Létezhet-e még „belső ökumené”?

Az elmúlt két-három évtizedben jócskán voltak, akiknek már sem türelmük, sem erejük nem volt a katolikus egyház reformfolyamataihoz és megújulási törekvéseihez, s mindenekelőtt azt kívánták, bárcsak maradna minden a régiben és haladna tovább megszokott pályáján. Voltak azonban olyanok is, akik meg-megújuló lelkesedéssel és folyamatos kitartással nem akarták feladni azt az igényüket, hogy elevenebb, tisztább és vonzóbb legyen az egyház élete, s ennek érdekében készek voltak komoly áldozatot hozni. És végül voltak, akik úgy vélték, annyira elidegenedett az egyház egész valósága a mai kor emberétől, olyan érthetetlen nyelvet beszélnek az egyház képviselői, és olyan megközelíthetetlen ellenvilágba húzódnak vissza a katolikusok, hogy gyökeres fordulatra, a struktúrák megváltoztatására és újfajta egyházi berendezkedésre van szükség.

Sokszor úgy tűnhetett, hogy megmerevednek a frontok, és a különböző táborok tagjai már soha nem fognak szót érteni egymással. Mennyire jellemző, hogy három-négy évvel ezelőtt a cseh teológus-filozófus pap, Tomáš Halík fájdalmas sóhajjal annak a meggyőződésének adott hangot: a többi keresztény egyházzal, sőt a nem keresztény vallásokkal viszonylag könnyen egyetértésre juthatnak a katolikus egyház tagjai, egymás között azonban képtelenek megvalósítani a „belső ökumenét”!

2021 tavaszán azonban néhány beszédes jelből lassan kiolvasható lett, hogy olyan új és nagyszabású terv körvonalazódik, amely túl kíván lépni a megmerevedett egyházi frontvonalakon, és egyetlen átfogó folyamat keretében mindenkit az önvizsgálatnak és a legőszintébb igények kifejezésének kíván megnyerni. A szinodalitás és a szinodális folyamat lett ennek a meglepő tervnek a kulcsszava: a világon működő négyezer egyházmegye együttes erőfeszítését kívánja Róma először szűk egy esztendőre, majd újabb bő egy évre a közös felvetések feldolgozását kéri a földrészek egyházi vezetőitől.

Félelem és remény, bosszúság és lelkesedés, értetlenség és fellélegzés kiszámíthatatlan sokféleségben követte egymást az elmúlt fél év folyamán – ami nem is érthetetlen, hiszen hasonló vállalkozásra nagyon régen nem került sor a katolikus egyházban. Leginkább talán a II. vatikáni zsinat előkészítése során az egész világról összegyűjtött vélemények feldolgozása emlékeztet rá, ám csak nagyon távolról. Úgy tűnik, a reakciók változatossága nem kedvez a „belső ökumené” ügyének, de afelől sem lehet kétség, hogy a Vatikán hatalmas lehetőséget adott mindenkinek, aki a katolikus egyházban akar Jézus tanítványa lenni. Miről is van szó?

A demokrácia trójai lova?

A szinodális folyamat célkitűzése világos és átlátható: a négyezer egyházmegye a szerzetesrendekkel és a teológia tudományos művelését végző intézetekkel karöltve tegye lehetővé minden hívő ember számára, hogy őszintén, bátran és szabadon elmondhassa a véleményét arról, miként látja az egyház belső életét, szükségleteit, hiányosságait és kívánatos fejlődési irányait. A kezdeményezés legfontosabb tényezője az az óhaj, hogy mindenki vállalja a közös út megtételét, s együttes erővel, vállvetve juttassa érvényre egyháztagságát, a vele járó véleménynyilvánítási szabadsággal együtt. Mit lehet egyáltalán kifogásolni ebben?

Egyre erősödő hangok elsősorban azt kifogásolják, hogy a véleményformálás könnyen összekeveredhet irányítási és vezetési igényekkel, s a folyamatban való részvétel esetleg azt a látszatot keltheti az egyház tagjaiban, hogy immár teljes jogú partnerei azoknak, akik az egyházat kormányozzák. Magyarán sokak szemében a közös tanácskozás és eszmecsere a parlamentarizmus és a demokrácia bevezetésének látszatával ér fel, és végső soron joggal hangsúlyozzák, hogy a katolikus egyház szerkezete nem parlamentáris jellegű, azaz nem többségi vélemény szolgál a döntések meghozásának alapjául, hanem minden döntés a püspökök kezében van. Nem meglepő, hogy főként azokban az országokban hangzanak el kritikus ellenvélemények, ahol jelentős ellenzéke van Ferenc pápának, elsősorban természetesen az Egyesült Államokban.

