Hit és ész. A két fogalom végigkíséri a történelmet, ami persze aligha csoda, hiszen az emberi természet elidegeníthetetlen, meghatározó sajátossága. Nyugodtan nevezhetjük egymástól elválaszthatatlannak őket, hiszen a személyiségnek a valósághoz való viszonyát, létezésének lényegi feltételeit hordozzák. Korunkat szemlélve inkább arra érdemes figyelmet fordítanunk, hogyan tekint ma az ember – elsősorban az európai fehér civilizációra gondolva – erre a fogalompárra? Miként határozza meg önmagát ebben az erőtérben?
Voltak korok és kultúrák, amikor a hit és az ész természetes összhangban állt. Ma azonban azt látjuk, az ember mintha különválasztaná, sőt, szembeállítaná egymással a kettőt. Pedig a hit, a természetes hit – és ezt senki nem vonhatja kétségbe – elengedhetetlen része mindennapi létezésünknek. Ha nem rendelkeznénk előzetes – nagyrészt öntudatlanul megélt – természetes hittel, nem mernénk belépni egy épületbe, mert félnénk, hogy ránk szakad… Minden cselekedetünket megelőzi a természetes hitgesztus. Erre épül azután a természetfölötti hit.
A hit és az ész alapvető megismerési képességünk, lényegi életfeltételünk. A valóság egy része ugyan megismerhető az ész segítségével, de bármennyire szeretnénk is, ezzel nem merítjük ki a teljességet.
A valóság más részébe – arányokat itt aligha állíthatunk fel – a hit révén hatolhatunk be. A hitet nem szabad összetéveszteni a hitegetéssel, hiedelemmel és hasonló fogalmakkal – a hit, hangsúlyozzuk, az észhez hasonlóan megismerő tevékenységünk, a maga sajátos formájában. Mint ahogyan az ésszel való megismerésnek is megvannak a meghatározó kategóriái.
Több mint kétszáz esztendeje – talán Kant nevéhez köthetően – azt a biztos tudást nevezzük tudományos ismeretnek, amely numerikus adatokat használ, állandó alapelveken nyugszik, bármilyen számú ismétlés esetén ugyanazt az eredményt adja, s végül matematikai formulába önthető.
Ez a megállapítás elsősorban a klasszikus fizikai jelenségekre fogalmazódott meg. A tudományos megismerés fejlődése egyre nagyobb öntudattal töltötte el az embert. A „baj” akkor kezdődött, amikor az említett módon meghatározott tudomány érvényességi körét kiterjesztették az emberre. Hogy használható legyen, hogy az ember „beleférjen” a kategóriákba, előfeltevéssel kellett élni, mégpedig azzal, hogy az ember kizárólag anyag. Ez pedig azt jelentette, hogy a gondolkodás lezárja a lélek, a metafizikus, transzcendens, tehát a biológiai halálon túli létezés lehetőségét. A tudomány – kétségtelenül csodálatos eredményei mellett – önakaratán kívül mégis az ateizmus terjedését segítette elő.
A természetfeletti hitet az ember egyre inkább önmagára, mint abszolútumra kezdte vonatkoztatni. Ez vezetett el a különféle önmegváltó gondolatok és eszmék, ideológiák, sőt, társadalmi elméletek születéséhez.
Az ember – kimondva-kimondatlanul – három alapvető dologra vágyik – ha olykor nem törekszik is rá. Békére, biztonságra és bizonyosságra. Az első kettőt közvetlen tapasztalatokra, az ész közvetlen működésére támaszkodva és hagyatkozva igyekszik elérni.
A harmadik azonban – a bizonyosság, ami azt jelenti: mi is az életünk, van-e értelme, és ha van, mi lenne az, s vajon létezik-e halál utáni élet – csak a fizikai valóságon túli, metafizikus összefüggésben értelmezhető. Ami a vallásban jelenik meg a hit által.
A végső kérdésekre adott válaszkeresés során, miközben az ember eljutott az önmegváltás, önüdvözítés kereséséig, a hit és az ész – mint a teljes valósághoz való és abban lévő viszony – egységét megbontotta.
A vallásos hit ugyanis „zavarta” az önvallás megteremtésében.
Csakhogy idővel – bizonyos kezdeti lelkesedés után – egyre inkább rá kellett döbbennie, hogy az önistenítés – a teljes valóság emberre szűkítése (amit ő persze kitágításnak gondolt) mégsem kínálja számára a remélt választ az úgynevezett végső kérdésekre. Ekkor, részben félelmében, részben bizonytalanságában, ami végletesen aláássa a személyiség nyugalmát, a legkülönfélébb álvallásokhoz és áltudományos eljárásokhoz folyamodott. Ennek jelenségtanával gyakran találkozunk napjainkban.
Ezért fontos emlékeztetni arra, hogy helyre kell állítani a hit és az ész, keresztényként
a krisztusi hit és az ész egységét.
Nyitókép: Pixabay
