Az evangéliumban (Mk 7,31–37) egy beteget látunk. Dadogva beszélő siket…

Olyan embert, aki be van zárva önmagába. Nehezen mondja el örömét, nem tudja kifejezni bánatát. És nem hallja, ami körülötte történik: nem hallja a madarak énekét, nem hallja a szellő susogását, nem hallja, mit mondanak neki: nem hallja meg a vigasztaló, bátorító, segítő szavakat.

Jézustól várják az emberek a segítséget. Miért éppen tőle? Mert elhírlett, hogy csupa jót tesz. Hogy gyógyít. Hogy segíti az embereket, hogy emberi módon élhessék az életüket.

Jézus az élet üzenetét hozza az emberek közé. Jelen van közöttük. Törődik velük. Értük van. Nemcsak beszél, hanem cselekszik is. Cselekedetei gyógyító tettek.

Ezekben a napokban rendkívüli eseménynek lehetünk tanúi. A világ számtalan részéről egybegyűlnek az emberek, mert él bennük a hit, hogy Jézus ma is közöttünk van. Közöttünk van az élet üzenetével. Közöttünk van, jelen van, hogy erősítsen bennünket.

Sokak számára nem jelent semmit a budapesti eucharisztikus kongresszus. Vannak, akik fölösleges pénzpocsékolásnak gondolják. Vannak, akik számára egy május elsejei fölvonulás többet jelent sörrel meg virslivel és a harsány énekkel: „ez a harc lesz a végső… és nemzetközivé lesz holnapra a világ.”

Az itt megjelenő nemzetköziség egészen más. A keresztények, bárhol éljenek is a világon, s tartozzanak a történelem során az emberi gyöngeségek miatt elszakadt különböző közösségekhez, szentnek tartják az Úr asztalának kenyerét, amelyben Jézussal találkoznak. S bár különbözik a magyarázatunk erről a találkozásról, egyek vagyunk abban, hogy az Úr asztalának kenyere szent.

Vannak emberek a világ minden részén, akikhez eljutott az üzenet, hogy Krisztus kenyér s bor színében úr s király a föld felett. S vannak, akik a világ számtalan részéről most összegyűlnek, hogy bizonyságot tegyenek arról, hogy a Názáreti Jézusban velünk az Isten.

Bizonyságot tesznek hitükről, hogy nincs üdvösség senki másban. Megvallják, hogy leborulni egyedül a végtelen Isten előtt szabad.

Ne imádjunk hamis isteneket. Döbbenjünk rá, hogy Jézus nem egyszerűen történelmi személyiség, akiről számtalan könyvet írtak. Jézus Krisztusban velünk van a végtelen Isten.

A világ katolikusai számára nagyszerű lehetőség ez az alkalom a találkozásokra. Lehetőség a hitvallásra. Lehetőség arra, hogy megújítsuk elköteleződésünket. Lehetőség arra, hogy kitárjuk a szívünket Isten erősítő és mindig új feladatokra küldő Lelke előtt.

Egy internetes bejegyzésben olvasom a következőket: „Mekkora ma a jelentősége a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak? Kezdetben persze fontos rendezvénysorozatnak számított, az volt vele a cél, hogy növeljék a katolikusok önbizalmát a »liberális világ mételyében«.”

Nem kevesen vannak, akik szívesen politikai ügyet próbálnának formálni belőle. Semmi keresnivalója nincs itt ma a vallásnak, amely ahelyett, hogy felszabadítaná az embert, gúzsba köti idejétmúlt elképzelésekkel, fölösleges szabályokkal…

Tudomásul kell vennünk, hogy a világ sokszínű. Még azt is tudatosítanunk kell, hogy sokak számára a kereszténység csupán egy a sok választási lehetőség közül az életalakítás kínálatának piacán.

Nekünk nem e világ folyton változó igényeihez kell igazítanunk az életünket.

Ha megérintett bennünket az üzenet, az örömhír, az evangélium, akkor bátran kell vállalnunk, hogy hová tartozunk. Nem vitapartnernek kell tekintenünk a világot, hanem olyan helynek, amelyben minden ember boldogságra vágyódik. Ahol mindenki keres, kutat. Ahol sokan nem találják a kiutat életük labirintusában. Olyan helynek, amelyben az apostol megfogalmazása szerint „Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását”. (Róm 8,19)

Jelen kell lennünk a világban. Élő hittel. Megújult, átalakult, elkötelezett életünkkel.

Vannak még ma is, akik politikai kereszténységről beszélnek. Tudnunk kell azonban, hogy a keresztények jelenléte a világban társadalmi tényező. Nem húzódhatunk vissza, hanem hitelesen, képmutatás nélkül kell jelen lennünk a társadalomban. S ha Isten Igéje megváltoztatja és elkötelezetté formálja az életünket, akkor szükségképpen változik körülöttünk a világ. Akkor

nem lehetünk közömbösek a másik ember nyomorúsága iránt. Jelenlétünk gyógyító kell, hogy legyen egy megsebzett társadalomban.

Egy olyan világban, amely legföljebb csak dadogni képes, amikor az élet nagy kérdéseiről van szó. Egy olyan világban, amely nem képes meghallani a vigasztaló, az erősítő, segítő, testvéri szót.

Jézus gyógyít. Megnyitja a süket fülét, megoldja a dadogó nyelvét. Jézus táplál: önmagát adja értünk. A kenyér, a legegyszerűbb táplálék formájában jelzi, hogy velünk van, és felszólít mindannyiunkat, hogy merjünk mi is táplálói lenni ennek az éhező világnak.

A keresztények közösségei jelen vannak a társadalomban. Jelen vannak egy országban. S a felelős politikai vezetők számára sosem lehet közömbös, hogy a keresztények miként alakítják a közösség, a társadalom életét.

Újra és újra fölmerül a kérdés: vajon politizálhat-e az egyház? A II. vatikáni zsinat lelkipásztori konstitúciója, Az Egyház a mai világban világosan felszólít: „szálljanak síkra minden igazságtalanság, elnyomás, egy-egy személy vagy politikai párt más véleményt nem tűrő önkényuralma ellen”. S ezt olvassuk még: „…a politikai közösség és a közhatalom az ember természetében gyökerezik, s ezért hozzátartozik ahhoz a rendhez, amelyet Isten határozott meg; viszont a politikai rendszer megválasztása és a vezetők kijelölése a polgárok szabad döntésére van bízva.”

Olyan időszakban, amikor a hatalom megszerzése és megtartása érdekében feszültségek támadnak a társadalomban, különösen is fontos a keresztények higgadt, józan, felelősségteljes jelenléte. Amikor már-már minősíthetetlenül eldurvul a közbeszéd, különösen is fontos a józan, a higgadt hang. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról, hogy az egyház semmiképpen sem támogathat politikai rendszert.

Az egyház egyedül az igazságosság és a béke megvalósítását támogathatja.

Az egyház nem hivatkozhat soha politikai pártra. Egy párt azonban – ha keresztények alkotják – hivatkozhat az egyház tanítására, melynek alapja az evangélium.

Egy olyan időszakban, amikor szinte elvakultan feszülnek egymásnak indulatok, és amikor nem értik – vagy nem is akarják érteni – egymást a különböző érdekeket képviselő csoportok, különösen is szükség van Jézus gyógyító jelenlétére, amit nekünk, keresztényeknek hitelesen kell képviselnünk.

Amikor az előttünk álló héten számtalanszor felhangzik az ének: „Krisztus kenyér s bor színében úr s király a föld felett”, akkor legyen valóban szívből fakadó imádságunk a kérés: „Forrassz egybe békességben minden népet s nemzetet!”