Gézát munkatársai hívták először, 2019-ben, egy néhány napos, Tihany–Bakonybél zarándoklatra, amelyet rövid vívódás után rögtön le is mondott. Aztán amikor búcsúzott a csapattól, mégis hazarohant összepakolni, és csatlakozott a túrához. Bakonybél előtt, egyedül az erdőben azt érezte, hogy békességet talált, otthon van, és hívja az út tovább – ráadásul olyan egyszerű az egész, csak követni kell a jelzéseket. Továbbment hát, egészen Pannonhalmáig, persze már egyedül.

Hívja az út tovább (Szádeczky-Kardoss Géza felvételei)

 

Ezen a két ráadás napon belekóstolt a zarándoklét sűrűjébe: eső és csüggesztő szálláskeresés után élményszerű találkozások. És benne maradt a vágy a folytatásra, hiszen az út Pannonhalma után is kanyarog nyugat felé, még olyan háromezer-ötszáz kilométeren át. Ekkor Géza még csak sóvárogva, gondolatban követte az útvonalat a térképen, és mindennap elmerengett azon, hogy éppen milyen tájon járna és hol aludna.

Túra egyedül, karantén idején

A következő tavaszi járványhelyzet keresztülhúzni látszott a körvonalazódó nagy terveket, de jött a segítség. Az egészségügyi hatóság zöld számán nem ütköztek meg a váratlan kérdésen: lehet-e többnapos túrát tenni egyedül a természetben a karantén idején? Nincs jogi akadálya! Így Géza sok tervezés és készület után,

optimálisan Salzburgig kitartó költségvetéssel a zsebében nekivágott. Nekivágott a magyar szakasznak, mert az Ausztriába történő belépésnek semmi esélyét nem látta.

Ahogy maga mögött hagyta az otthonról lefoglalt első három zarándokszállást, elkezdtek gyülekezni a sötét fellegek. A bezárkózó országban szállás is egyre nehezebben akadt, és a határ is közeledett. Géza azzal indult útnak: addig megy, ameddig Isten nem gördít akadályt elé. Az lesz a jel, s akkor csalódás nélkül megfordul, akár a második napon, akár a Compostela előtti utolsón. Tízkilós hátizsákját hivatáskeresésének kérdései is lefelé húzták, hosszú útkeresés végére szeretett volna Isten segítségével pontot tenni.

Hosszú útkeresés

 

Az osztrák határra a nagy nehezen megszerzett gyorsteszt birtokában loholt el, mert az utolsó győri tesztállomástól három napon belül kellett átérnie, különben elavul a papír – amelyet végül nem is kellett meglobogtatnia. Egy helyütt ugyanis a határőrök keresztbe álltak előtte és elküldték egy másik átkelőhöz, ahol viszont az őrbódé melletti bicikliúton úgy „emigrált”, hogy feléje sem néztek. Egy darabig azt sem tudta, nem számít-e illegális határsértőnek.

Egy zarándokút sosem egyenes: aznap este az időlegesen bezárt osztrák idegenforgalom útvesztőiből épp a határőrség épületének földszinti termébe jutott, ahol – jobb híján – hungarocell szigetelőlapokon aludt. Az osztrák felsőoktatásban megszerzett nyelvismeretének köszönhetően a szálláskérdés mindennapos aggodalma már Bécs előtt szertefoszlott:

plébániáról plébániára adták tovább a különös karanténzarándokot, aki úgy emlékszik erre az időszakra, mintha rajta lett volna a futószalagon, ami vitte,

és amin ment előre. Azért néha elgondolkodott, hogy az elsuhanó Railjetre felszállva még Salzburgból is hazaérne vacsorára, de nem szállt fel, pedig elkezdte szorítani az idő.

Zenés találkozások

Ha nyár végére Santiagóba akar érni, akkor nem lehet kiadós pihenőket tartani és kényelmesen andalogni, hanem rá kell szokni a napi harminc kilométeres szakaszokra. Később megérezte, hogy attól, hogy többet megy, még élvezheti az utat, és teheti, amit a szíve diktál. Egyik szállásadója – egy hetvenéves néni – elmesélte, hogy korábban maga is keresztül-kasul bejárta Európa zarándokútjait. Persze nem a Géza zsákját kidagasztó málhával, hanem okosan és szerényen pakolva.

