Jézus önmagáról mondta: „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és váltságul adja oda életét sokakért” (Mk 10,45). Hiszekegyünk szavaival: „Értünk emberekért, a mi üdvösségünkért, leszállott a mennyből. Megtestesült a Szentlélek erejéből.”

A görög diakonosz szó jelentése szolga, Szent István diakónus az első szent szolgálattevők egyike.

Alkalom arra az ő napja, hogy elmélkedjünk a szolgálatról, mint életünk fontos tevékenységéről.

Sajnálatos tény, hogy az egyik legszebb emberi szavunk a történelem talán legembertelenebb intézményéből származik. Ez a szép szó a szolgálat, az embertelen intézmény pedig a szolgaság. A nagyobb erővel, hatalommal bíró ember leigázta
a gyöngébbet, azután véglegesen rabszolgává tette, ezt az állapotát törvényekkel szentesítette. Merőben más értelme van azonban a szolgálatnak akkor, ha biblikus módon elmélkedünk róla. A kettő közötti lényeges különbség abban áll, hogy a keresztény szolgálat esetén

önmagunk alárendelése nem kényszer, hanem megajándékozás, belülről fakadó, önkéntes odaadás.

Ahogy Szent Pál apostol az efezusiakhoz írt levelében írja: „Ne látszatra szolgáljatok, mintha embereknek akarnátok tetszeni, hanem Krisztus szolgáiként cselekedjétek Isten akaratát: lélekből, jóakarattal szolgáljatok, mint az Úrnak és nem mint embereknek” (Ef 6,6–8).

Mindebből az is következik, hogy a keresztény szolgálat gyökere csak a szeretet lehet, az a szeretet, amely felismeri, hogy a másiknak szüksége van rá, és hogy benne megvan a képesség, hogy segítsen. A tízparancsolatban Isten elsőként parancsba adta az embernek: „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Ez a parancsolat

megóvta a hívő embereket a bálványimádástól, hiszen a világ mindig is nagy csábító erővel hatott az emberre, ma pedig különösen is.

Soha nem tapasztaltuk még ennyire ragaszkodásunkat a világ dolgaihoz, az elvilágiasodás, a szekularizáció mindennapossá lett. Jézus intő szavait nem vesszük figyelembe: senki nem szolgálhat két úrnak. „Ti keressétek elsősorban Isten országát, és az ő igazságát” (Mt 6,33).

Nem azt mondja az Úr Jézus, hogy ellenségesen tekintsünk a világra, hogy elforduljunk tőle, vagy meneküljön előle az ember, hanem

a világot felhasználva, annak értékeivel építsük a szeretet civilizációját.

Éppen ezért magát a teremtést is nagyon megbecsülve kell használnunk, óvnunk kell, nemcsak magunk, hanem mások boldogulására is. Az élet szolgálata, a gyermekvállalás ugyancsak beleilleszkedik az isteni tervbe. A tudomány szolgálata akkor válik értékessé, hogyha azzal az emberek egészségét, jobblétét, boldogságát segítjük elő.

Szent István diakónus életét Jézus Krisztus evangéliumának hirdetésére és embertestvéreinek megsegítésére ajánlotta föl. Ez a szolgálat lett azután a keresztény karitásznak is az alapja.

Fra Angelico freskója Szent István diakónus életéről a vatikáni Capella Niccolina északi falán (forrás: Fra Angelico, Public domain, Wikimedia Commons)

 

Jézus azért jött a világba, hogy megtanítson erre, és hogy erőt is adjon hozzá. Letérdelt apostolai elé, megmosta lábukat, és azt mondta: „Példát adtam nektek, amit én tettem veletek, ti is úgy tegyetek” (Jn 13,15). A szentek életében azt tapasztaljuk, hogy

amikor egészen Isten szolgálatára szentelték magukat, akkor Isten visszaküldte és az emberek szolgáivá tette

őket. Ezt látjuk Szent István diakónus életében és az egyháztörténelem későbbi nagy karitatív szentjeiben: Szent Mártonnál, Árpád-házi Szent Erzsébetnél, Assisi Szent Ferencnél, Kalkuttai Szent Teréz anyánál.

Az ember tegnap, holnap és holnapután is egyformán egy végső és mindent átfogó hivatásért létezik, akár tud róla, akár nem. Minden helyzete és találkozása az üdvösségre van beállítva, az üdvösség pedig össze van kapcsolva az emberek szolgálatával.

Alkalom arra, hogy Isten szólítására válaszoljunk, és önmagunkat is felajánljuk a másoknak tett szolgálatban.

A megtestesülés óta, azaz Jézus születése óta ez az utunk az Istenhez és az üdvösséghez.

Sokkal többről van tehát szó, mint emberi szolidaritásról, egyetemes testvériségről, valamiféle humanizmusról.

A felebarát Isten örök terve szerint Jézus Krisztus személyét mutatja számunkra, hiszen ő mondotta: „Amit egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek” (Mt 25,40). Számunkra ez a nagy titok.

Ezek a szavak nagyon provokatívak, megnyílhatunk előttük, de el is zárkózhatunk. Karácsonynak éppen ezért kemény az üzenete. Erre a keménységre Szent István diakónus vértanú élete a példa, de arra is, hogy Jézus velünk van mindennap a világ végezetéig. Szent István diakónus halálában Jézus Krisztushoz lett hasonlóvá, mert

még ellenségeiért is tudott imádkozni,

ugyanakkor már látta az üdvösséget: „Látom a megnyílt eget és az Emberfiát, amint Isten jobbján áll” (ApCsel 7,56).

Így kapcsolódott össze az ő életében Jézus megtestesülésének üzenete a föltámadás örömhírével. Szent István diakónus élete példa arra, hogy Jézus megadja a kegyelmet, hogy hűségesek legyünk, és minden körülmények között – a vértanúságban is – részesülhessünk az ő örömében.

Szent Fulgentius (467–532) a Karthágó közeli Ruspe püspöke így magyarázza karácsony és Szent István vértanúságának összefüggését: „Tegnap ünnepeltük Királyunk időbeli születését – ma ünnepeljük az ő vitézének diadalmas szenvedését. Tegnap az Úr testet öltve alászállt a földre – ma az ő szolgája vértanúsággal koronázva följut a mennybe. Azért juthatott föl az, akit ellenségei megköveztek, mert előbb alászállott az, akit az angyalok énekeltek. Tegnap dicsőséget énekeltek Istennek az angyalok – ma örömmel fogadják körükbe István vértanút.”

 

Nyitókép: Freskó a nyugati falon (forrás: Fra Angelico, Public domain, Wikimedia Commons)