Ebből a megjegyzéséből is kitűnik, mennyire nehéz lenne elhelyezni Ferenc pápát a konzervatív liberális koordináta-rendszerben, a haladás ellenzői és a fejlődés barátai között.

A folytonosság kérdése – tíz év Ferenc pápával

Egy évtized elegendő idő ahhoz, hogy bizonyos mérleget lehessen készíteni egy pápaságról. XVI. Benedek tisztségéről lemondva lehetőséget adott arra, hogy kezükbe vegyék a kezdeményezést azok, akik már 2005-ben másként képzelték el az egyház jövőjét. Jorge Bergoglio Szent II. János Pál halála után is jelentős támogatást tudhatott maga mögött, és a neki szavazott bizalom később még erősödött is. Ebben szerepet játszhatott a latin-amerikai püspökök ötödik általános tanácskozása, amelyre 2007-ben került sor a brazíliai Aparecidában. Ennek záródokumentuma a modern egyháztörténetben a legmélyrehatóbb és legdifferenciáltabb vállalkozás az „idők jeleinek” értelmezésére, amelyek meghatározzák az emberiség helyzetét, s ezért az egyháztól is kreatív választ kívánnak. A dokumentumot Bergoglio szerkesztette, s a végső szöveg a tanácskozásra elutazó XVI. Benedek latin-amerikai püspökökhöz intézett levelét, megnyitóbeszédét és homíliáját is tartalmazta, olyan mondatokkal, amelyekben Benedek pápa kiállt a szegényeket támogató alapvető döntés mellett.

Ezen a ponton meglepő és váratlan helyen, Latin-Amerikában jelenik meg szerves kapcsolat a német és az argentin egyházfő között. Ferenc pápaságával kapcsolatban pedig talán a folytonosság kérdése merül fel leggyakrabban, az a probléma, vajon tevékenysége és tanítása folytonos-e elődeiéivel, vagy pedig törést jelent a modern pápaság történetében. Ugyanez a kérdés
a II. vatikáni zsinattal kapcsolatban is megfogalmazódik immár hat évtizede, s ahogyan egyesek szemében a zsinat megtöri a katolikus folytonosságot, mások szerint ellenben a hagyomány továbbszövésének egyetlen hiteles garanciája. Ferenccel végső soron az önmagát a második világháború után új módon meghatározni próbáló katolikus egyház kitüntetett eseménye, a zsinat értelmezése lép új szakaszba.

Mégis vajon mi indította el Ferenccel kapcsolatban a folytonosságot érintő vitákat? Bizonyos külsőségek a megválasztása utáni első percektől fogva szembetűnőek voltak. Megjelent az erkélyen az egyszerű fehér ruhát viselő, kevesek által ismert latin-amerikai püspök, és a legszokványosabb köszöntéssel üdvözölte az összesereglett sokaságot; az emberek imáit kérte, és hangsúlyosan püspöknek mondta önmagát. Nem költözött be a pápai lakosztályba, viseltes cipőben járt-kelt, és szerény autókkal közlekedett. Már júliusban elutazott Lampedusára, a kétségbeesett migránsoknak átmeneti tartózkodási helyet biztosító olasz szigetre. És aztán elkezdtek sorjázni a szokatlan gesztusok, a börtönben fogvatartottak lábának megmosásától az egymással versengő dél-szudáni politikai vezetők lábának spontán megcsókolásáig. Az emberek egyszer csak olyan megnyilvánulásokat kezdtek tapasztalni a pápa részéről, amilyeneket korábban elképzelni sem tudtak volna.

Ezek a külső gesztusok egyháztörténeti jelentőségűek voltak, különösen mert a világtörténelem színpadán követeltek helyet maguknak. Ferenc látogatást tett a Közép-afrikai Köztársaságba, s ezzel ő lett az első egyházfő, aki aktív háborús területre utazott. Ellátogatott olyan országokba, ahol soha korábban nem járt pápa, például Bahreinbe és Dél-Szudánba, de őt megelőzően még az Arab-félszigeten sem fordult meg Róma püspöke. Ezek az utak Ferenc pápa globális tudatának lenyomatai, és teljes összhangban van velük, hogy még a legünnepélyesebb alkalmakkor, karácsonyi és húsvéti beszédeiben is kíméletlen őszinteséggel tekinti át a világ tényleges helyzetét, számba véve
a háborúkat és fegyveres konfliktusokat.

