Az egyház történetében két évtized nem nagy idő, de a magyar egyház újabb kori történetében húsz év már kiemelkedő korszakot jelöl. Hogyan tekint vissza erre a húsz esztendőre? 

Amikor 2003. január 11-én az esztergomi bazilikában átvettem az egyházmegye vezetését, nagy hó volt. Ma már januárban alig látni havat. Mintha a klímaváltozás is közben élesedett volna, de sok minden más is megváltozott. Akkor még előtte voltunk az Európai Unióhoz való csatlakozásnak, melynek látható következményei lettek. Amint 2004-ben a nyugati munkavállalási lehetőséget is felszabadították, kevesebb lett a felnőtt fiatal a templomainkban. 

Ennek ellenére a vallási élet sajátos stílusa, az előző évtizedek tapasztalata megmaradt. Azt viszont föl kellett dolgozni. Nekünk itt az elsődleges a lelkipásztori feldolgozás volt. Már a kilencvenes évek közepén,

amikor Esztergomban az egyházmegyei zsinatot tartottuk, akkor is szó volt arról, hogy újra meg kell szólítani a közösségeket.

Hogy egyfajta missziós tevékenységet kell megindítani. II. János Pál pápa az újraevangelizálás keretében adott is erre útmutatást. Tehát elkezdtük a plébániai missziókat. Általában három lépésben: először a plébániák legszűkebb csapatával, a papokkal, a kántorokkal, a lelkipásztori kisegítőkkel találkoztunk, azután a hívek egész közösségével, liturgikus keretben is, majd kiléptünk a helyi társadalom felé. Ebbe utcai misszióktól a helyi médiával való találkozásig, az önkormányzatokkal vagy az oktatási intézményekkel való kapcsolatfelvételig nagyon sok minden beletartozott. 

A plébániai missziós mozgalom térhódítása után nem sokkal beindult az európai nagyvárosok missziós mozgása. Fővárosok fogtak össze, Párizs, Bécs, Brüsszel, Lisszabon, s meghívták Budapestet is ebbe a missziós körbe: az egyházmegyéből népes delegációval mehettünk ezekbe a testvérvárosokba, és nemcsak megtekintettük, hogyan is csinálják ők a városmissziót, hanem segítettünk is nekik. Ez ösztönzést adott a budapesti városmisszió számára, amelyet 2007-ben tartottunk. Nagyon nagy lépés volt ez, amit azóta is sokan vonatkozási pontként emlegetnek. 

Utólag talán a budapesti Eucharisztikus Kongresszus főpróbájának is tekinthető. Megtalálták a mozgósítható, ötletgazdag közösségeket, akikre számítani lehet a továbbiakban is…  

Pontosan így van. Sőt, volt még egy szakrális tárgy, amely össze is kapcsolta mindezt. Ozsvári Csaba készítette a missziós keresztet a budapesti városmisszió számára, amelybe a magyar szentek ereklyéit helyeztük el. Azután ez a folyamat tovább is lépett, mert a múlt megértésében szükség volt arra, hogy a szentjeinket ismerjük fel, és segítsük elő boldoggá avatásukat. Így került sor 2006-ban, Budapesten Salkaházi Sára, majd néhány évvel később Esztergomban Meszlényi Zoltán boldoggá avatására. Mindkettő katartikus élmény, kimondatlan, kibeszéletlen történelmi helyzeteknek és az igazságnak katolikus szellemű feldolgozása volt. Méltán mondta Angelo Amato bíboros, a Szenttéavatási Kongregáció akkori prefektusa, hogy

a vértanúk tulajdonképpen a kiengesztelődés segítői.

Igaza volt. 

Főpásztori működése első évtizedének a városmisszión és a két boldoggá avatáson kívül mik voltak még a fénypontjai?

Más fontos események is történtek. 2003-ban elzarándokoltunk Fatimába, és fölajánlottuk az egyházmegyét a fatimai Szűzanyának. Akkor még módom volt arra, hogy meglátogassam Lucia nővért is, és tőle kérjek üzenetet a papok számára. Nagyon egyszerű üzenete így hangzott: Legyenek szentek. 2006-ban pedig, amikor már püspökkari elnök voltam, nemzeti zarándoklatot szerveztünk, ugyancsak Fatimába. Akkor már az országot, a nemzetet ajánlottuk fel a fatimai Szűzanyának. Ez a két esemény szintén hozzájárult ahhoz, hogy az isteni gondviselésben bizakodva a múltat és a jövőt lélekben összekapcsoljuk. 

A második évtized első felében zajlottak az úgynevezett kánoni vizitációk. E kezdeményezésnek mi volt a célja? 

