Ön a hoki hazájában született, Kanadában. Miért nem lett hokijátékos?
Azért, mert egy másik egyesületbe igazoltam. Ez nem egy sportklub, hanem olyan egyesület, amely a Jóisten királyságának dolgozik. Egyébként nagyon szeretem a hokit, játszottam is egy ideig.

Hogyan telt a gyermekkora?
Heten voltunk testvérek. A szülőhelyem Québectől délre fekszik, a fővárostól másfél órányi autóútra. Apám favágóként kis farmot vezetett. Az élet nagyon kemény volt, mert ebben az időben indult meg a gépesítés a mezőgazdaságban, s apámnak nem volt elég pénze. Ráadásul háromhetente csak egy hétvégére jött haza, vagyis ritkán voltunk együtt. Kilencévi házasság után apám egy napon azt mondta: nem azért nősültem meg, hogy háromhetente csak egy hétvégére lássam a feleségemet és a gyerekeket.
Voltak rokonaink, akik Amerikába emigráltak. Ők segítettek munkát találni. Akkor már öten voltunk testvérek, s később még ketten születtek az Egyesült Államokban. Nem ismertük a nyelvet, és ott is szegénységben, de legalább együtt éltünk. A szüleim végül ott maradtak. Most tizenkilenc unokájuk és tizenhat dédunokájuk van. Idén ünneplik a hatvanötödik házassági évfordulójukat.
Úgy nőttem fel, hogy a család a legfontosabb: minden vasárnap együtt mentünk misére, együtt ebédeltünk, és minden délután meglátogattuk a nagyszülőket. A többiek ma is ugyanígy élnek. Én vagyok az egyedüli, aki visszajött Kanadába. Tizennyolc éves voltam. Messze élünk egymástól, többórás autóútra, de a távolság ellenére mégis mindig együtt vagyunk. És mindezt a szüleinknek köszönhetjük, akik irányt mutattak nekünk. Ránk, keresztényekre jellemző, hogy tudjuk, az élet nem arra való, hogy egyedül legyünk. Persze az is fontos, hogy néha egyedül maradjak. Szeretek együtt lenni másokkal, de vannak olyan pillanatok, amikor csendre van szükségem. Csendre, nyugalomra, imára.

Ahány képen látom, mindig mosolyog, jókedvű. Szokott szomorú is lenni?
Vidám természetű ember vagyok, ez isteni ajándék. Az igazi öröm nem mesterséges állapot, hanem abból fakad, hogy szeretjük Istent. Megnyugtató, hogy soha nem vagyunk egyedül. Szeret minket, ez tesz boldoggá, ezért mosolygok. Persze én is ismerem a szomorúságot, különösen akkor, amikor emberi nyomort, szenvedést látok. S főleg, ha nem tudok segíteni. A tavalyi év a járvány miatt különösen fájdalmas volt.

Hat hónapot töltött Kolumbiában mint misszionárius. Ez egy romantikus álom beteljesülése volt?
Fiatalkoromban egyre inkább erősödött bennem a vágy, hogy a szegényeket szolgáljam. Megismertem egy misszionáriust, aki már több éve Kolumbiában dolgozott. Kértem hat hónap fizetés nélküli szabadságot a munkahelyemtől. 1981 decemberében indultam, hat hónapot töltöttem ott. Egy igen szegény negyedben laktunk. Itt kezdtem el spanyolul tanulni, és egy patikussal jártuk a vidéket, hogy segítsünk az embereknek. Ott szólított meg az Úr, hogy kövessem.