A jezsuita tanító – a katolikus egyház útja a valóság felé

A meghökkentő tetteket a tanítás és az állásfoglalások terén is szokatlan megnyilvánulások kísérik. Sokan a mai napig nem tudják megbocsátani Ferencnek, hogy Amoris laetitia kezdetű buzdításában megfelelő mérlegelés után és lelkipásztori kísérés mellett engedélyezni kívánja olyan emberek számára az egyház szentségeiben való részesedést, akik korábban ki voltak zárva belőle, főként azoknak, akik új polgári házasságot kötöttek. A teremtett világnak ártó tevékenységformákat nem habozik bűnnek nevezni (Laudato si’ enciklika), a fiatalokat arra buzdítja, hogy ne „dőljenek be” azoknak, akik veszélyesnek próbálják beállítani a velük egykorú migránsokat (Christus vivit apostoli buzdítás), aggasztja a bezárkózó nacionalizmus, és fájdalommal tölti el, hogy az új keletű populizmus számító politikai célok szolgálatába állítja a nép egész kultúráját, a társadalmak legalantasabb hajlamait szolgálja ki, és a saját országa látszólagos védelmében gyűlöletet kelt más népek ellen (Fratelli tutti enciklika). Ferenc pápa írásai közvetlen hangvételük ellenére is a globális történelem szintjén mozognak, és olyan közelről veszik szemügyre a világ jelenségeit, mint egykor II. János Pál dokumentumai,
s még olyan kényes és vitatott kérdésben is teljes összhangban van elődei állásfoglalásaival, mint amilyen a migráció jelensége.

Ferenc szövegeiben (Szent Ignác „megkülönböztetését” gyakorolva) igyekszik szétválasztani a valóság különböző elemeit, és mindennél jobban törekszik arra, hogy tisztán lásson. Írásaiban rendszeresen középpontba állít egy-egy bibliai elbeszélést, és az olvasó közvetlenül átéli, hogy a pápa olyasmiről beszél, amit egyszerűen maga előtt lát – mert jó jezsuitaként maga elé idézi az eseményeket, és odaadó szemléléssel megeleveníti a történéseket. „Csak az a szem lát jól, amelyet már megtisztítottak a könnyek” – írja egy helyütt, és nem lehet kétségünk afelől, hogy komoly szenvedéssel fizette meg kifinomultan éles látásának árát.

Két válság, új kultúra

Legalább két olyan válság kötődik pápaságához, amelyre határozottan reagálnia kellett, és mindkét reakciója arról tanúskodik, hogy pápaságával a katolikus egyház határozott lépésekkel haladt előre a tényleges valóság elfogadásához vezető útján. Az első az egyházban elkövetett szexuális bántalmazásokkal összefüggő botrány volt, amellyel szembesülve a teljes őszinteség mellett döntött. A chilei egyháznak írt levelében (Chilében az összes püspök benyújtotta lemondását a bántalmazási botrányok miatt) az áldozatokat helyezte a középpontba, a szörnyű jelenség gyökereinek feltárását szorgalmazta, és kiemelte, hogy a botrányos esetek „elleplezésének kultúrája” összeegyeztethetetlen az „evangélium logikájával”. Persze nem szabad elfelejtenünk, hogy XVI. Benedek volt az első pápa, aki találkozott az efféle bántalmazások áldozataival.

A másik válság a Covid-járvánnyal függött össze. A beteg világról és az egyház kívánatos stratégiáiról mondott pápai beszédek megerősítették azt, ami kezdettől sajátja volt Ferencnek: azt a meggyőződést, hogy az egyháznak végre ki kell lépnie önmaga szűk világából, el kell indulnia az emberek valódi életvilága felé, s nem foroghat állandóan önmaga körül, elítélve másokat, és melodramatikus áldozati szerepbe merevedve. Ki tudná elfelejteni azokat a megválasztása előtti napon mondott szavait, hogy Krisztus kopogtat az egyház ajtaján, csakhogy belülről, mert ki akar menni? A legnagyobb bezártság idején, a pandémia hónapjaiban a magányos Ferenc igazi megjelenítője lett ennek a kilépési kultúrának.

