◼Amikor megkaptam az első e-mailt a közösségtől, az első szó a levélben az volt: Shalom. Mi azt szoktuk mondani, hogy a zsidók köszönnek így. Miért fontos egy katolikus közösségnek ez a köszöntés?
Amikor Jézus megjelent a tanítványainak, ő is így köszöntötte őket: „Shalom”. Ez az üdvözlés a teljes békesség, amelyet Jézus az emberi szívnek akar ajándékozni. Olykor hiába keressük, mert az igazi békesség és a teljes boldogság Jézusban, az ő nyitott szívében van. Mi is valójában a békesség? Az emberi szív legmélyebb megbékélése Istennel, egyben saját magával és embertársaival is. Ez a teljes békesség: az üdvösség, az üdvözülés – Isten ajándéka az ember és a világ számára.
◼Ön brazil katolikus családban született, az édesanyja szerette volna, hogy pap legyen. Miért nem lett az, és végül milyen iskolát végzett?
Édesanyám sokat imádkozott, hogy legyen olyan fia, akit Istennek szentelhet. Öt lánya született, s már negyvenöt éves volt, amikor én a világra jöttem. Ahogy felnőttem, egyre jobban eltávolodtam az egyháztól, a hittől, mert egyfajta múzeumnak éreztem azt. Egyszer meghívtak az egyházközség fiataljainak közösségébe, ott személyes találkozást éltem meg Jézussal, aki teljesen megváltoztatta az életemet. Így kezdtem tanítványként együtt járni vele.
Óriási vágy született a szívemben, hogy másokkal is megosszam azt a kegyelmet, amelyet Istentől nyertem. Érdekes, hogy Isten nem papi hivatásra szólított el, hanem arra, hogy az életemet neki szenteljem. Én a Mennyek Királyságának egyfajta szolgája vagyok. Fizioterapeutaként végeztem, de sohasem dolgoztam az egészségügyben, mert az Úr rögtön arra hívott, hogy teljesen a fiatalok evangelizációjának szenteljem az életemet, és alapítsam meg a Katolikus Shalom Közösséget.
◼Egy brazíliai Országos Eucharisztikus Kongresszuson, 1980-ban azt a feladatot kapta, hogy ajándékozzon valamit az akkori pápának, II. János Pálnak. Mit adott neki?
Feszített a kérdés, vajon mit tudok felajánlani a pápának. Vágytam arra, hogy a fiatalok evangelizációjában részt vegyek. Imádkozni kezdtem, és a szívemben megszületett a válasz, hogy igazából mit kell adnom a pápának: az egész életemet, az ifjúságomat. Amikor a kongresszuson felajánlást tettünk, odajárultam II. János Pál pápa elé, és egy levelet adtam át neki. Ebben a levélben kifejeztem azt a vágyamat, hogy egész életemet adjam át Istennek. Készültem arra, hogy szólok pár szót hozzá, de nem tudtam megszólalni, mert ahogy rám nézett, a szeme áthatotta a szívemet.
Rendkívül nagy erejű, meghatározó pillanat volt. Rám nézett, hozzáért az arcomhoz, megáldott, megölelt, és abban a pillanatban nemcsak őt láttam magam előtt, hanem Krisztust, az Egyházat, aki átölelte az életemet, ezt a felajánlott életet. Áldását adta, s elküldött arra a misszióra, hogy megosszam ezt a kegyelmet a fiatalokkal. Így az Eucharisztiával egyidejűleg születtem újjá a pápa előtt, az Egyház lábainál, Péter utódjának jelenlétében, hogy elérjem a korombéli fiatalokat, akik hozzám hasonlóan eltávolodtak az egyháztól.
◼1982. július 9. nagy esemény volt a közösség életében. Hogy emlékszik vissza erre a napra?
A pápával történt találkozás után visszatértem a városomba, és láttam, hogy a közterületek tele vannak fiatalokkal. Hogyan tudnám elérni őket a tanúságtételemmel? Hogyan tudom a kapott kegyelmeket megosztani velük? Aztán rájöttem. Azok a fiatalok, akik nem járnak misére, nem keresik az egyházzal való kapcsolatot, szeretik a pizzát. Akkor azt gondoltam:
Miért ne nyissak egy pizzériát azzal a céllal, hogy evangelizáljak?
