Az úúúgy volt… – kezdte sejtelmesen Beton atya vérfagyasztó vagy éppen mulatságos történeteit, és a kamasz fiúk lecsendesedve, csillogó szemmel húzódtak közelebb hozzá, megbabonázva hallgatták negyedórákon át, ami egy táborban, ahol focizni is lehetett volna, meg konyhaszolgálat leple alatt a tűzzel játszani, nem csekély idő. Zádorvár közelében, a Balaton-felvidéken találkoztam vele először, egy illegális regnumi táborban, 1970 nyarán, hetekkel a harmadik „begyűjtést” megelőzően. A regnumi atyák talán már sejtették, hogy hamarosan megint sor kerül rájuk, hiszen a koncepciós perek addig ötévente követték egymást. Ettől azonban csöppet sem zavartatták magukat, a heti foglalkozásokat, havi kirándulásokat és éves tábort rendben megtartották.

A közösség vezetője, Emődi László 1965-től második börtönpenzumát töltötte, így hát fiatalabbak álltak a helyére, köztük Balás Béla, akinek már a felszentelése is kalandos történet. Rovott regnumi múltja miatt harmadéves korában kidobták a szemináriumból, ám elöljárói titokban bátorították, ne adja fel; ha hivatása komoly, állami erőszak nem állhatja útját. Így is lett, 1965-ben felszentelték, s megindult sajátos egyházi karrierje: orrhosszal talán ő nyerte a legtöbbször elhelyezett káplán címéért folyó nem hivatalos, szoros versenyt.

Az egyházügyi hatóság úgy okoskodhatott, hogy az ilyen veszélyes felforgatót nem szabad hagyni egy helyen megmelegedni, mert a végén még közösséget épít, ám elszámították magukat. Beton atya vándorútját járva a Dunakanyartól Palócföldig, s a fővárosban is plébániák sorát „fertőzte” végig az evangélium újszerű, fiatalok tömegét vonzó hirdetésével. A megmaradt egyházi gimnáziumok kézről kézre adták lelkigyakorlataik vezetőjeként, miután gyorsan híre ment, hogy az ő előadásaira tódulnak a diákok. A forradalmian új szemléletű ifjúsági hittankönyv, a Hitünk és életünk alkotóközösségének ötletadó alapembere volt.

Áthelyezéseit követően a korábbi szolgálati helyein köré gyűlt fiatalok nélküle is folytatták azt a hitvalló közösségi életet, amelyre Beton atya indította őket. És bosszantó módon már becsukni sem lehetett, mivel 1975 nyarán magasabb politikai érdekből a béketábor is aláírta a helsinki záróokmányt, ami után az ilyen durva módszerek még kevésbé illettek a „legvidámabb barakk” félhivatalosan is terjesztett képéhez. Legyen hát végképp száműzve egy halódó plébániára, a dorogi bányavidék egy félreeső szegletére.

Az Úristen nagy távlatokban gondolkodik, tervez; a Bajóton töltött másfél évtized missziós kísérlete, az egyháztól, vallástól elvadított bányászlelkek türelmes megnyerése végül felkészülésnek bizonyult a későbbi jelentős, somogyi misszióra.

Ahol, a veszprémi püspöki székhelytől távol, az egyik legkeményebb kommunista megyei vezetés uralma alatt igencsak elvadultak az egyházi állapotok. Addig azonban még másfél évtizedes termékeny munka folyt a bajóti száműzetésben. A helyiek pasztorálása mellett a Regnumnak lelkigyakorlatos központot épített. A félig romos plébánia rendbetételében, majd a Muzslay István belgiumi magyar jezsuita professzor, a falu szülötte jótéteményéből létrehozott új plébánia felépítésében regnumiak sora vállalt részt kétkezi munkájával, jó hangulatú kalákában. Amire a falubeliekben is megerősödött a gazdaöntudat, s jöttek segíteni olyanok is, akik talán keresztelőjükkor voltak legutóbb templomban.

Az építkezés fő terhe persze Beton atyára nehezedett, aki a szocialista bürokrácia és hiánygazdálkodás útvesztőiben magát idővel egyre jobban feltalálva, hősiesen végigvitte ezt az emberpróbáló, eredendően nem pesti bölcsész lelkületű ifjúsági lelkészre szabott feladatot. Kalandjait Betonozás című szubjektív naplójában szelíd öniróniával összegzi, bátorítást, s ötleteket adva hasonló nehézségekkel küzdő paptársainak.