Kezdettől fogva újfajta egyházi kultúra kialakítása volt a célja.

Új módon viszonyul a hatalomhoz,
amelyet hamis retorika nélkül, őszintén
csak szolgálatként tud felfogni,

és ahogyan életrajzírója, Austen Ivereigh fogalmaz, „a hatalom megtérését” követeli mind az egyházban, mind a világban. Bíboros kollégái nem utolsósorban azért választották meg, mert azt remélték, hogy befejezi a római Kúria reformját, és a Vatikán szervezeti-
kulturális megújítása, amelyet a közelmúltban zárt le (a Praedicate evangelium konstitúcióval), ennek a hatalomról alkotott újszerű felfogásnak a jegyeit viseli magán. Ugyanez az új egyházi kultúra figyelhető meg abban is, ahogyan kapcsolatot keres más vallásokkal, főként az iszlámmal. Ferenc a kapcsolatkeresés zsenije, és egyáltalán nem fél attól, hogy együttműködései révén látszólag csorbul a tekintélye és veszít a hatalmából: valójában ugyanis pontosan ezáltal tesz szert korábban nem ismert tekintélyre a kereszténységen kívüli világban.

Annak a törekvésének, hogy a hatalom mentes legyen az úrhatnámságtól az egyházban, és ne lehessen gyakorolni az emberek nélkül, ma már konkrét neve is van: szinodalitásnak hívjuk. A világegyházban elindított szinodális folyamat azt célozza, hogy minden egyes helyi egyházban kiderüljön, hogyan látják saját helyzetüket, és mit tartanak kívánatosnak a katolikus hívők, és szavuk elhatoljon azok füléig, akik döntéseket hoznak. A szinodális folyamathoz való viszony csalhatatlan lakmuszpapírja a Ferenc pápához és újszerű egyházi kultúrájához fűződő kapcsolatnak: akik kéretlen-kelletlen vesznek részt a folyamatban, magával Ferenccel sem tudnak igazán mit kezdeni.

Kár lenne tagadni, hogy az argentin egyházfőnek számszerűen viszonylag csekély, de annál hangosabb és befolyásosabb ellenzéke van. Vannak, akik úgy vélik, hogy a számkivetettekkel, a menekültekkel és a kisebbségekkel kialakított kapcsolata belülről szét-
zilálja a katolikus egyházat, a szinodalitás a demokrácia trójai falovát csempészi be a hierarchikus katolikus közösségbe, és nem igazán szisztematikus kidolgozottságú tanítása nem nyújt támpontokat a tájékozódáshoz. Már két könyv is megjelent A következő pápa címmel, és szerzőik nem titkolják, hogy legközelebb másfajta embert szeretnének látni Szent Péter utódaként. Jócskán vannak lelkes támogatóik azok között, akik nyíltan nem merik kimondani hasonló meggyőződésüket. Mindennek azonban viszonylag csekély a jelentősége: az egyház történetében minden zsinat törésvonalakat alakított ki a hívő közösségben, és a Ferenc körüli törésvonalakban csak a II. vatikáni zsinat által eredményezett törésvonalak meghosszabbodását kell látnunk. Mindig lesz olyan kisebbség, amely visszakívánja a múltat, de ahogyan nincs visszaút a zsinat előtti időkbe, az is joggal remélhető, hogy
a Ferenc előtti állapotokba sem vezet már út.

„Mi lesz a következő lépés?” – kérdezte a Lutheránus Világszövetség elnöke Ferenc pápától a 2016-ban, a reformáció ötszázadik évfordulójára rendezett lundi
megemlékezésen. „Nem tudom, nem én vagyok a Szentlélek” – felelte a pápa. A jövő ilyen. És így viszonyul hozzá egy igazi jezsuita, akinek a jelene túl sok feldolgozandó tényezőt kínál ahhoz, hogy érdemes lenne a jövőjén töprengeni.

 

A szerző teológus, a Vigilia főszerkesztője