Nálunk az egyházmegyében a harmincas években Serédi Jusztinián tudta még ezt elvégezni, attól kezdve azonban a kétezres évekig erre nem kerülhetett sor. 1993-ban döntően módosultak az egyházmegye határai. Azért

az új területű egyházmegyét komolyan és rendszeresen végig kellett vizitálni, ami nagyszerű élmény volt.

Hatszázhatvanhét kérdést állítottunk össze, ezeket szétküldtük a plébániáknak, hogy válaszolják meg, de a személyes látogatáson vettük fel a végleges jegyzőkönyveket.

A vizitációt mindig a házigazdánál, vagyis a tabernákulum előtt kezdtük. Utána néztük meg a templomot, a liturgikus teret, hogy szabályos-e, szépen gondozott-e, a sekrestyét, a fölszereléseket, szóval mindent, ami elő van írva. Persze ez a plébános társaságában és a helyiekkel való párbeszédben történt. Majd átmentünk a plébániára, ott ugyanígy folyt a dolgok és a személyek vizitációja. Elbeszélgettünk a kérdések nyomán, találkoztunk a képviselő-testülettel, a plébánián működő közösségekkel, az állandó munkatársakkal, és látogatni kezdtük a plébánia területén élő hívő embereket. Például a betegeket. Ugyanakkor azt a társadalmi közeget is, ahol a plébánia él.

Nagyfokú lelki helytállást is kívánt félórán belül egy haldoklótól a polgármesterhez menni, majd vissza egy liturgiára.

Végigjártuk a közterületen álló feszületeket, szenteket ábrázoló szobrokat. Elmentünk a temetőbe a papi sírokhoz. Végigmentünk tehát mindazokon a dolgokon, amikre az ilyen vizitáció kiterjed. A háború óta először összeállítottuk, illetve kiegészítettük a telekkönyvi kivonatok alapján, hogy milyen ingatlanjai vannak az egyes plébániáknak. Megvizsgáltuk a papok életkörülményeit, hogyan laknak, s miken kell, lehet javítani? Melyek a közösségi élet templomon kívüli színhelyei. Ezek a találkozások erősítették a plébániákon belüli, valamint a plébániák és társadalmi környezetük közötti kapcsolatokat. 

Milyen tanulságokat vont le a vizitációkból?

Ennek a folyamatnak tanulságaként azt is láttuk, hogy sok helyen hiányoznak a közösségi élet fizikai helyszínei. Ezért programot dolgoztunk ki, hogy minél több plébánián lehessen nagy közösségi terem vagy közösségi ház. Szerencsére többször sikerült erre állami vagy pályázati támogatást is szerezni. Jómagam is vagy harmincöt ilyet tudtam megáldani az évek során. A vizitációk keretében párhuzamosan katolikus óvodáinkat, iskoláinkat is fölkerestük. 

„Újra meg kell szólítani a közösségeket” (Fotók: Bach Máté)

 

Az elmondottak gazdagították az egyházmegyét és önbizalmat adtak az Eucharisztikus Kongresszus megszervezéséhez, illetve a pápalátogatáshoz, amelyek az utóbbi évtized nem előzmények nélküli csúcspontjai.

Természetesen. Hozzátartozik ehhez az is, hogy a különböző külföldi kapcsolatok, találkozások lelkipásztori értelemben is sokat lendítettek az egyházmegyén. Amikor a Szentszék úgy határozott, hogy Budapest kapja meg az akkor még 2020-ra tervezett kongresszus rendezését, akkor az előzőre már el kellett menni. Tehát 2016-ban elmentünk Cebu Citybe, a Fülöp-szigetekre, ahol végigéltünk egy teljes kongresszust. Oda is komoly delegációval mentünk, tehát sokan sok szempontból, sok oldalról láttuk, hogyan folyik ez a munka. Azután nagy lelkesen tértünk haza, és kezdtük el a magunk módján, magyar módra, budapesti módra szervezni az Eucharisztikus Kongresszust.

Aki bármely eseményen részt vett, meggyőződhetett róla, hogy az Úristen valóban itt volt közöttünk, és azt is megtapasztalhatta, hogy sokan vagyunk… Ezeknek a látványos eredményeknek fényében hogyan értelmezi a legutóbbi népszámlálási mutatókat? Mennyiben tükör és mennyiben torz tükör, amit a számok jeleznek?

Kezdjük 1989 őszén. Alkotmányreform, továbbra is új formában, új összefüggésben megmarad az állam és az egyház határozott szétválasztása, ami az együttműködést nem zárja ki, de az elválasztás határozott. Ennek a jogszabályi lebontása a későbbiekben, az 1990-es törvényben is úgy jelentkezett, hogy az államnak nincs joga ahhoz, hogy az állampolgárok felekezeti hovatartozását nyilvántartsa. Ez a helyzet Magyarországon, ami szerintem nem rossz. És ez a helyzet azt eredményezi, hogy a népszámláláson bár lehet ilyen kérdést feltenni, de ez nem ér többet, mint egy közvélemény-kutatás. Nem kötelező válaszolni.
A legutóbbi népszámláláson csúcsot döntött azoknak a száma, akik nem válaszoltak. Negyven százalék. Lehet kérdezni, vajon miért olyan sokan. Itt több minden felmerülhet, például az, hogy legtöbben már digitálisan töltötték ki. Az, hogy az interneten keresztül kitöltött űrlapok adatai titokban maradnak, az emberek azért tudják, hogy nem egészen biztosított, de lehetnek más okai is ennek.

