Virágvasárnap Jézus szamárcsikó hátán, mint a béke fejedelme vonul be Jeruzsálembe, a városba, melyet a neve is arra kötelez, hogy „Isten békéjének városa” legyen. A tanítványok, s a hozzájuk csatlakozó sokaság fejedelemnek kijáró ünneplésben részesíti, harsog az ének: „Áldott a király, aki az Úr nevében jön!” A tömeg ünnepel, Jézus pedig zokog.

Szent Lukács evangéliumának tizenkilencedik fejezetében olvassuk: „Amikor Jézus közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemed elől. Mert jönnek majd rád napok, amikor ellenségeid ostrom-
falat emelnek körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak, földre tipornak téged és fiaidat, akik falaid között laknak, és kő kövön nem marad benned, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.”

Súlyos szavak. Azt mondják ki, hogy Jézussal maga az Úr látogatta meg az ő népét. Az ő elutasítása, a városból való kiűzése, meggyilkolása: az Isten elvetése, kitaszítása a világunkból. Ezt teszi Jeruzsálem, mégpedig egyetértő koalícióban, bűnszövetségben az egyre züllöttebb birodalommal. Az e világ sátáni fejedelme győzelemittas: Isten halott, keresztre feszítettük, kiűztük a városból, a civilizációból. Most már nincs akadálya, hogy nekilássunk a következő projektnek, a mindenki mindenki ellen háborújának.

Erről a világméretű pusztító káoszról ír megrendítően Dosztojevszkij a Bűn és bűnhődésben, Raszkolnyikov lázálmában: az egész világ, minden ember ördögien megfertőzött. Sátáni istentudatú gőgjében mindenki a másikat akarja legyőzni, legyűrni, a maga törvényét érvényesíteni, az engedetleneket kiirtani. „Pusztult, veszett mindenki és minden. És a vész egyre nőtt, terjedt tovább, tovább” – zárul e szörnyű álomprófécia.

Jézus virágvasárnapi jövendölésében és Raszkolnyikov lázálmában nem nehéz felfedezni a próféták történelemfilozófiáját: Istentelenül minden istentelenül elpusztul. Jónás próféta is ezt hirdeti: „még negyven nap, és elpusztul Ninive”. Majd árgus szemekkel lesi, hogy füstöl-e már a város. Jézus is elfogadja e prófétai történelemfilozófiát. Maga is hirdeti, de sírva. Magában átélve az elveszettek elveszettségének borzalmát. Szó szerint ég és föld különbség van e két prófétai meghirdetés stílusa között.

Az igazságmondás irgalom nélkül lelketlen, és a mindenkori kegyetlen inkvizícióhoz vezet. Az igazságmondás irgalommal gyógyít. Ez a Salvator mundi, a Világ Üdvözítőjének a stílusa. Ő is ítélethirdető, bíró, de olyan, amilyen, és aki nincs a világon. Ő az a bíró, aki az ítélethirdetés alatt és után

a könnyeit hullatja az elítélt iránti nagy részvétében. Anyai módon megsiratja az elítéltet, szívére veszi, magára veszi sorsát,

még azt az örök életfogytiglani bűnhődést is, azt a jéghideg, sötét, fogvacogtató semmit is, melyet istenkedő Isten-ellenes gőgjében harcol ki magának a bűnös. Magára veszi bűntelenül az elítélt bűnhődését.

Minden erről szól a szenvedéstörténetben. A csúcspont a mélypont: az „Istenem, Istenem mért hagytál el engem?” És mit kell tennie a bűnösnek a megmeneküléséért? Amit a golgotai jobb lator tett, aki elismerte a maga lator voltát, bűnhődésének jogosságát, s fölismerte Jézus üdvözítő, csupa szív, irgalom voltát, s ebből a fölismeréséből könyörgés fakadt. Könyörögve kérte, hogy Jézus ne feledkezzen meg róla. Tudjuk, hogy erre mi Jézus válasza: „Még ma velem leszel a paradicsomban.”

Ezt a jézusi stílust követte Ferenc pápa, amikor Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén a békéért imádkozott. Imájában szólt a világ békeellenes bűneiről, elítélve azokat. De tette ezt bűnvallón, bocsánatkérőn. Hiszen mi, keresztények is benne vagyunk a világ bűneiben, ezért imádkozott többes szám első személyben a világ békéjéért, Ukrajnáért és az ostromgyűrűbe zárt Kijevért: „Letértünk a béke útjáról… Belebetegedtünk a kapzsiságba…, engedtük, hogy a közöny és az önzés megbénítson minket. Nem törődtünk Istennel, és inkább a hazugságainkban éltünk, tápláltuk az agresszivitást, elnyomtuk az életet, és fegyvereket halmoztunk fel…, bűneinkkel megsebeztük Atyánk szívét, pedig ő azt akarja, hogy egymás testvérei legyünk. Önmagunkat kivéve minden és mindenki iránt közömbössé váltunk. Szégyenkezve mondjuk: Bocsáss meg nekünk, Urunk!”

Az ilyen alázatos kérésnek Isten se tud ellenállni: „Békesség nektek!”

A szerző ferences szerzetes