Megbotránkozni, megbotránkoztatni, botrányosan viselkedni…
Jézus kijelentése nagyon határozott, nagyon kemény. Ha kezed megbotránkoztat… ha szemed megbotránkoztat… Jobb fél kézzel, fél szemmel bejutni az életre, mintsem két kézzel, két szemmel a kárhozatra jutni. S aki csak egyet is megbotránkoztat… méltó a kárhozatra. (Mk 9,38–43; 45,47–48)
A kép önmagáért beszél, határozottan, keményen. Jézus megalkuvás nélküli követést vár el tanítványaitól. Radikális követést kíván. Kompromisszum nélküli követést. Mi pedig állandóan kompromisszumokat kötünk. Meddig lehet elmenni? Mikor adom föl önmagamat?
Jézus maga úgy él és cselekszik, hogy azon a hagyományokon felnőtt, az előírásokhoz ragaszkodó farizeusok, sőt a falubeliek, az övéi is felháborodtak. Nem ezt várták tőle. De Jézus nem adta föl, hanem bátran vállalta szavainak és tetteinek következményeit.
Vajon mi, akik az ő követőinek mondjuk magunkat, hogyan élünk?
Meg kell változni!
A társadalmi elvárás, a fő áramlat, az uralkodó, a mainstream gondolkodás és a jézusi értékrend ellentétben van.
Nem csak most, a mi életünkben. Állandóan jelen volt és jelen van a világosság és a sötétség harca a világban. A másokért élni alapelv nem egyeztethető össze az élvezd az életet, ne törődj másokkal elvével. Az itt és most-ba beleragadó ember nehezen tud mit kezdeni azzal, hogy „majd” – és a jövőért áldozatot kell hozni.
Nem öncsonkítást kíván Jézus. A kép, amit használ, a felszínen ezt jelenti. De mögöttes tartalma egészen más. Ahhoz, hogy a teljesség az enyém legyen, nem szabad engednem a test kívánságainak, az érzékek vágyainak. Nem szabad hamis isteneket szolgálni. S Jézus a teljességgel akar megajándékozni bennünket.
Ő nem életellenes. Sőt: nagyon is életpárti, jobban, mint a környezete, a kortársai.
Vajon mi életpártiak vagyunk-e? Vagy a pillanatnak élők, belesimulók, sodródók?
Belülről irányított emberek vagyunk-e, tiszta értékrenddel, vagy kívülről irányítottak, a környezetbe belesimulók, társadalmi elvárásoknak mindenképpen megfelelni akarók, a mindenkori szélirányhoz igazodók? Ha nem alakulunk ennek a világnak a szellemiségéhez, akkor sok minden fölösleges az életünkből a társadalom számára. Minek a gyermekvállalás, minek a tisztességes élet, minek a másokat szolgáló élet?
Mi a lényeges, mi a lényegtelen?
Győrött voltam diákotthoni nevelő. Az egyik évben az én felelősségem volt, hogy gondoskodjam a diákotthoni élelmezésről. Nem értettem hozzá. De voltak talpraesett, hozzáértő szakácsnők, akik tudták, mit és hogyan kell tenni. Voltak kartonok, amelyekre föl volt írva, oszlopokba rendezve, hogy ha ötvenre főzünk, ha százra, ha kétszázra, akkor cukorból, lisztből, mákból, húsból, tejből és ki tudja mi mindenből pontosan mennyire van szükség. A hozzáértők tudják, én csak sejtem, hogy egy étel mennyi összetevőből áll. A kartonokon számomra feltűnt, hogy bizonyos tételek pirossal alá vannak húzva. Kíváncsi voltam, miért. Tudja, tanár úr – mondták –, ha azt, ami pirossal alá van húzva, kihagyjuk, az étel még mindig az, aminek mondják!
Nem tanultak skolasztikus filozófiát, de pontosan megfogalmazták ezek az asszonyok, mi a különbség a lényeg és a járulék, a szubsztancia és akcidencia között.
