A pápák időszerű társadalmi kérdésekkel foglalkozó szociális enciklikáikat minden „jóakaratú ember” számára írják, mert széles néprétegeket kívánnak velük megszólítani. E körlevelek hatástörténetét nézve láthatjuk, hogy közülük több is nagy visszhangot keltett. Ilyen volt például a XIII. Leó pápának a munkások sanyarú helyzetét tárgyaló Rerum novarum kezdetű szociális körlevele (1891), a Szent XXIII. János pápa által kiadott, a békével foglalkozó Pacem in terris kezdetű dokumentum (1963), és ilyen volt Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű, ökológiai kérdésekkel foglalkozó enciklikája is (2015).
Miért olyan nagy a jelentősége a Laudato si’ körlevélnek? Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy az emberiséget, az egész Földet érintő egyik égető jelenséggel, a környezetvédelemmel, a környezeti károsodásokkal és azok hatásával foglalkozik. Szinte naponta olvashatunk arról, hogy
a környezetszennyeződés miatt az ember lassan kiszorul az általa korábban megművelt területekről, az éghajlatváltozás miatt fennáll az elsivatagosodás veszélye, a világ ivóvízkészletei fogyóban vannak,
az élővilág sokfélesége pedig csökken. A tudományos szakkönyvek ezekkel az emberiség továbbélését veszélyeztető külső hatásokkal foglalkoznak, és felhívják a figyelmet arra, hogy a helyzeten változtatni kell ahhoz, hogy az egyik tavaszi reggelen ne arra ébredjünk, hogy már nem halljuk a madarak énekét. Ez a kép Rachel Louise Carson 1962-ben írt, Néma tavasz című könyvéből származik, amelyet az ökológiai mozgalom előhírnökének, előfutárának tartanak.
Az egyház tanítása azonban nem áll meg a jelenségek tudományos leírásánál és az általános útmutatások megfogalmazásánál. Radikális változásra, a megtérés szükségességére hívja fel a figyelmet. A „megtérés” (görögül metanoia) a gondolkodásmód megváltozását jelenti. Ehhez viszont az kell, hogy az ember elszakadjon egoista gondolkodásmódjától, és ne azt keresse önző módon, ami éppen fontos a maga számára, hanem Isten szemével tekintsen arra a világra, amelyben él. Akkor felfedezheti, hogy Istennek az a terve, hogy az egész világot üdvözítse, végső céljához vezesse. Ebből következik, hogy
az embernek nem szabad csupán úgy tekintenie a világra, mint eszközre, amely azért van, hogy ő jobban éljen.
A teremtéstörténetben olvassuk, hogy a teremtés egyes „napjai” után Isten kinyilvánítja, hogy amit alkotott, az „jó” (Ter 1,24). Nem pusztán ezért jó, mert az ember számára hasznos, hanem önmagában jó, „önértéke van”, nem szabad elpusztítani azt. (Laudato si’ 69)
Azt is felismerhetjük az üdvösségtörténet fényében, hogy Jézus Krisztus megváltó áldozata következtében „új teremtés” jött létre. Aki hisz Jézus megváltó áldozatában és megkeresztelkedik, az „új teremtmény lesz” (2Kor 5,17). A megigazult ember pedig Jézus Krisztus szemével nézi a világot, és nemcsak önmagáért és kortársaiért érez felelősséget, hanem a következő nemzedékekért is. Az új ember – napjainkban elterjedt kifejezéssel élve – már a fenntartható fejlődésről beszél.
Nem tekinthető igazi fejlődésnek az, amelyik csak a termelékenység és a fogyasztás növekedését célozza meg, hogy a gazdaság pörögjön. Ha ez a gazdasági növekedés nem szolgálja az ember szellemi-lelki javát, akkor nem beszélhetünk igazán fejlődésről. A közjó ugyanis „minden” ember java, és az „egész” ember java is egyben, amelynek a lelki és szellemi javak együtt szerves alkotórészei.
Ha végigtekintünk a természetvédelem vagy a teremtésvédelem történetén, láthatjuk, hogy az ökológiai mozgalom megindulása után – aminek fontos eseménye a Római Klub megalakulása (1968) volt –, az egyház körleveleiben rendszeresen foglalkozott a téma fontosságával. Néhány évvel később VI. Pál pápa Octogesima adveniens kezdetű enciklikája (1971) már így hívja fel a figyelmet a téma fontosságára: „A természettel való visszaélés vétke magára az emberre száll vissza” (Octogesima adveniens 4). Ezekre visszatekintve, tanításukat összefoglalva és időszerűvé téve szólt a világhoz Ferenc pápa tíz éve közreadott körlevele. A pápai irat egyik fontos megállapítása már túlemelkedik az etikai tárgyalás szintjén, amikor felhívja a figyelmet arra, hogy az ember lelkiállapota és a természet helyzete szorosan összefonódik.
„A külső sivatagok azért szaporodtak el, mert a belső sivatagok elterjedtek”
(Laudato si’ 217).
Jóleső érzéssel állapíthatjuk meg, a Magyar Katolikus Konferencia már Ferenc pápa ezen enciklikájának megjelenése előtt körlevelet adott ki Felelősségünk a teremtett világért (2008) címmel. E körlevél nagy értéke, hogy a természetet károsító hatások és a megújulást segítő értékek és elvek számbavétele után foglalkozik azzal is, hogy az egyház tanítása miként jelenjék meg az evangelizációban és a közoktatásban, például az etikatanításban.
Az egyház természetvédelmi tanítását és a Laudato si’ kezdetű enciklika üzenetét végiggondolva, látható, hogy az egyház mindig élén járt annak a törekvésnek, amely szerint
a természetet, amely Isten teremtménye, védeni kell, hiszen az Úr annak kincseivel minden embert megajándékozott.
Tudjuk, hogy Ferenc pápa művének egyik ihletője Szent Ferenc volt, akit nem társadalometikai kérdések indítottak arra, hogy a természetet védje, hanem annak szépsége ragadta őt magával, hogy hálát adjon érte a Teremtőnek. A szépséget dicsőítő énekben rejlő üzenet mélysége azonban hatással lehet az emberiségre abban is, hogy az etikai kérdések megválaszolásánál ezt az esztétikai dimenziót is figyelembe vegye.
Nyitókép: Ferenc pápa brazíliai apostoli látogatásán (forrás: Tânia Rêgo/ABr, CC BY 3.0 BR, Wikimedia Commons)
