Harminc évvel ezelőtt, nem sokkal a rendszerváltás után létrejött egy új egyházmegye, amelynek Ön lett a püspöke. Számított rá?
Nem volt vadonatúj elképzelés, Mindszenty bíboros úr már próbálkozott vele, de nem hagytak neki rá időt és lehetőséget. Ötven évvel hamarább kellett volna. Engem 1992 októberében szenteltek püspökké és a szokásos rend szerint tanonc lettem Veszprémben. Már a következő év májusában – teljes titoktartás mellett – fölhívott Budapestre az akkori nuncius úr, és közölte, hogy
énrám esett a választás. Próbáltam naivan ágálni a döntés ellen, hátha mégsem kell elfogadnom,
de igen határozottan azt a választ kaptam, hogy ez a Szentatya, (Szent) II. János Pál kérése. Belecsöppentem a készülődésbe.
Amikor segédpüspöknek nevezték ki, már lehetett tudni, hogy hamarosan lesz egy következő lépcső?
Tulajdonképpen lehetett volna tudni, csak én nem foglalkoztam ezzel. Éppen elég elemi csapás volt a segédpüspökség. Egyébként a beszélgetés a nuncius úrral latinul folyt. Tanultam én három másik nyelvet is, de latinul tudtam a leginkább. Elvállaltam és ettől kezdve előttem állt egy irdatlan nagy terület, a Dél-Dunántúl, ahol volt olyan plébános, aki ötven évig egy helyen szolgált.
Veszprémből nézve távoli, elfelejtett provincia volt Somogyország akkoriban?
Bár a Veszprémi Egyházmegye a középkorban egész Zágrábig húzódott, a kommunizmus alatt képtelenek voltak ellátni ezt a kisebb területet is. Jó, ha egy emberélet alatt egyszer találkozott valaki a püspökével. Mivel a jugoszláv határsáv az érkezésemkor már nem volt akadály, végiglátogattam a Dráva mentét.
A polgári illem szerint rátelefonáltam az iskolaigazgatókra, hogy a megyében én vagyok az új lakó, és szeretnék bemutatkozni.
Egyetlenegy sem akadt, aki visszautasított volna.
Állami iskolák voltak?
Más nem volt. Ezeknek az iskoláknak szinte kötelező lett volna, hogy ateista szemléletben tanítsanak és neveljenek. Körülbelül ötven iskolát végiglátogattam, és magamban jókat mulattam, mert szegények roppant zavarban voltak, hogy most hogyan álljanak hozzá? Volt úttörővezető, aki ott ült és keresztrejtvényt fejtett, de csak húsz percig, utána lassan lerakta a ceruzát és figyelt.
A vallástól távol álló embereket hogyan sikerült megnyerni?
Azt nem tudom, hogy megnyertem-e, de biztos, hogy teljesen más tájszólás kellett oda. Egyszer
egy bentlakásos szakmunkásképzőbe hívtak, hogy beszéljek a fiataloknak, mert ők „ezekkel” nem bírnak.
Makarenko foroghat a sírjában, de akkor sem! Az összes pedagógiai tudományuk annyi volt, hogy este kilenckor lezárták lakattal a lányok emeletét, tíz órakor pedig a fiúkét.
Gondolkodtam és rájöttem, hogy van nekem egy CD-lemezem mulatós nótákkal. Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék, második versszak: „Az a stramm, az a stramm, akinek kocka feje van. Lám az enyém, lám az enyém ovális, mégse vagyok a babámnak normális!” Mi az, hogy nem vagyok normális? Hát ki meri azt mondani, hogy te nem vagy normális? Egy kocsmai nótából szépen belesiklottunk a lelki élet mélységeibe.
A lányok sírni kezdtek, hogy valaki emberi módon szólt hozzájuk, a tanárok is nagyon megköszönték,
mert megértették, hogy a nem vagyok a babámnak normális, az az igazgatónőnek meg a tanári karnak szól.
Kaposvár, Kossuth tér (Wikipedia, Fotó: Thaler Tamás)
A plébániákon jobb volt a helyzet?