Eltűnődöm gyakran, vajon a mi életünkből, a mi kereszténységünkből mi az, amit elhagyhatunk? Meddig mehetünk el, hogy a lényeg el ne vesszen?
Túl sok mindent aláhúztunk pirossal a gyakorlatban a kereszténységünkből. Ez sem fontos, az sem lényeges… És nem vesszük észre, hogy egyik napról a másikra semmi sem különböztet meg már minket attól a világtól, amelybe Jézus küldött bennünket, hogy legyünk só, adjunk ízt a világnak.
Íztelenné váltunk és válunk sokszor. Nem merjük vállalni a konfrontációt, az ütközést, az ellenvéleményeket.
A Krisztus által óhajtott békesség helyett hajlamosak vagyunk e világ békéjét, langyos közömbösségét elfogadni.
Tudom jól, tele van furcsaságokkal a világ. Tudom jól, hogy nem olyan egyszerű az élet. Amikor olyanok kérik számon rajtunk a kereszténységet, akiknek távolról sincs közük hozzá, csak éppen ellenfelet látnak bennünk, és fogást keresnek rajtunk… És gyakran bizony találnak is. Nem kis felelősség kereszténységről beszélni. Szükséges hozzá a szavainkat hitelesítő élet. S botránkoznak rajtunk. Mert sokszor nem vagyunk hitelesek.
Tudom jól, hogy mindannyian esendő emberek vagyunk. De bukásainkat bűnbánat kell, hogy kövesse, és hiteles, elkötelezett élet.
Jaj, a botrányokozóknak!
Felelősségük van az egyház hivatalos képviselőinek. Felelősségük van a politikusoknak. Felelőssége van minden embernek.
Így a botrányokozás bűnébe esnek azok, akik olyan törvényeket vagy társadalmi struktúrákat hoznak létre, amelyek az erkölcsök és a vallásos élet megromlásához vezetnek, vagy olyan társadalmi föltételekhez, melyek akarva-akaratlanul nehézzé vagy szinte lehetetlenné teszik a legfőbb Törvényhozó parancsolatainak megfelelő keresztény életvitelt. Aki a kezében lévő hatalmat arra használja föl, hogy rosszra ösztökéljen, vétkes a botrány bűnében és felelős a rosszért, amelyet közvetve vagy közvetlenül kiváltott.
Botrány, ha a rendelkezésünkre álló anyagi javakat öncélúan fölhalmozzuk.
Botrány, ha úgy rendezzük be a társadalmat, hogy a gazdagok gazdagsága növekedjen, a szegények nyomora pedig egyre nagyobbá váljon.
Egyáltalán nem szükségszerű, hogy emberek pusztuljanak el a gazdasági növekedés következtében, miközben mások meggazdagodnak. Lehet-e hagyni, hogy a piac érdekei határozzák meg azt, hogy mi a jó és mi a rossz? Érdemes volna megszívlelni Ferenc pápa felszólítását: Az a pénz, amely nem szolgál, az gyilkol! (Az Evangélium öröme 57–58.)
Jézus szavai a megbotránkoztatásról ma is aktuálisak.
Hányszor próbáltak hatalmasok visszaélni az intézményes egyházzal. Vagyunk még jó néhányan, akik emlékezünk, hogyan próbálták elcsendesíteni az alig-alig megfogalmazódó egyházi társadalomkritikát a jézusi kijelentést idézve: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” Sokszor a hallgatás is megbotránkoztató lehet. Aki hallgat, úgy tűnik, mintha egyetértene. („Qui tacet, consentire videtur.”)
Ne féljünk attól, hogy Jézust kövessük. A keresztségben, majd a Lélek erősítő ajándékát befogadva ellene mondtunk a sötétség csábításának. A szavak azonban önmagukban nem elegendők. Tenni, cselekedni kell. Hitelesen jelen kell lennünk a világban. Úgy, hogy ha kell, merünk ellene mondani.
