Ki tartozik Jézushoz? Jézus mindannyiunkért élt, szenvedett, meghalt és föltámadott. Vajon mi, akik magunkat kereszténynek mondjuk, valóban Jézushoz tartozunk?
Arról ismerik meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretitek egymást – mondja Jézus. A kijelentés nagyon egyszerű. Ebben a kijelentésben azonban felszólítás is van: fogadjátok el egymást!
A Jézushoz tartozás egészen más, mint amit az emberek általában gondolnak. Jézus közössége nem egyesület. Nincs tagsági igazolvány, és nincs tagsági díj sem. A keresztlevél még nem igazolja, hogy valóban keresztény vagyok. Azt tanúsítja csupán, hogy megkereszteltek. De
hogy valóban Jézust követem, arról csak a tetteim beszélnek.
Hogy támogatom az egyházközségemet, hogy működőképes szervezet legyen, nem jelenti azt, hogy közösséget is építek.
A kereszténység ennél sokkal mélyebb. Az Istennel való kapcsolat nélkül nincs vallásosság, nincs kereszténység. Bár sokan mondják, az az én magánügyem, hogy milyen kapcsolatban vagyok az Istennel, és nincs szükségem senki másra, hogy az Istennel – rossz a kifejezés – jóban legyek, mégse felejtsük el, amit János apostol mond első levelében: „Ha valaki azt állítja, hogy: »Szeretem az Istent«, de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát. Ezt a parancsot kaptuk tőle: Aki Istent szereti, szeresse testvérét is.” (1Jn 4,20–21)
Életünk legmélyebb kérdése, kihívása és feladata a szeretet, a másokért való élet. A szolgálat. A szolidaritás.
Jézusban Isten jósága és emberszeretete vált nyilvánvalóvá. (Vö. Tit 3,4) A kereszténység legmélyebb titka ez. „Amint én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást” – mondja Jézus (Jn 13,34–35).
Nem túlzás, hogy Jézus ezt kívánja tőlünk? Mert olyan jól megvolnánk magunkban. Jól tudnánk élni önmagunknak, nem törődve azzal, ki mit tesz, hogyan él. Minden ezt sugallja, erre biztat a környezetünk, az egész úgynevezett modern világ. Különösen is a huszadik század hatvanas évei óta. Individualista és egoista világban élünk. Az „én” a mértéke mindennek. Ne törődj mással, éld a magad életét, bontakoztasd ki önmagadat, nem gátolhat ebben senki és semmi.
Eszembe jut Gorkij Éjjeli menedékhely című drámájának egy párbeszéde.
„Nagyapó, miért élnek az emberek?
– Hát a jobbért élnek az emberek, kedves fiam! (…) Mindegyik azt hiszi, hogy magának él, és kiderül, hogy a jobbért él. (…) Mind úgy vannak, édes fiam, a jobbért élnek! Ezért minden embert tisztelni kell… Mert hiszen nem tudjuk, hogy milyen, hogy miért született, hogy mi telik ki tőle… Lehet, hogy a mi boldogságunkra született… A mi nagy hasznunkra… Ezért különösen a gyerekeket kell tisztelni, a kis gyermekeket! A gyermekeknek tér kell! A gyermekek életét ne zavarjátok… A gyerekeket tiszteljétek!”
Bármennyire idejétmúltnak tűnik is, senki sem élhet önmagának. Az élet, az emberiség élete hatalmas összefüggésrendszer, amelyben ott vannak a kapcsolatok az őseinkkel, ott van a kapcsolat a szülőfölddel, ott vannak a kapcsolatok családtagjainkkal, mindazokkal, akikkel együtt élünk. Merénylet az emberiség ellen, ha gyengíteni akarják, ki tudja, milyen erők, a kapcsolatot a szülőfölddel, a hazával, a nemzeti kultúrával. Merénylet az emberi személlyel szemben, ha el akarják szakítani biológiai közösségétől, történelmi gyökereitől, s végül a vele született önmagától is.
Kölcsey Ferenc írja: „Mert tudd meg: e szóban – haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész öszvessége.
Oltár, atyáid által istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld, melynek gyümölcse feltáplált; szülőid, hitvesed, gyermekeid, barátid, rokonaid s polgártársaid: egyről egyig csak egészítő részei annak.” (Parainesis) A régies nyelvezetű kijelentés valóságtartalma – ha életben akarunk maradni – időszerűbb, mint valaha.
Együtt élni másokkal elfogadás, szeretet, közösségvállalás, kölcsönös segítség, szolidaritás nélkül nem lehet.
A kereszténység lényegéhez tartozik, hogy elfogadom: nem én vagyok a világ középpontja. Van Teremtő fölöttem, és magam is része vagyok a teremtés rendjének.
Jézus Krisztus élete, áldozata ebben a széttöredezett világban óhajt újra egységet, rendet, békét teremteni,
amelyben pusztít az emberi önzés. Jézus ki akarja békíteni az eget és a földet, ki akarja békíteni az embert embertársaival, és békét akar teremteni minden emberben.
Szállóigévé vált József Attila felkiáltása: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.” (Nem én kiáltok)
Ha valóban békét akarunk ebben a világban, szakítani kell önzésünkkel. Tudomásul kell vennünk, hogy nem az enyém, hanem a miénk ez a föld. És ennek a földnek a békességéért mindenki személyesen felelős. Amit én megtehetek, nem háríthatom másra. Még akkor sem, ha látszólag magasabb erők mozgatják a társadalom életét. Tény, hogy érdekcsoportok próbálják kisajátítani maguknak a világ irányítását. Mégsem maradhatunk tétlenek, ha valóban Krisztushoz tartozunk. Ő békességet akar ránk hagyni. Az ő békéjét. Nem úgy, ahogy a világ elképzeli a békét. (Vö. Jn 14,27)
Mert mindnyájan testvérek vagyunk. Ez semmiképpen sem jelentheti azt, hogy fogadjunk el minden gonoszságot és embertelenséget.
Feladatot jelent, amint a Rómaiakhoz írt levélben olvassuk: „Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz. Inkább te győzd le a rosszat jóval.” (Róm 12,21)
A jézusi parancs, amelynek megvalósítása nélkül kereszténység nem létezik, ebben foglalható össze: „Amint én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást.”
