„Én mindig csak jót kaptam az egyháztól”

– mondta 2024 szeptemberében Pannonhalmán, olyan őszinte és megrendült hangon, hogy aligha volt ember a bazilikában, aki kétségbe merte volna vonni szavai hitelességét.

Nagyon nehéz megmondani, ki miért ismeri Christoph Schönborn bécsi érseket. Biztosan akadnak, akik elsősorban bizantinológusként tisztelik, és tudják, hogy Krisztus ikonja címmel – magyarul is olvasható – terjedelmes értekezést írt a bizánci képrombolás teológiai hátteréről. Mások alighanem arisztokrata származású, kifinomult egyházi vezetőként tartják számon, akit nehéz helyzetbe hozott a sors, hiszen még a család cseh területen fekvő birtokán született, csakhamar viszont édesanyjával és testvérével együtt távozni volt kénytelen kastélyukból, és alapvetően nehéz körülmények között nevelkedett.

Bátorságot is volt kitől örökölnie:

apja, aki egyébként nem hívő festő volt, szembehelyezkedett a nemzetiszocialistákkal,

és 1944-ben átállt a britekhez. Nehéz elképzelni, hogy legalább az elmúlt huszonöt évben ne váltak volna ismertté közéleti állásfoglalásai, 2020 novemberében például az iszlamista hátterű bécsi merénylet után a gyűlölettől és a pániktól óvó szavai, vagy 2021 januárjában a washingtoni Capitolium ellen intézett támadást és az elnökválasztáson végül veszítő jelöltet elítélő nyilatkozatai.

Az érettségi után nyomban a szerzetesi hivatás mellett döntött, és intellektuális beállítottságára mi sem jellemzőbb, mint hogy a Domonkos-rendet választotta. Szellemi érzékenysége egész pályáján elkísérte, s püspöki-bíborosi tevékenysége sem lenne érthető a nélkül az intellektuális tartás nélkül, amelyet a rendi képzésben sajátított el, majd 1975 és 1991 között teológiaprofesszorként kamatoztatott. Közben 1987 és 1992 között a Katolikus Egyház Katekizmusának összeállítását végző munkacsoport titkáraként tevékenykedett, annak a Joseph Ratzingernek a vezetése alatt, akit még a hetvenes évekből ismert.

Schönborn bíboros: Tanulnunk kell egymástól, és figyelnünk kell egymásra (Wikipédia)

 

Miközben a nagy teológiai ígéretek között tartották számon, Christoph Schönborn kora és környezete iránt is elevenen érdeklődött, és különösen beszédes, hogy már egyetemi tanulmányai idején szociális téren is tevékenykedett, s azok közé tartozott, akik a Domonkos-renden belül nem kevés feszültséget vállalva kiküzdötték maguknak, hogy

a társadalom peremén élőkkel foglalkozhassanak.

1991-től már tudható volt, hogy nem maradhat meg kizárólag a szellemi munka területén, ekkor ugyanis püspökké szentelték, majd 1995 szeptemberétől a bécsi főegyházmegye vezetésével bízták meg. Viszonylag hamar a legélesebb helyzetben kellett megtanulnia az egyházkormányzás feladatát: elődje, Hans Hermann Groër bíboros ellen igen súlyos bántalmazási vádak fogalmazódtak meg, s ezek feldolgozása az éppen csak ötvenéves Schönbornt rendkívül nehéz feladat elé állította.

Hasonló vezetői helytállást kívánt tőle az osztrák egyház számos fejleménye, legfőképpen talán az a 2006-ban útjára induló osztrák papi engedetlenségi mozgalom, amely a papi életforma és az egyházi struktúra több elemének gyökeres megváltoztatását szorgalmazta. A bécsi érsek nem utasította el, hogy felvegye a kapcsolatot a mozgalommal, s bár párbeszédre törekedett, a nyitottságot és a hagyományos formákhoz ragaszkodó szigort egyaránt érvényesíteni próbálta.

Szintén ez a fajta megfontolt kiegyensúlyozottság jelentkezik a világegyház újabb folyamatai iránt tanúsított viszonyulásában. Sokak meglepetésére igen

élesen bírálta a német egyház különutas reformtörekvéseit, miközben egyértelműen támogatta a Vatikán által kezdeményezett szinodális folyamatot.

Mint oly sokan, a szinóduson maga is átélte az egyház átrendeződését, s úgy fogalmazott (ismét csak Pannonhalmán), hogy „a szinóduson Ázsia, Afrika és Dél-Amerika képviselte a valódi életerőt, s ez nagy vigaszomra szolgált. Az idők jelei között kiemelkedő jelentőségűnek tartom azt a tényt, hogy Ázsia, Afrika és Latin-Amerika jelenti az egyház jövőjét. Szó sincs arról, hogy Európának vége lenne, és eltűnne a színről, de valaminek meg kell változnia – tanulnunk kell egymástól, és figyelnünk kell egymásra ahhoz, hogy élni tudjunk.”

Egy kifinomult intellektus, egy nehéz körülmények között éretté váló vezető, egy globális kitekintésű európai és közvetítésre, vitára mindig kész domonkos búcsúzott el a bécsi érseki széktől. Személye nehezen pótolható, hiánya fájó lesz.

 

Nyitókép: Vatican News