Plébániája nyitva állt mindenki előtt; a regnumi ifjúság azonnal „birtokba vette”, a falusiak tétován, nehezebben lépték át a küszöbét, de idővel ők is bejáratossá váltak. Mindenki láthatta, hogy a plébános úr egyetlen szerény szobát használ az új, nagy épületben is, a többi mind a hittanosoké, a lelkigyakorlatra vagy a Regnum vezetőképzőjére érkezőké lett. A regnumistáknak nem volt nehéz az eleinte spártai körülmények között otthon érezni magukat, erre voltunk nevelve, megaludni a földön is, kibírni, amíg a cserépkályha lassan végre leküzdi a vastag kőfalak lehelte jeges hideget, sőt örömet, romantikát találni a begyújtás hétköznapi feladatában.

Jeles történések tanúi az ódon, s az újonnan épült falak. Itt formálódott a Regnum máig működő vezetőképzője, a Patkoló, amelynek Beton atya volt a szellemi-lelki vezetője, s még kaposvári püspökként is újra meg újra átautózta a fél Dunántúlt, hogy ő celebrálja az ünnepélyes nyitó- és a hálaadó zárómisét. Ez szolgált mintául az 1989-ben indult országos ifjúsági vezetőképzőnek, a Hajszolónak, értelemszerűen Balás Béla szellemi gondnoksága alatt. Innen járt át az általa is kezdeményezett nagymarosi ifjúsági találkozókra.

Itt (is) szőttük, a nyolcvanas évek végének kitáguló világában, a katolikus ifjúsági sajtó, köztük a legendás Zászlónk újraindításának terveit. És ide jöhetett bárki, aki lelki tanácsot várt Beton atyától, itt kaptunk erdélyi körutazásunkhoz pótolhatatlan ötleteket és kapcsolatokat, s ide várta barátait, akár csintalan gyerekeikkel együtt, ha kicsit csendre, testi-lelki kikapcsolódásra vágyódtak. Innen cipeltem fel óvodás gyerekeimet az Öreg-kőre, hogy a széphez való vonzódás és a fáradalmak tűrése által időben megalapozzam regnumi életüket. Otthonra találtunk nála, ő pedig többünk családjának tiszteletbeli tagja lett, apánk mellett atyánk.

És innen szólította el a megújuló egyházvezetés, mint vitán felül az erre leginkább hivatottat, II. János Pál 1991-es magyarországi látogatása ifjúsági találkozójának vezetésére. Ott állt a Népstadion dobogóján a pápa közelében, s az akkori találkozón nyert személyes benyomáson kívül aligha van emberi magyarázat arra, hogy egy évre rá püspöki kinevezés híre érkezett az eldugott falu plébánosához. Varga László, utóda a kaposvári püspöki székben, találóan világított rá e kinevezés rendkívüliségére: „Gyakran derültünk azon, hogy az egyházmegyét két olyan ember vezeti, akik káplánként és plébánosként csak akkor tették be a lábukat a püspöki hivatalba, amikor behívatták és számonkérték őket ifjúsági és közösségi pasztorációjuk miatt az illetékes hatóságok.”

A Regnumban eufóriával fogadtuk a hírt, személyében, alighanem joggal, az egész közösség kitartásának, hűségének elismerését is láttuk. A püspökszentelés a zsúfolásig telt esztergomi bazilikában, s az utána tartott közösségi örömünnep életre szóló élményünk marad. Nem gondoltunk akkor arra, hogy amikor átadjuk őt a Veszprémi Egyházmegye szolgálatára, magunk válunk szegényebbé, s persze ő magányosabbá. Veszprém a „jó kétbajótnyi” távolságával nem tűnt vészesen messzinek. Kaposvári kinevezésekor azonban jócskán odébb került, s az emberi nehézkedés vastörvénye egyre inkább elválasztott tőle.

Küzdöttünk egymásért, de ide már nem lehetett hétvégente egykönnyen leugrani. Pedig Beton atya nem változott. „Én vagyok a taszári püspök” – mondogatta önironikusan, miután valóban a közeli üres plébánián rendezte be új otthonát, ahol lélekben ugyanolyan nyitottan várta regnumi barátait, sokszor hiába… Korán anyátlan árvaságra jutva a Regnum lett a családja, a mindene, s bár forma szerint, egy nagyobb feladat vonzásának engedelmeskedve ő hagyta el ezt a családot, a távozás fájdalmasan érintette.

A küldetést azonban vállalnia kellett, az új egyházmegyének nagyobb szüksége volt rá, aki mindenkinek mindene tudott lenni, aki szót értett a pártállamban egyházi élettapasztalat nélkül maradt tanárokkal, orvosokkal, önkormányzati vezetőkkel, aki minden hozzá tartozó faluban többnyire sikeresen kezdett párbeszédet a helyi vezetőkkel. A történelem minden bizonnyal a nagy alapvetőként fog rá emlékezni, joggal, akinek művére, ahogy Pál apostol mondta, mások építenek, és lesz mire építeni.