Ha nem megy el Kolumbiába, lehet, hogy nem is lesz pap?
Nem tudom, hogy az Úr mit visz a zsákjában. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. De ha akarta, hogy pap legyek, biztos talál más módot, hogy ezt az értésemre adja. Nagyon hálás vagyok, hogy megmutatta az utat. Ez olyan jel volt, amely meghatározta az életemet. El is mondom, hogyan történt. Egyszer a már említett világi misszionáriussal egy olyan férfinak a sebét kötöztük be, aki vérmérgezést kapott. Sokat szenvedett, már csak néhány órája volt hátra. Egy feldúlt fiatalember érkezett a házába, és kérte, menjünk vele, mert megbetegedett a gyermeke. A misszionárius nem tudta otthagyni a beteget, ezért engem küldött, nézzem meg, miben segíthetünk. El is mentem a fiatal apával abba a rozzant házba, ahol a feleségével és a gyerekkel lakott. Ott feküdt egy néhány hónapos, nagyon beteg csöppség. Mondtam az apának, vigyük a gyereket a kórházba. Voltunk már – válaszolta –, de nem akarják ellátni, mert így is sok tartozásunk van. Nekem sincs pénzem – mondtam – mégis menjünk, mert valamit tenni kell!
A férfi beleegyezett, de azzal a feltétellel, hogy előtte valaki keresztelje meg a gyermeket. Visszamentem a barátomhoz, s kérdeztem, hogy most mit csináljunk. Siess a plébániára – válaszolta –, és mondd a papnak, hogy keresztelje meg, azután meglátjuk, mit tehetünk. Húszperces futással értem a templomhoz. Az irodista azt mondta, hogy a pap aznap vidéken van. Akkor még nem volt mobiltelefon, nem tudtuk értesíteni. Elszaladtam egy másik plébániára, ahol megint csak egy világi segítőt találtam. Kiderült, hogy a pap éppen továbbképzésen van a városban. Kérdezi: Miről van szó? Mondom: Egy beteg kisgyermeket kellene megkeresztelni. Mire ő: Ha sürgős, te is megkeresztelheted. Így is történt, megkereszteltem a kicsit. Henrynek neveztük el. Minden olyan megható és egyszerű volt. Amikor hazamentem, egész éjszaka hánykolódtam. Aztán a következő éjjel is. Ezek után mondta nekem a Jóisten: „Gérald, szükségem van rád! Szükségem van egy apára a gyerekekhez, és rád gondoltam.” Így jött a hívás. Másnap visszamentem a házhoz, hogy megkeressem a családot, és együtt menjünk el a kórházba. A ház azonban üres volt. Megkérdeztem a szomszédokat, de nem tudták megmondani, hova tűntek. Azóta sem láttam viszont a kis Henryt. Nem tudom, mi lett vele. Gyakran látom az arcát, beleivódott az agyamba, a szívembe. Ez 1982-ben történt, ha még él, most harminckilenc esztendős. Örülnék, ha viszontláthatnám.

Ön később, már papként visszatért Kolumbiába. Akkor mivel foglalkozott?
Québecben végeztem a teológiát. Pappá szentelésem után két évvel az egyházmegyém elhatározta, hogy missziós csapatot küld Kolumbiába. Én lettem a csoport vezetője. A legfontosabb az volt, hogy megismerjük a helyieket, a mentalitásukat, a kultúrájukat. Az ottani püspök rendelkezésünkre bocsátott egy üres hegyvidéki plébániát az Andokban, amelyhez nyolcvanöt kis település tartozott. Már öt éve nem szolgált ott pap. Néha egy egész napig tartott, míg öszvérháton elmentünk egyik helyről a másikba. Nem volt rendes út, csak lovakkal és öszvérekkel lehetett közlekedni. Nem volt villany, sem posta, tizennyolcezer lakosra két telefonvonal jutott. Nehéz volt az élet, mégis nagyon boldog voltam. Kereszteltünk, eskettünk, temettünk. A püspök egy idő után megkért, menjek Popayán városába, és legyek a helyi szeminárium papi vezetője, képezzem a kispapokat, és mellette lássam el a plébániát is. Így az utolsó években kettős feladat hárult rám. Nagyon megszerettem ezt a népet; vidám, családszerető emberek, pedig rengeteg a baj: belső háborúk, drogbárók vetélkedése, erőszak dúlja az országot.
Amikor 1998-ban visszajöttem, Québecben folytattam a munkámat. 2009-ben XVI. Benedek pápa kinevezett segédpüspöknek. Nagy megtiszteltetés volt, hogy magától a pápától jött a felkérés. Soha nem akartam püspök lenni. Mondtam is neki, hogy nem vagyok intellektuális alkat, inkább a terepen, a szegény emberek között érzem jól magam. De azt is tudtam, hogy az életemet a Jóistennek áldoztam, és azt kell elfogadnom, ami jön. Másfél évig voltam segédpüspök Québecben, majd a pápa érsekké nevezett ki. 2010 óta vagyok bíboros. Kérdezte is tőlem a szentatya: Ugye, ön boldog ember? Igen, válaszoltam. Nos, ön egy boldog bíboros lesz. Igaza lett. Tényleg boldog vagyok. Nem mindig könnyű ez a munka, főleg a rengeteg botránnyal, a járvánnyal… Mégis boldog vagyok, hogy szolgálhatom az Urat.

Van-e kapcsolata a magyarokkal és Magyarországgal?
Egyetlen magyart ismerek, Erdő Pétert. Gyakran találkozunk a püspöki szinóduson, Rómában vagy nemzetközi konferenciákon. Még soha nem jártam önöknél. Ha Isten is úgy akarja, idén ott leszek. És azt remélem, hogy nemcsak a kongresszuson vehetek részt, hanem lesz egy kis idő, hogy megismerjem az önök szép országát.