Ennek révén megtörténhet a fiatalokkal a kapcsolatfelvétel. Így esett, hogy 1982. július 9-én fiatalok egy csoportjával megnyitottunk egy pizzériát, hogy azon keresztül evangelizáljunk. Nagyszerű dolog nőtt ki belőle, jöttek a fiatalok, megtelt a helyiség. A pizzériával szomszédos kápolnában pedig folyamatos szentségimádás zajlott…
◼Tehát ha elmegyünk Önökhöz, tudunk pizzát enni. És táncolni is.
Lehet pizzát enni, imádkozni, és szambát is tanítunk, vagyis megélhetjük a fiatalságunkat is a szó teljes értelmében. Amikor ezt megtapasztaltam, húszéves voltam. A teljes fiatalságot, a teljes boldogságot kerestem, és amikor megnyíltam az Úr felé, rájöttem, hogy a boldogság egy élő személy. Nem rajtam kívül álló dolog, hanem ahogy Szent Ágoston fogalmaz: „Aki bennünk él, egy élő személy, ez pedig Jézus személye.” Így a Krisztusban megjelent Istennel megtapasztalhatjuk a teljes örömöt és a teljes boldogságot, amelyet Jézus adhat.
◼Ha a kereszténység helyzetét nézzük a világban, azt látjuk, hogy a számuk egyre csökken Európában, ám szerencsére egyre nő Dél-Amerikában, Afrikában vagy éppen Ázsiában. Mi lehet a baj Európában?
Nagyon érdekes erre gondolni, hiszen mi, dél-amerikaiak az evangéliumot és a hitet Európától kaptuk. Nagyon sok misszionárius érkezett Európából, sok fiatal is. Ennek köszönhető, hogy napjainkban Latin-Amerikában élő hitnek vagyunk a szemtanúi. Viszont Európa most egyfajta sivatag. Én azonban nem vagyok hajlandó Európára és az európai hitre mint múltbeli dologra tekinteni. Lehet, hogy valamit elfelejtettünk, ami nagyon fontos – hogy minden nemzedéknek szüksége van az evangéliumra, az erős tanúságtételre. Sokszor hallom, hogy nehéz a fiatalokat evangelizálni. Én úgy hiszem, hogy
az új nemzedékek evangelizációjának kudarca nem a fiatalok kudarca,
mert ők szomjaznak az evangéliumra, éheznek az igazságra. A kudarc a mi kudarcunk, az idősebb generációé. Hadd idézzek egy evangéliumi hasonlatot. Szent Tamás volt az a tanítvány, aki először nem hitt, Jézus pedig odalépett hozzá, megnyitotta előtte a szívét, és azt mondta: „Ha erre van szükséged, érintsd meg a szívemet.” És Tamás ekkor lett a legbizalmasabb tanítvány, mert kimondta: „Én Uram, én Istenem.” Meggyőződésem, hogy Európában nem halt meg a hit, csak alszik, és fel kell ébreszteni. Ezt tesszük az evangelizációval.
◼Gyakran jár a Vatikánba? Most dél-amerikai pápa van, gondolom, ez nagy öröm Önöknek.
Így van. Jelenleg a Vatikánban a Világiak, a Család és az Élet Dikasztériumának tagja, az Új Evangelizáció Pápai Tanácsának pedig tanácsadó tagja vagyok. Részt vettem több rendezvényen és a missziós művek munkájában. A mi közösségünk is pápai jóváhagyással működik, és örülünk annak, hogy szeretett Ferenc pápánk dél-amerikai egyházfő, aki a dél-amerikai, élettel teli evangelizálást jeleníti meg az egyházban. Az egyháznak ki kell mennie az utcákra, el kell hagynia a modern ember kényelmi helyzetét. Hirdetnie kell Krisztust, mert egy veszteglő, tespedő egyház beteg egyház. Ezért is vagyok nagyon boldog, hogy most élhetek, mert ez a meghívás, amelyet a pápa az apostoli buzdításban intézett hozzánk, nagyon erős üzenet, és a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus is ezt képviseli. Istenben van a mi forrásunk, ahogy a Kongresszus mottója is hirdeti: „Minden forrásom belőled fakad.”