Hamar rájöttem, hogy a bérmálások terén nagyon gyéren álltunk. Az volt a gyakorlat, hogy többévenként jött a püspök és ilyenkor a kisdiákokat, a kamaszokat és az idősebbeket egybegyűjtötték. Borzasztó hozzáállások voltak: zsebre dugott kézzel, beszélgetve, nevetgélve jöttek bérmálkozni. Fegyelem semmi, tudás semmi. Ezért bérmálás előtt mindig üzentem a plébánossal, és legalább egy héttel hamarabb kimentem a helyszínre. Janikovszky Évának volt egy csodálatos, mókás könyve, a Kire ütött ez a gyerek? és Ranschburg Jenőnek A serdülőkor című munkája, ezekből készültem és beszéltem hatvan-hetven percet – ahol jó volt a hangulat, ott akár másfél órát is. Ezek az élmények megerősítettek abban, hogy nekünk nem paposnak kell lennünk, hanem normálisnak, egészségesnek, és akkor várható, hogy a fiatalok is őszinték lesznek.
Ilyenkor teljes püspöki díszben érkezett?
Dehogy,
farmerben és trikóban. És persze nem a templomba, mert attól esetleg megijedtek volna, hanem az iskola zsibongójába vagy a polgármesteri hivatalba,
valamilyen profán helyre. A túlnyomó többség abszolút jól vette a lapot – hogy így mondjam. Akkora vastapsok voltak, hogy már én röstelltem magamat, de legalább valami fogalmuk lett a bérmálásról, és a fegyelem is automatikusan helyreállt.
A legizgalmasabb a gyakorlatilag színcigány Zalakomár volt. A falucska művelődési házában volt az összejövetel, még a kocsmából is áthordták a székeket. Az első sortól a legutolsóig tele volt a terem, és halálos csendben vártak. Ennyi együttérzés volt bennük. Hiányoztak a negatív előítéletek. Észrevettem a második sorban egy fekete lányt, nagyon-nagyon figyelt, és a végén, ahogy befejeztük, jött utánam. Kiderült, hogy pécsi egyetemista, az édesanyja a szomszéd faluban orvos, az apja Ugandából, „négerországból” való és háziorvos Barcson.
A Nagyboldogasszony Székesegyház déli homlokzata (Wikipedia)
A papi hivatások terén hogyan állt akkor a Kaposvári Egyházmegye?
Nehéz ügy volt, megpróbáltam mindent, amit csak lehetett. A legkalandosabb helyzet az volt, amikor civil ruhában személykocsival elmentünk Csíksomlyóba, átültünk egy Hargita megyei kocsiba, le a völgyön Moldvába, keresztül a Kárpátokon az utolsó magyar településre. A falu szélén a plébániára se mentünk be. Az ottani segítőink összetoboroztak húsz-huszonöt jövendőbeli kispapot, ami nagyon nagy dolog volt akkor. Azután szegénykékről kiderült, hogy
az állampolgárságért jöttek, nem is akartak ők igazán papok lenni.
Eljöttek mihozzánk Kaposvárra, ott laktak a püspökségen, a katolikus gimnáziumból fölkértünk egy magyartanárt, hogy tanítsa őket magyarul mondani az alapvető imákat.
Huszonötöt fölvettem, de ebből összesen négy székely és négy csángó papi hivatás maradt meg.
Most is az egyházmegyében vannak?
Volt, aki visszament, mások továbbmentek Olaszországba vagy Spanyolországba. Volt egy közülük, aki a legjobban és leghamarabb megtanult magyarul, ő eljött és megköszönte, hogy szóba álltunk vele. Elmondta, hogy az apja a Securitate tagja volt, és
amikor megtudta, hogy a fia papnak megy, nagyon helyeselte, mert ügynököt akart nevelni belőle.
A fiú annyira félt az apjától, hogy nem mert hazamenni. De van, aki most is itt van, Siófok mellett egy faluban, és nagyon szorgalmas fiatal. Igazi főnyeremény!
Akkor megérte a sok munkát?
Nem bánom, hogy ennyi bonyodalom volt, mert ha nem csinálok semmit, akkor elfogynak az utolsó katonáink. Ma aránylag megvagyunk, nincs égető szükség újabb papokra, mert lakosság sincs, főleg az Ormánságban. Egy papot sem lehet ilyen helyekkel kínozni! Csak egyetlen székely pap van, aki kifejezetten odakérte magát, mert nagyon szeret lerobbant helyeken hittant tanítani, prédikálni, paposkodni. Meséli, hogy egyszer
egy néni várta a templomkapuban: „Jaj, de jó, hogy jött, plébános úr! Már mindhárman itt vagyunk!”
Máskor meg bement a kocsmába, és kért valamit inni. A román nyelv valahogy rokon bizonyos cigány nyelvjárásokkal, így megérti, amikor bejönnek és rondán beszélnek. Rájuk is szólt cigány nyelven, hogy hát mit képzelnek? Ezek halálosan megijedtek és leszoktak erről. A papnak nem lett semmi baja, szépen csinálja a dolgát mind a mai napig.