A sátor adta ingyenes szabadság

 

Másnap Géza pakkjából is kikerült pár felesleges holmi, például a második pulóver és az esőnadrág. Bekerült viszont egy sátor, amelyet egy osztrák szállásadójától kapott, mondván: Svájc drága ország. A sátor adta ingyenes szabadság és a szép táj végül kellemessé tette a kivételesen forró alpesi nyarat. Reggel ment, délben úszott egy-egy útba eső hűs tóban, aztán este megint ment, amíg látott.

A zarándoklás egyik célja a kilépés a megszokott kényelemből, ami Franciaországban következett be, ahol nyelvileg és kulturálisan ismeretlen földre lépett, ráadásul

az internet is elhagyta, így vaktérképen, a jelzésekre hagyatkozva haladt. „Átmentem remete üzemmódba” – írja le Géza az elszigetelődés élményét,

viszont hozzáteszi, hogy ez a szakasz volt lelkileg a legmélyebb. És kedves kalandja is akadt errefelé. Egy üres falusi templomba betérve összefutott egy műkedvelővel, akinek azért volt kulcsa a templomhoz, mert ott jó az akusztika, ő pedig szeret énekelni. A Don Giovanni áriáit. A sokat látott gótikus boltívek alatt. A találkozásból megismételhetetlen koprodukció született: Géza orgonán kísérte a francia tenoristát, mielőtt továbbindult volna. A kevesek által járt szakaszon, kiürült vizespalackjával a kezében,

abba a házba csöngetett be, ahonnan Bach zenéjének hangjai szűrődtek ki. A zongora mellől egy fiatal srác állt fel, a palacktöltésből pedig négykezes örömzenélés lett.

A Camino főútján

Nemsokára azután rálépett a francia Camino fő útvonalára, ahol már tucatjával érték egymást a zarándokok. Talán éppen az ekkorra már kossuthinak is nevezhető szakáll miatt őt is leszólította néhány fiatal, hogy szívesen látnák éjszakára. Bár az ajánlat elsőre nem tűnt egyértelműen vonzónak, néhány órával később mégis igent mondott. Így jutott a Tizenkét törzs nevű közösség önellátó kommunájába, ahol nyolcvanan éltek szigorú szabályokhoz kötött természetközeli életet. Bár szerették volna, hogy csatlakozzon, inkább továbbment, de azért előtte

adott egy rögtönzött csellóórát a közösség egyik fiataljának,

aki addig csak az internetről tanult zenélni. Soha ennyi kíváncsi szempár nem figyelte oktatás közben.

Elküldött vagy harminc képeslapot

 

Talán a legnagyobb próbatétel a spanyol határ előtt várta. Ha belép az országba, akkor hazaérkezve két hét karantén következik, ami elodázta volna a hazatérés utáni gyors munkába állást. A hivatástisztázás is fordulóponthoz ért azzal, hogy bár már pontosan tudta, mit szeretne, éppen azt látszott elveszíteni a hosszúra nyúlt gyaloglással. Másnapra meg volt szervezve a hazaút, amikor (újra) megkapta a folytatáshoz szükséges váratlan megoldást. Bár szíve mélyén talán nem bánta volna, ha eljön az a bizonyos, Istentől származó akadály, de most sem jött.

Továbbment hát, hogy végül

elérjen oda, ahova kezdetben látszólag semmi esélye sem volt elérni.

Bár Géza kifejezetten elzárkózott az út részleteinek folyamatos posztolásától, azért Santiagóból elküldött vagy harminc képeslapot azoknak, akik befogadták útközben. A cipője talpa négy hónap alatt simára kopott, a zarándok-oklevelére háromezer-hatszáz kilométer került, a szívébe pedig a ráhagyatkozás tapasztalata. És a kimondatlan vágy, hogy egyszer majd fog még a csillagos ég alatt aludni, hátizsákkal a feje alatt, az Alpokban vagy épp az Atlanti-óceán partján.