Melyik az első a parancsok közül? Mi a legfontosabb életszabály? Tele van a világ e világi bölcsességekkel, életalakítási szaktanácsokkal, életvezetési szakkönyvekkel. Amikor az írástudó felteszi a kérdést Jézusnak, bizonyára azért kérdi, mert szeretné tudni, hogyan is kellene élni. Minden embert érintő kérdésről van szó: mi a legfontosabb az életemben? Hogyan lesz értelmes az életem?
Jézus válasza az őt kérdező írástudó számára nem idegen. Ismerős. A hívő zsidó mindennapos imája. Figyelmeztetés a népnek: Halld, Izrael, az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Őt elfogadni, az ő rendeléseinek alárendelni az életet: ez az egyetlen, amely az elveszett Paradicsom után sóvárgó ember számára megnyugvást jelenthet.
Tele van a világ hamis istenekkel. Bálványimádók vagyunk, úgy, hogy sokszor észre sem vesszük. Éles helyzetekben azonban, amikor létezésünkben érezzük fenyegetve magunkat, képesek vagyunk fölkiáltani az Úrhoz. Rá kell döbbennünk: nem vagyunk elegek önmagunknak.
Magunkat a mélységből fölemelni képtelenek vagyunk. S a mélységből az Úrhoz kiáltunk.
Nem az Istennek van szüksége arra, hogy keressük őt. Nekünk, „e szűk határú lét” korlátait újra és újra megtapasztaló, esendő embereknek van szükségünk arra, hogy odaforduljunk hozzá. Létkérdés ez. Vagyunk, létezünk: és újra meg újra megtapasztaljuk, hogy nem is olyan természetes, hogy élünk. Hogy vagyunk.
„Szélfútta levél a világ. / De hol az ág? De ki az ág?” – kérdi Zelk Zoltán.
Létkérdés. Nekünk van szükségünk rá. S ő az, aki hűtlenségeink ellenére is föl akar emelni bennünket.
„Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul /Átölelt az Isten.” Ady vall így Az Úr érkezése című versében.
Ilyenkor, ősszel, amikor minden az elmúlásról beszél, talán jobban, mint máskor,
szembesülünk azzal, hogy mi magunk is mulandók vagyunk. Nem úgy általában. Én, aki még élek,
szembe kell, hogy nézzek a halállal. Nem a mások halálával. A saját elmúlásommal.
Melyik a legfőbb parancs? – kérdi Jézustól az írástudó. „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!”
És hozzáfűzi: „A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”
Egyikünk sem él önmagában. S ha önmagának él, boldogtalan és értelmetlen lesz az élete.
Érdemes alaposan megfontolni Jézus szavait, aki a Törvényt idézi.
Tudjuk-e jól szeretni önmagunkat? Vajon amikor mindent magunknak kívánunk, igazán szeretjük-e magunkat? Vajon amikor a pillanatnak élünk – nem pedig a mostani pillanatban a jövőnek –, megbecsüljük-e azt az ajándékot, amit úgy hívunk, hogy élet? Egyikünk sem kérte. Vajon tudunk-e értelmesen élni? Vajon észrevesszük-e az értelmes élet számtalan lehetőségét magunk körül? Vagy egyszerűen kesergünk a körülmények miatt, korlátozott lehetőségeink miatt?
Tele vagyunk irigységgel: másoknak mi mindenre telik, mi pedig beleragadunk a sárba, amiből vétettünk? Olyan könnyen lázadunk. Elégedetlenkedünk. Miért is itt születtünk? Miért éppen most kell élnünk? Nehezen fogadjuk el a kihívásokat.
Temetőlátogatások idején nem ártana föltenni magunknak a kérdést: vajon akiknek sírját most meglátogatjuk, életükben meglátogattuk-e őket?
Akiknek drága síremléket állítunk, vajon törődtünk-e velük? Kaptak-e valamit a mi törődő szeretetünkből?
Vajon akiknek a temetésén hosszú dicséretek hangzottak el, hogy milyen fontosak voltak számunkra, életükben hallottak-e, kaptak-e jó szót, dicséretet, elismerést?
Szokták mondani, hogy a halotti ingnek nincs zsebe. Senki nem visz magával semmit. Csak önmagát. Saját lényét, emberségét, aki életében fölismerhette, hogy az Úr az egyetlen Isten, rajta kívül nincs más. S amit istenítettem, amit fontosabbnak tartottam, mint az Istent, az tulajdonképpen por és hamu – vagy talán még annyi sem. Értéktelen bálvány csupán.
Tudtam-e őszintén, odaadóan szeretni? Megértő voltam-e mások esendősége iránt? Vagy csak arra vágytam, hogy engem fogadjanak el, úgy, ahogy vagyok? Fontos volt-e számomra a családom, a hozzátartozóim, idős rokonaim? A barátságok érdekkapcsolatok voltak-e, vagy lélektől lélekig, igazi emberi kapcsolatok?
Az Úr, az Isten az élők, az élet Istene. Jézusban önmagával ajándékoz meg bennünket. Megmutatja nekünk az utat. Feltárja számunkra az igazságot. És azt akarja, hogy éljünk.
Halálosan komoly az élet. Jézus azt akarja, hogy valóban komolyan vegyük az életünket. Azt akarja, hogy ne önmagunknak éljünk.
Titok az Isten. Titok az ember. Titok az élet.
Szeretnénk, ha feltárulnának ezek a titkok. Szeretnénk, ha kiszámítható lenne az életünk. De nemcsak az élet titok: titok az is, amit úgy hívunk, hogy szeretet.
Nyugtalanul kérdezünk. „Felelj, ha vagy!” – adta címül Zelk Zoltán a már idézett soroknak: „Szélfútta levél a világ. / De hol az ág? De ki az ág?”
Ma nekünk is szól Jézus válasza, amit az írástudó kérdésére adott:
„Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.” (Mk 12,28b–34)
Kazantzakisz regényében – Akinek meg kell halnia – olvasom a következő párbeszédet:
– Hogyan szeressük Istent, atyám?
– Úgy, fiam, hogy szeressük az embereket.
– És hogyan szeressük az embereket?
– Úgy, hogy igyekezzünk jó útra téríteni őket.
– És melyik a jó út?
– Amelyik felfelé vezet.
