Amikor 1945. március 29-én Serédi Jusztinián bíboros mindenkitől elhagyatottan, egy szál ingben és felkötött állal holtan feküdt ágyán – írta naplójában Szívós Donát esztergomi bencés házfőnök és igazgató – az orosz parancsnoknak csupán annyi könnyebbség adódott, hogy a prímást nem kellett felboncoltatni, mert nem kellett igazolni Sztálinnak, hogy a főpapot nem az oroszok tették el láb alól.
1945. március 30-án, nagyszombaton
eldördült az orosz katona fegyvere, és az asszonyokat védelmező Apor püspök testét átjárta a golyó.
A püspök 1945. április 2-án, húsvéthétfő hajnalán meghalt.
A háború, de a háború alól való felszabadulás halvány reménye is fájdalom, vér és halál volt sokaknak. Ilyen volt az 1945-ös esztendő magyar tavasza, nagyhete is.
Olyan könnyen, természetesen vesszük ajkunkra a háború és béke szavait. Olyan nemzedék tagjai vagyunk még, akik már nem tudják, csupán leírásból, filmekből, dokumentumokból, mit jelent sokak, tömegek, a kiszolgáltatottak, a megtámadottak számára a szenvedés, a fájdalom, a szorongás és a halál.
Apor Vilmos püspök védte az üldözötteket
Békés időkben Jézus Krisztus egyháza is hasonló módon gondolkodik. Hétköznapjainkban úgy gondoljuk, hogy a bűn, a gonosz, a vértanúság a múlté, bennünket ilyen talán nem is érhet. Vértanúinkat szobrokon, falfestményeken szenvedéseik eszközeivel ábrázolva megszoktuk. Nagy ünnepeinken, püspök- és papszenteléskor a Mindenszentek litániáját énekelve nem is gondolunk arra, hogy a mártírsors bennünket is elérhet. Jézus Krisztus egyházának sokat szenvedett tagjai időnként azonban kiszólnak, megszólítanak bennünket a litániából, felhívják figyelmünket, hogy ránk is várhat ez a sors, hogy
ma is vállalnunk kell keresztény életünkért mind a nyilvános megvallást, mind a csendes, szenvedéssel járó tanúságtételt.
1989. február 11-én találkoztam lelkemben Boldog Apor Vilmossal. Esztergomi segédpüspökké szentelésem napján avval a hittel és elhatározással borultam az esztergomi bazilika padlójára, hogy a püspökséggel, ha kell, a szenvedést és a halált is vállalom. Hogyan került ő elém? Miért? A pártállam már a végsőket vonaglotta, de még mindig vaskosan jelen volt egyházunk életében és püspöki kinevezésemben is. Bensőleg, hitben és elhatározásomban biztosítani kellett magamat. Apor Vilmos helytállása, példája jó és közeli kapaszkodó volt számomra. Közbenjárását kértem, velem volt, így kerültem vele személyes kapcsolatba.
Milyen jó, hogy a közelmúltban is voltak a mába, nekünk világító fáklyák, akik tudatosítják bennünk, hogy Jézus Krisztus azt kérte övéitől, hogy szavaik, helytállásuk legyen igen és nem, mert vannak élethelyzetek, amikor mi, Jézust követők sem dönthetünk másként, a Mesterhez kötő hűség ezt kívánja tőlünk.
Győr belvárosa, középen a Püspökvár (fotó: Fortepan, adományozó: Kovács Annamária)
Milyen jó, hogy nyolcvan évvel ezelőtt is voltak olyan keresztények, akik szembeszálltak azzal, azokkal, akik csak erőszakot és gyűlöletet ismertek. Apor Vilmos nemcsak az a jóságot, intelligenciát és emberi kedvességet sugárzó püspök volt, aki a Győri Püspökvár nagyterme faláról az olajvászonról ránk tekint, hanem tettre kész, erős lelkű férfi, hitvalló keresztény, aki
egész papi, majd püspöki szolgálata során keményen küzdött, ha kellett, szembeszállt kora hatalmasaival,
beteg gondolkodású ideológusaival, csőlátó pártoskodóival.
Félelmet nem ismerve pártfogolta és védte az üldözötteket, az internáltakat. Ismételten tiltakozott a zsidóüldözés ellen, újra meg újra beadványokkal fordult a nyilas vezetőséghez. Többek – környezete és a hatalmon levők – megütközésére személyesen is látogatta a gettóban zsidó ismerőseit.
Győr megóvása érdekében közbenjárt a német hadvezetőségnél. Aláírta azt a memorandumot, amellyel Mindszenty József veszprémi püspökkel és Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapáttal a mindent leromboló németektől még a Dunántúlt szerették volna megmenteni. Bölcs és előrelátó lelkipásztorként a kiszámíthatatlan bombázást szem előtt tartva biztosította a papi utánpótlás jövőjét, amikor 1944. november 19-én, Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepén a hajnali órákban saját egyházmegyéje és a bencés rend papjait nem a győri, hanem a pannonhalmi székesegyházban szentelte pappá.
1945 nagyhetében kétszáz menekültről gondoskodott a Püspökvár pincéjében, így kockáztatta saját életét is,
és amikor a halál valósága szembejött vele, vállalta azt. Ezekkel a szavakkal biztatta a mellette lévőket: „Egyszer úgyis meg kell halni, jobb tehát, ha az ember ilyenkor áldozza fel az életét.”
Apor Vilmos síremléke a győri székesegyházban (Boldogfai Farkas Sándor alkotása)
Temetése is a történeti korszak jellegzetességeit hordozta. A győri kármelita templomban temethették el Győr püspökét.
Vértanúságáról szólni sem volt szabad,
így eltemetni sem lehetett a székesegyházában. Amikor 1988-ra a pártállami rendszer enyhült, és el tudta viselni, hogy a vértanú püspök végső nyughelyére kerüljön, akkor vitték át a koporsóját a Héderváry-kápolna évtizedek óta rá váró szarkofágjába.
