A kötetben néhány kortárs, barát és tanítvány visszaemlékezése is megjelenik. Ezek egyikét adjuk közre a Széchenyi-díjas tudós szeptember 15-i születésnapja alkalmából. Ezen a napon érte mondják a felsőkrisztina-városi templomban a 11 órai szentmisét. Beszélgetőtársam Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, aki civil hallgatóként a Hittudományi Akadémián éveken át hallgatta Bolberitz Pált.
Bolberitz Pál nekem professzorom, mesterem és barátom. A Hittudományi Akadémián civil hallhatóként volt a professzorom, szisztematikus filozófiát: logikát, ismeretelméletet, kozmológiát, metafizikát és filozófiai istentant tanított, a filozófiai gondolkodást tőle tanultam. Talán érdemes fölidézni azt az óráját, amelyre
egy kereszténységgel ellentétes gondolkodóból kellett fölkészülni; a műveit végig kellett olvasni, el kellett merülni a gondolatrendszerében, és érvelni kellett mellette
az osztály, illetve Bolberitz professzor úr tanítványi körével szemben. Meg kellett tanulni belehelyezkedni a más logikai rendszerbe, a más értékrendbe, és mégis mellette argumentálni. Ez azért nagyon fontos, mert akkor tudom használni a saját pajzsomat, hogyha kipróbáltam az ellenfél kardját.
Nekem a politikában is sokat jelentett az a kívánalom, hogy az ember ne csak a saját gondolatait szedje logikai rendbe és érvekkel alátámasztva argumentáljon mellette, hanem előtte fontolja meg az ellenfél érveit, de nemcsak úgy, hogy az én értékrendem alapján gondolom át, hanem úgy is, hogy
belehelyezkedem az ellenfél érveibe, s akkor lehet meglátni, melyek annak az erősségei és a gyengeségei, és melyek azok a pontok, amelyekben van részigazság.
Bolberitz szerettette meg velünk azt is, hogy egy-egy nagy keresztény gondolkodónak a műveit végigolvasva, elmélyülve benne, annak az álláspontját fejtsük ki Bolberitz professzor és tanítványai előtt, hiszen így tudjuk a legmélyebben megérteni az olvasottakat.
Mivel ő is nagyon szerette, ezért adta nekem feladatul Nicolaus Cusanustól (1401–1464) A tudós tudatlanságot, a De docta ignorantiát. Életre szóló szellemi élmény volt, és vértezettséget ad, olyan szellemi létmódot alakít ki, amely mindig a filozófia szemével nézi a dolgokat. Egyfelől az ellenfél véleményét, másfelől pedig – reflektálva a reflexiómra – riadókészültséget tart a saját véleményemmel szemben, s ezáltal kényszerít arra, hogy a saját véleményem mellett átgondolt, logikus és józan érvkészlet legyen. Ez a politikában is igen hasznos, mert az ember hajlamos kritikátlanul beleszerelmesedni egy-egy ötletébe.
A filozófiánál maradva, már-már szavajárása volt a skolasztikus mondás: aki jól különböztet meg, az jól gondolkodik. Tehát magának a gondolkodásnak az alapfeltétele a jó distinkció, hogy pontosan definiáljuk, miről beszélünk, milyen értelemben, milyen relációban, stb, és ha a pontos megkülönböztetéseket, a distinkciókat megtettük, akkor tudunk jó konklúzióra jutni.
A jezsuiták lettek aztán igazán a mesterei ennek, és Ferenc pápa is sokszor beszél a megkülönböztetés fontosságáról.
Bolberitz Pál hivatását egy jezsuita pap alapozta meg, és ő mind gondolkodásában, mind mentalitásában a klasszikus jezsuitákhoz kötődött.
Bajcsy Lajos kispaptársa mondta, hogy Bolberitz kijelentette neki a hatvanas évek elején, hogy ő professzor lesz. Tehát készült. A naplója ebbe a készületbe enged betekintést, hogy nemcsak a papi élet kérdései, hanem az igazság keresése ott van mindennapi elmélkedésében.
Mindig is kiemelte, hogy az üdvösségnek a feltétele az igazság keresése és a felismert igazság követése. Számomra Bolberitz Pál sajátos karakterét két teljesen különböző karakter egysége adja. Ez nem játék a szavakkal.
Egyfelől egészen profán világfi volt, szellemességével a társasági élet központja, másfelől a legmélyebb lelkiségű pap.
Aki csak az egyik oldalát látta, az valahogy mindig félreismerte. Őbenne nem volt kegyeskedés, de a legmélyebb lelkiséget élte. Ugyanakkor valóban volt benne olyan világfiság is, amivel el tudott jutni – és így az Evangéliumot el tudta vinni – olyan körökbe, akik különben soha nem mentek volna a templom környékére sem.
Ráadásul tőle tanultam a marxista rendszer idején azt, hogy a mi feladatunk először a hitetlenséggel szembeni hitetlenség termékeny magvainak elvetése, a hitellenes ideológiákkal szembeni kétely megalapozása. Ez az ő világfisága. Majd jött a tüzes lelkű pap, aki pedig bemutatta és megélte a hitet. A hitetlenséget le kellett rombolni, hogy föl lehessen építeni a hit katedrálisát. Egyfelől száraz, hideg, absztrakt intellektus, másfelől a szónak a legteljesebb értelmében vett jámborság – ez az ő lelkisége. Megrendítő és megerősítő volt búcsúmiséje – amely számomra Bolberitz Pál sub specie aeternitatis –, amikor a szentmisében
egyetlen dolgot kért: a végsőkig való kitartás kegyelmét.
