A Szentatya rögtön megválasztása után nekilátott a Kúria reformjának. Nyolcfős bíborosi csoportot hozott létre, amelyben eredetileg magának a Kúriának nem is volt képviselője, a bíboros államtitkár csak később kapcsolódott be. Már az elmúlt kilenc évben is folyamatosan átalakult a vatikáni hivatali struktúra. Így egyebek mellett létrejött a Gazdasági Tanács, mint felügyelő- és irányítószerv, továbbá a Gazdasági Titkárság, mint integrált „gazdasági minisztérium”. A Kommunikációs Dikasztérium mára az egész szentszéki kommunikációt magába olvasztotta. A különböző területek, társadalmi csoportok pasztorációjára létrejött a Világiak, a Család és az Élet Dikasztériuma. Az Átfogó Emberi Fejlődés Előmozdításának Dikasztériuma pedig az egyház társadalmi tanításával kapcsolatos területeket fogja át.
Az Praedicate Evangelium már címadásával is azt sugallja, hogy a Római Kúria legfontosabb feladata az Evangélium hirdetése, az abban való közreműködés. A korábbi Pastor Bonus apostoli rendelkezésben a kommunió elősegítésén volt inkább a hangsúly, vagyis a katolikus egyház közösségét fenntartó kötelék megélésén, aminek elsődleges letéteményesei a püspökök. Koncepciója szerint a Római Kúria működése maga is a püspöki kollegialitás gyakorlásának egyik módjaként is felfogható volt, hiszen az egyes hivatalokat minden esetben püspökök, sőt, leginkább bíborosok vezették.
Az új fókusz viszont egyértelműen a missziós feladat elősegítése, a Kúria abban való szerepvállalása, illetve a helyi egyházak segítése ezen a téren.
Ezt jelzi a szaktárcák sorrendjének változása is: eddig a Hittani Kongregáció állt az első helyen, mostantól az Evangelizáció Dikasztériuma, amelynek ráadásul maga a pápa lesz a prefektusa. (1968-ig a Hittani Kongregáció elődjének esetében volt így, az utóbbi években pedig a Migránsok és Menekültek Részlegének vezetését tartotta fenn magának a pápa.)
Fontos újítás, hogy immár világiak is vezethetnek pápai hivatalokat. Hiszen a Kúria csak a pápától kapott helyettesi hatalommal rendelkezik, vezetői nem a saját nevükben vesznek részt az egyházkormányzatban. Kérdés, hogy ennek milyen kihatása lesz az említett kommunióra.
Furcsa módon a Praedicate Evangelium
csupán két vezető funkciónál rögzíti, hogy azt bíborosnak kell betöltenie.
Méghozzá nem a pápa első számú munkatársa, az államtitkár esetében, hanem egyfelől a Gazdasági Tanács koordinátoránál, másfelől az ugyancsak vagyonkezelő funkciót betöltő kamarásnál (camerlengo). A bíborosok hagyományosan a pápa elsődleges segítői voltak az egyház kormányzásában, mára viszont egyre inkább a püspökök testülete egyfajta „szenátusának” számítanak. Erre utal Ferenc pápa azon gyakorlata is, miszerint a világ minél több országából nevez ki kardinálisokat. De ezt az irányt erősíti a kuriális hivatalok mostani formális leválasztása a bíborosi méltóságról.
A terminológiai változás, miszerint a Római Kúria „szaktárcáit” immár egységesen dikasztériumoknak nevezik, elmossa az eddig meglevő különbséget a döntéshozó kongregációk és a tanácsadó funkcióval rendelkező pápai tanácsok között. Míg a kongregáció kifejezés arra utalt, hogy alapvetően püspökökből álló testületről, bíborosok gyűléséről volt szó, a dikasztérium kifejezés inkább a hivatali apparátusra helyezi a hangsúlyt.
Jelentős hatása lehet a kuriális megbízatások ötéves időkorlátjának. Ez a világiakra nem,
csupán az egyháziakra – papokra és szerzetesekre, illetve a hivatalvezető püspökökre/érsekekre is (!) – vonatkozik. Nekik a főszabály szerint öt év után vissza kell térniük egyházmegyéjükbe vagy rendjük kötelékébe, de megbízatásuk egyszer meghosszabbítható. Első ránézésre örvendetesnek tűnik, hogy a Szentszék nem akarja őket túl hosszú időre elvonni az elsődleges feladatukat jelentő lelkipásztori munkától (valójában a kuriális tisztségviselők eddig is, s az új szabályok szerint ezentúl is végeznek kifejezetten pasztorális munkát a hivatali mellett).
De a szabályt úgy is lehet tekinteni, hogy ez a Kúriának, mint hatalmi központnak a megerősödését akadályozó törekvés. Hiszen az idők folyamán természetszerűleg kialakul minden struktúrában egyfajta intézményi önállóság, aminek persze pozitív hozadéka a hivatali emlékezet megőrzése és a hagyományok fenntartása.
