Jézus gyakran nagyon tömören fogalmazza meg üzenetét. A farizeusról és a vámosról szóló példabeszédét (Lk 18,9-14) egyetlen mondatba foglalja össze: Aki magát megalázza, azt fölmagasztalják, aki pedig magát fölmagasztalja, azt megalázzák.

Rokon kijelentése Jézusnak a következő: Aki meg akarja találni az életét, az elveszíti, de aki elveszíti, az megtalálja. Feszültség van ezekben a mondatokban. Azt is mondhatnánk: benne van egész életünk feszültsége. A gyűjteni, habzsolni, mások fölé kerekedni akaró emberrel szemben

Jézus olyan eszményt állít elénk, amely a hétköznapi gondolkodás számára nehezen felfogható.

Azt is mondhatnánk, értelmetlen. Még keményebben: ostobaság.

Jézust követni sokak számára ostobaság: azt a Jézust, aki a kereszten végzi be földi pályafutását, pedig akár igazi király is lehetett volna. Az Apostol ezt mondja: „A keresztről szóló tanítás azoknak, akik elvesznek, balgaság ugyan, de nekünk, akik üdvözülünk, Isten ereje.” (1Kor 1,18)

A kereszt nekünk Isten ereje (a szerző fotói)

 

A farizeusról és a vámosról szóló példázat figyelmeztetés számunkra. Jézusnak nagyon gyakran gondjai vannak a farizeusokkal. Vagy fogalmazhatnánk fordítva: a farizeusoknak állandóan gondjuk van Jézussal.

A farizeus kifejezés mára szinte szitokszóvá vált. Pedig érdemes jobban odafigyelnünk, kik is voltak a farizeusok. Olyan zsidó mozgalom képviselői, akik elkötelezetten, szívvel-lélekkel Istennek akarták szentelni az életüket, és úgy gondolták, hogy ez akkor történik meg igazán, ha

a törvényt betű szerint, minden részletében, aprólékosan megtartják.

Fontos a törvény. Fontosak az előírások. Ahhoz, hogy egy társadalom működni tudjon, el kell fogadni egy szabályrendszert, amelyhez alkalmazkodni kell. Jézus azonban nem a törvényt állítja a középpontba, hanem az embert, aki az Isten teremtménye. A törvény van az emberért, nem pedig az ember a törvényért. Amikor Jézus szombaton, a nyugalom napján, amelyet az Istennek kell szentelni, beteget gyógyít, akkor a törvény betű szerinti értelmezői felháborodnak. Jézus olyat tesz, amit a törvény tilt. Ekkor a következőt mondja: „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért. Az Emberfia ezért ura a szombatnak is.” (Mk 2,27-28)

Jézus fölötte áll a törvénynek. Nem azért jött, hogy megszüntesse a törvényt, hanem hogy beteljesítse.

(Mt 5,17-18) Amikor a törvény öncélúvá válik, vagy amikor valaki azzal kérkedik, hogy ő mennyire hű a törvényhez, akkor Jézus kimondja a kemény ítéletet: Jaj nektek, képmutatók!

Jézus és a törvény képviselői között a feszültség egyre nő. Jézus számára egyértelműen fontosabb az ember, mint a törvény betűje. Nem támadja a törvény képviselőit, hanem cselekszik, az Isten országának jeleit teszi jelenvalóvá az emberek között. Jézus az embert állítja középpontba. Számára nincs különbség ember és ember között.

Az Isten országa, amely nem ebből a világból való, mindenki számára nyitott.

Az élet örömhíre mindenkihez szól, befogadói az élet teljességének reményét kapják. Jézus szóba áll a szamáriai asszonnyal: egy idegennel, akivel a törvénytisztelő farizeus nem áll szóba. Leprásokat gyógyít, akiket pedig a törvény szerint messze el kell kerülni. Találkozik, sőt együtt étkezik olyan emberekkel, akiket a törvény tisztelői megvetnek. A vámosok és bűnösök barátja! – ezt híresztelik róla, akik a törvényhez mindenképpen ragaszkodnak. Jézusnak ebben a törvényekkel behálózott, aprólékosan szabályozott világban nincs helye. Jelenléte számukra romboló, fellazítja a hagyományos társadalmi rendet.

Az örömhír mindenkinek szól

 

A példázatban szereplő farizeus dicsekszik: én nem vagyok olyan, mint ez itt, ez a vámos… Böjtölök, tizedet adok, mindent megtartok. Nem akárki vagyok. Ez a beképzeltség Jézus számára teljesen idegen. Ő tudja, mennyire törékeny és esendő az ember. Tudja, mi lakik az emberben. (Jn 2,25) Tudja, hogy az ember élni szeretne. Gyógyulni a betegségeiből. Szabadulni a megkötöttségektől. A szomorúság helyett örömöt szeretne. 

Jézus örömhírt hoz, az Isten országának örömhírét. Az Isten országának törvénye pedig az, amit úgy hívunk, hogy

szeretet. Nem érzelgősség, valami egészen más. Egymás elfogadása.

A példázatban egy vámos szerepel. A farizeusokat, írástudókat különös módon zavarja, hogy Jézus átlép a törvény keretein. Legszűkebb tanítványi körében is van, aki vámszedőből lett apostol. A jerikói Zakeusnak, a vámosok elöljárójának mondja: Ma a te házadba akarok betérni. (Lk 19,5-6)

A farizeus a templomban elöl, a vámos a templomban hátul. A farizeus: dicsekszik a tetteivel. A vámos bűnösségének, esendőségének tudatában kéri az Isten irgalmát.

Kéri Isten irgalmát

 

Hol vagyunk mi, mai keresztények? Nem kevesen vannak, akik szívesen hangoztatják, mennyire pontosan megtartják a szabályokat. Érdemes megjegyeznünk, hogy bármennyire is fontos a szabálykövető magatartás, ne gondoljuk azt, hogy a szabályok megtartása fölment a személyes döntések felelőssége és terhe alól.

S még valami:

nagy a kísértés, hogy büszkélkedjünk, dicsekedjünk alázatosságunkkal.

Hogy mi mennyire keveset érünk. Ezért aztán – büszkeségből – a templomban valahol az utolsó padokban foglalunk helyet, és félünk attól, hogy megvádolnak farizeussággal, ha az oltár közelében látnak…

Őszinte-e a bűnbánat?

 

Úgy gondolom, ez a példázat mindannyiunk számára sokat mondó. Tekintsünk magunkba, őszinte-e bennünk a vámos bűnbánata. És távol tudjuk-e tartani magunkat minden képmutatástól?

Merjük-e bátran vállalni hitünket, kereszténységünket – és

nem félünk-e attól, hogy ezért az újkori farizeusok képmutatónak tartanak?

Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom mennyei Atyám előtt! – bátorít bennünket Jézus. (Mt 10,32)

 

Nyitókép: A farizeus és a vámos (részlet) (Barent Fabritius, Public domain, Wikimedia Commons)