Nyolcvanas évek. Egyre inkább közeleg a rendszerváltoztatás, hogyan emlékszel vissza erre az időszakra, amikor alakul a Márton Áron Társaság, a kereszténydemokrata párt. Te mint fiatalember, aki nagyon hamar bekapcsolódtál a KDNP munkájába, mit köszönhetsz Bolberitz Pálnak?
Ő homo politicus volt, tehát mindennapi lételeme volt a politikum, éles antikommunista attitűddel. Kedvenc tanítványa voltam Bolberitz Pálnak, ő pedig kedves tanítványa volt Antall Józsefnek. Reveláció volt Antall Józsefet hallgatni. A KDNP pedig számomra akkor kezdődött, amikor Bolberitz Pál azt mondta, hogy az Új Ember szerkesztőségében – akkor Márton Áron Társaság fedőnéven – szerveződik a Kereszténydemokrata Néppárt.
Tehát Bolberitz ajánlotta neked?
Ő küldött azzal, hogy az Új Ember szerkesztőségében valamiféle „összeesküvés” folyik.
Ez 1988 lehetett.
A rendszerváltoztatás maga – a szónak szoros értelmében – még nem indult meg, azonban puszta értelmiségi beszélgetéseknél már több volt. Itt már kifejezetten a Barankovics-pártnak az újjáépítése volt a cél, aminek mintegy előkészítése volt a Márton Áron Társaság, ahova engem Entz Géza szervezett be.
És mit köszönhet Magyarország Bolberitz Pálnak?
Amikor Bolberitz Pál feladta Antall Józsefnek a halálos ágyán a betegek szentségét, akkor Antall még testamentumként hagyta ránk, hogy „keresztény Magyarországot akartam, mert csak ennek van jövője”. Hogy ez pontosan hogyan hangzott el, nem tudjuk, de Bolberitz Pál azzal, hogy Antall József utolsó szavaiként ezt a summát mondta el, felbecsülhetetlen szolgálatot tett a magyar kereszténységnek és a magyar keresztény politika ügyének.
Kulcsfontosságú volt később, hogy Gyulay Endre püspök úrral összeállították az Igazságosabb és testvériesebb világot, ami a Magyar Katolikus Püspöki Kar legnagyobb teljesítménye volt, és ami talán a magyar egyháztörténetben az egyetemes egyháztörténet Rerum novarumjához hasonlítható. Konzisztens, összefüggő iránymutatás szakkérdésekben is, az élet minden releváns területén. Gyulay püspök úrral együtt Bolberitz Pálnak óriási szerepe volt nemcsak ennek megfogalmazásában, hanem abban is, hogy
a körlevél bemutatójára meghívta Orbán Viktort. Ezzel indult a Fidesznek a liberális világból a konzervatív kereszténydemokrata irányába való fejlődése.
Talán ma már kevesen emlékeznek rá, de ez a püspökkari manifesztum az adott pillanatban intellektuális demonstrációja és bizonyítéka volt annak, hogy az egyház releváns társadalomfilozófiát és a realitásokban megvalósítható cselekvési programot képes adni. Az meg már Bolberitz Pálnak személyes emberismeretén és politikai érzékén múlt, hogy felismerte, ebben Orbán Viktornak szerepe kell, hogy legyen. Ezáltal ő közelítette a katolikus világhoz Orbán Viktort, egyúttal elfogadottá tette őt a katolikus világban, múlhatatlan szolgálatot téve ezzel Magyarországnak.
Érdekes, hogy a Máltai Rend és a Kolping mozgalom voltak azok, ahol Bolberitz nagyot alkotott, mindkettő újjászületésénél bábáskodott, illetve vezető szerepet játszott, ami szintén összefügg azzal, hogy az egyház társadalmi elkötelezettsége mennyire ott volt a szívében.
Mindkét világban, a Máltai Rendnek – most direkt így mondom – arisztokratikus világában, mint bleybachi Bolberitz; ugyanakkor a Kolpingnak a keresztényszociális világában otthon volt. Sokan nem gondolják, mégis
nagyon fontos volt a szociális igazságosság Bolberitz Pálnak, amit a Kolpinghoz való kötődése fejez ki.
És szóljunk az unokatestvérről, Csordás Eörs atyáról.
Ennyi idő távlatában bevallhatom, hárman voltunk – diplomata útlevéllel – az unokatestvér Csordás Eörs atya által működtetett „csempészhálózatban”: Joó Rudolf külügyi államtitkár, Hóvári János diplomata és én.
Szentföldi keresztény intézményeknek és Ramallahban ferences szerzeteseknek vittük az általa összeállított csomagokat,
amelyekben volt valamennyi dollár, és a testre szabott gyógyszerek. Van abban valami jelszerű, hogy Eörs atya úgy halt meg, hogy másnap utazott volna Jeruzsálembe: a földi Jeruzsálembe készült, de a mennyei Jeruzsálemben ébredt.
Isten nyugosztalja a két unokatestvért, Bolberitz Pált és Csordás Eörs atyát.