Nem tűnnek azonban megalapozottnak az ilyen jellegű aggályok. A hivatalos előkészítő szövegek szólnak ugyan a részvétel formáiról, a közös felelősségről, a laikus tisztségek fontosságáról és a szinodális testületekről, de nem utalnak arra, hogy a döntési és szabályalkotási felhatalmazás váratlanul olyanokra ruházódna át, akik eddig nem rendelkeztek vele. A hivatalos dokumentumok tíz tematikus hangsúlyt sorolnak fel az egyházmegyei szinodális folyamatokhoz, s nem véletlen, hogy a második súlypont (a közös út után) nyomban a meghallgatás fontosságát domborítja ki.

Kit kell meghallgatnia annak a hívő közösségnek, amelyben élünk? Hogyan lehet egyáltalán meghallgatni az egyszerű laikusokat? Van-e helyük a kisebbségeknek és a peremre szorultaknak, s hogyan kezelhetők  különböző előítéletek a hívő emberek körében? Ezek a kérdések nem pusztán retorikai tűzijátékok. Akinek van egyházi tapasztalata, tudja, hogy a véleményét csak a legritkább esetben kérik ki, és valójában nem sokat számít, hogy mit gondol. Ha azonban meghallgatjuk egymást, mondja Ferenc pápa, magát Istent hallgathatjuk meg, sőt annak kijelentésétől sem riad vissza, hogy maga Isten a szinodalitást kéri a harmadik évezred katolikus hívőitől.

„Nem másik, de másféle egyház”

A fentebb említett három csoport közül a másodikhoz tartozott a domonkos teológus Yves Congar, aki fáradhatatlan támogatója volt a katolikus reformoknak, de azt is tudta, hogy rendkívül fontos megkülönböztetni egymástól a hamis és a hiteles reformigényeket. Nagy kár, hogy Magyarországon sem ökumenikus tárgyú művei, sem a reform ügyének szentelt írásai, sem pedig szorosabb értelemben vett teológiai szövegei nem váltak ismertté. Ferenc pápa azonban kiváló érzékkel az önmagát a változás árnyékától is iszonyodó püspökök és a forradalmár teológusok között elhelyező

Yves Congartól kölcsönözte a szinodális folyamat egyik teológiai alapelvét, amely szerint nem másik egyházra, hanem másféle egyházra van szükség:

nem a püspöki kormányzáson alapuló alapszerkezetet kell lecserélni másra, hanem a figyelmes meghallgatást gyakorolva kell új módon életre váltani az egyház lényegét.

Ez az igény nem légüres térben fogalmazódik meg. Vegyük csak a szexuális visszaélésekkel összefüggő botrányokat, amelyek Németországtól Franciaországig, Chilétől az Egyesült Államokig, Lengyelországtól Spanyolországig jócskán megtépázták az egyház tekintélyét és hitelességét. Ezek fényében igazán nem kívánatos, hogy minden maradjon csak a régiben. Vagy vegyük azokat az országokat, ahol már jó néhány évvel ezelőtt komoly szinodális igények jelentkeztek. Ferenc pápa mintha ez utóbbiakat különösen is integrálni kívánná globális kezdeményezésébe – bizonyos esetben talán azért, hogy megmentse őket, más esetekben azért, hogy mindenki tanuljon belőlük.

Megmentésre most elsősorban a németországi „szinodális út” szorul, amely akár szakadással is fenyegethet. Nehézséget elsősorban a sajátosan német szinodalitáshoz kapcsolódó demokratikus követelések jelentenek, amelyek szerint a püspököknek és a laikusoknak paritásos alapon közös egyházkormányzati formákat kell kialakítaniuk, amiben joggal fedezhető fel nemcsak másféle, de másik egyház kialakítására irányuló kísérlet.

Ezzel szemben valós tanulási lehetőségeket kínál az ausztrál katolicizmus, amely hét éve készül a kontinensen plenáris zsinat formáját öltő szinodális kísérletre, s az első ülésszakot már maga mögött is tudhatja. A folyamat elsődleges megálmodója, Mark Coleridge brisbane-i érsek nem győzi hangsúlyozni, hogy az ausztrál út rendkívül vontatottnak, zűrzavarosnak és a véleménykülönbségek kakofóniájába veszőnek tűnik, de ezt az árat meg kell fizetni azért, hogy végül Isten hangja és akarata hosszú-hosszú hónapok leforgása alatt közösen megállapítható vagy körvonalazható legyen a helyi egyházon belül.

Ausztráliában nem tudja senki, maga Coleridge érsek sem, hogy merre tart az egész kezdeményezés, és hová fog megérkezni. De milyen szomorú volna, ha hívő emberek véleménycseréjének már eleve ismert lenne a végpontja és az eredménye! Milyen elkeserítő volna, ha diktatórikus eszközökkel előre kijelölhetővé válna, mi az, amit mindenki akar, s a tapasztalatok és a tények kénytelenek lennének mindenáron ehhez simulni! Nem lehet tudni, mit hoz magával a szinodális folyamat – de éppen ez lehet a garancia arra, hogy valóban olyasmit hozhat magával, amit nemcsak néhány ember, hanem ténylegesen maga Isten akar hívő népének az új évezredben.

Borítókép: Yves Congar dominikánus teológus a II. vatikáni zsinat idején.