Hogy hányan vagyunk, azt mi a saját anyakönyveinkből mérjük le. Egyébként

most is, akik valamelyik valláshoz tartozónak vallották magukat, azoknak a hetvenhárom százaléka katolikusnak mondta magát.

A nem válaszolóknál is hasonló lehet az arány. A lakosság több mint fele katolikusnak van keresztelve. Vannak olyan részei az egyházmegyénknek, ahol rosszul alakultak a keresztelési statisztikák, vagy ahol a halálozások és a keresztelések között elég nagy a különbség, többen haltak meg, több volt a temetés, ezeket figyelembe véve, kétségtelen, hogy valamilyen mértékű fogyás van.

Az ország demográfiai helyzete itt is tükröződik.

A születési átlagszámok, bár javulnak, a szülőképes nemzedék még mindig igen szűk generáció, ezért továbbra is fogyóban van a népesség. Ráadásul Budapestre még az is jellemző, hogy kiköltöznek az agglomerációba, mégpedig a fiatal családok. Nagyon kevés Budapesttel közvetlen határos rész van, amely a mi egyházmegyénkhez tartozik.

Most fejeződött be a püspöki szinódus egy szakasza. Ferenc pápa Lisszabonban is és magyarországi látogatása alkalmával is hangsúlyt helyezett arra, hogy minden megkeresztelt az egyház része, és azon kell fáradozni, hogy otthonra találjanak benne a magukat valami okból távolabb érző rétegek is. Igyekszik-e az egyház az idők jelét felismerni?

Nem könnyű az idők jelét felismerni, mert sokféle jel van. Sokféle szorongástól gyötrődik az emberiség. A klímaváltozástól a háborúkon keresztül az erőforrások kimerüléséig sok minden befolyásolja az emberek tudatát és viselkedését. Néha lehet, hogy jó irányba, felelősebb, takarékosabb életmódra indít, de sokszor, a háborúban is, megvadulnak az emberek. Elkezdenek egymással marakodni, a másiktól akarják elvenni, amiről úgy gondolják, őket illeti, vagy nekik kevés van belőle – szóval nehéz időket élünk. Ebben az összefüggésben, azt hiszem, mindig fontos a nemzetközi kitekintés. Ugyanakkor látni kell azt, hogy a püspöki szinódus intézménye a Ferenc pápa által kiadott apostoli konstitúció szerint is – amelyben ő újraszabályozta a szinódust –

teológiailag a püspöki kollegialitásra épül.

A püspökök testülete, élén a pápával, az egyház legfőbb hatósága. A szinódus azonban tanácskozói jelleggel működik, de fontos funkciót tölt be. Az idei megbeszélésnek az volt a sajátossága, hogy maga

a pápa, saját szempontjai szerint kiválasztott olyan világiakat is, akiket erre meghívott, és közülük nem kevesen szavazati jogot is kaptak.

Az egyház történetében voltak olyan zsinatok, ahol világiak is jelen voltak, és olyanok is, amelyeket uralkodók hívtak össze, mint Nagy Konstantin a niceai zsinatot. Azonban az egyház belső ügyeiben az apostolok és utódaik hozzák a döntéseket, ami teológiai tény. A II. vatikáni zsinat is ezt tanítja, amely önmagát a püspöki kollegialitás zsinatának nevezte. Ugyanakkor a világiak felelőssége azt a valóságot emeli a figyelem középpontjába, hogy a keresztség és a bérmálás keresztény küldetést is ad. Mire? A misszióra. Arra, hogy tanúságot tegyünk Krisztusról, hogy megvalljuk őt, és erre a mai világban kifejezetten szükség van. 

Egyik ismerősöm, mikor megtudta, hogy interjút készítek Önnel, lelkemre kötötte, kérdezzem meg, mit kér a Kisjézustól karácsonyra?  

Papi hivatásokat. Jó papi hivatásokat, ezért imádkozunk minden első csütörtökön. Amikor átvettem az egyházmegyét, Paskai bíboros úr azt mondta, kéri, hogy két dolgot ne hagyjak abba. Az első csütörtöki szentségimádást a papi hivatásokért és az első szombati rózsafüzért a magyar ifjúságért és a családokért. Ezt mindmáig megtartottuk. Karácsonyra én ezt kérem a Kisjézustól.