Az egyházi szakemberek folyamatos cserélődésével ugyanakkor gyengülhet az eddig a Kúria egyik erősségének számító, sok évtizedes intézményi memória, illetve hozzáértés is.
Pontosabban mindennek letéteményeseivé a világi tisztviselők válhatnak, akikre mindez nem vonatkozik. Ők viszont egzisztenciájukban kizárólag a pápától, illetve hivatalvezetőjüktől függnek, hiszen nincs egyházmegyéjük, szerzetesrendjük, ahová visszamehetnének esetleges elbocsátásuk esetén. Érdekes módon a jogszabály a pápai diplomáciai személyzet (nunciusok) esetében sem fogalmaz meg kivételt az időkorlát alól, ami a tapasztalatokra és kapcsolati hálóra építő diplomáciában hátrányba hozhatná a Szentszéket az államokkal szemben.
A Római Kúria új struktúrája ezentúl három fő kategóriából áll. Az úgynevezett kuriális intézmények kategóriájába tartoznak a Pápai Államtitkárság, a különböző dikasztériumok, valamint az igazságszolgáltatási és a gazdasági szervezetek csoportja. A második kategóriába a hivatalok kerülnek: a Pápai Ház Prefektúrája és a Római Pápa Szertartásmesteri Hivatala, valamint a széküresedés esetén szerepet játszó Római Szent Egyház Kamarása (camerlengo). A harmadik kategóriát a kiszolgáló funkciókat ellátó Szentszékhez kapcsolódó intézmények (azaz háttérintézmények) alkotják, köztük a Vatikáni Apostoli Levéltár és a Vatikáni Apostoli Könyvtár vagy a Szent Péter-bazilika Gondnoksága.
Az egyes szaktárcák tekintetében a Praedicate Evangelium többnyire szentesíti az elmúlt évtizedekben már megvalósított összevonásokat, reformokat.
Jelentős újdonság az Evangelizációs Dikasztérium
létrejötte, amely olyan, mintha az Új Evangelizáció Pápai Tanácsa magába olvasztotta volna az éppen 400 éve alapított Hitterjesztési Kongregációt (Propaganda fide, illetve Népek Evangelizációja Kongregáció).
A korábban a pápa személyes jótékonykodását intéző pápai alamizsnás az egyetemes egyház szolgálatára hivatott Szeretetszolgálati Dikasztériummá alakul, s ezentúl a Szentszék humanitárius segélyezését is intézi. Igaz, ez csupán szentesíti az elmúlt években a pápa kérésére ténylegesen megindult átalakulást. A Kultúra és Nevelés Dikasztériumában pedig összevonják a két korábbi illetékes pápai tanács, illetve kongregáció területeit.
Az évek óta előkészület alatt álló új pápai törvényt – melynek már a címe is egy ideje ismeretes volt – végül minden előzetes bejelentés nélkül, 2022. március 19-én írta alá Ferenc pápa, s azt a Szentszék Sajtóirodája azonnal nyilvánosságra is hozta.
Az aláírás dátuma szimbolikusnak tekinthető, hiszen a Szentatya számára Szent József kiemelt fontossággal
bír. Hatályba lépésének dátuma 2022. június 5., Pünkösdvasárnap lesz.
A csupán két nappal később megtartott bemutatón két érdekes bejelentés is elhangzott. Az egyik szerint az apostoli rendelkezés szövegében csak figyelmetlenségből maradt benne a „római rítus rendkívüli formája” kifejezés (amely XVI. Benedek óta az úgynevezett trienti rítust jelölte), amelyet pedig Ferenc pápa már 2021 júliusában megszüntetett (lásd Traditionis custodes motu proprio). A másik bejelentés azt engedte sejtetni, hogy a Római Kúriában foglalkoztatott egyházi személyek ötéves megbízatása tulajdonképpen tetszés szerinti alkalommal meghosszabbítható, nem csupán egyszer. A jogszabály megfogalmazása valóban kétféleképpen is értelmezhetőnek tűnik: a megbízatás „egy újabb ötéves időtartamra hosszabbítható meg” (tehát csak egyszer), vagy „meghosszabbítható egy másik ötéves időtartamra” (tehát újra és újra).
Nem kétséges, hogy Ferenc pápasága egyik alapművének számít a Praedicate Evangelium.
Nemcsak intézményi jelentősége miatt, hanem mert szövege számos programjellegű megfogalmazást
tartalmaz. Mintha a „kormányprogramot” ötvözték volna a kormányzati struktúráról szóló jogszabállyal. Megvalósítása részben – mint említettük – már megtörtént, ugyanakkor a Ferenc pápa szándékai szerinti Egyház – s nem csupán a Római Kúria – reformjának próbaköve is lesz.
