Több jel is utal arra, hogy nyomvonalát már a rómaiak is követték, de a térség földrajzi adottságai miatt biztosra vehető, hogy a prehistorikus korban is jártak erre emberek. A középkorban a Margit híd helyén álló hajóhidat lehetett elérni a többször nevet cserélt Országúton. A Margit körútnak ma már csak egyetlen temploma van, mert a régi János Kórház Nepomuki Szent János tiszteletére szentelt kápolnáját a Széna térnél 1949-ben lebontották, a Tolentinói Szent Miklós-temetőkápolnát pedig már jóval korábban, 1835-ben, a temető felszámolásakor szüntették meg.
Ezt a ma is álló, Nepauer Máté által tervezett, és Szent István vértanú tiszteletére szentelt templomot eredetileg Ágoston-rendi szerzetesek építtették, és 1770-ben konszekrálta Zbiskó Károly bosnyák ferences püspök. A rend 1723-ban kapott engedélyt a plébánia alapítására, de az Ágoston-rendi elöljárók az újlaki plébános helyetteseiként már 1707-től végezték a környék lakóinak lelkipásztori ellátását. Az első plébános, Schäringer Patrik, két éven át látta el hivatalát.
Buda török alóli felszabadulása után a felhévízi városrész még meglehetősen néptelen volt. Néhány földszintes ház állt a Csalogány és a Gyorskocsi utca sarkán, itt-ott kisebb, földszintes épületek, például a templomtól északra épített és ma is meglévő Pamer János-féle ház, amelyet a letelepedő Ágoston-rendiek vásároltak meg. A plébánia anyakönyvének legrégebbi bejegyzései 1723-ból származnak: ebben az évben összesen tizenhatan születtek a hozzájuk tartozó területen.
Az ágostonos remeték rendjét II. József megszüntette, a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett Rendtartomány vízivárosi kolostorát és templomát elvette, és oda a Bécsből Budára vezényelt Erzsébet-apácákat telepítette le. A ferencesek volt Fő utcai temploma azóta a Szent Anna-plébániához tartozik. Az aufklärista uralkodó mindezzel a környék egészségügyi szolgáltatásain akart javítani. A szándék talán jó volt, csak a megvalósítás okozott szinte helyrehozhatatlan károkat. Az Erzsébet-apácák ugyanis betegápolással és szegénygondozással foglalkoztak, de természetesen nem voltak orvosok. A remeteség intézményét pedig képtelen volt megérteni az uralkodó, mert úgy vélte, a világtól elvonult, szemlélődő életmódnak semmi társadalmi haszna nincs. Ez lett az ágostonosok veszte.

/1823 Budai zárda csevapovicsnál Fotó: Magyar Ferences Könyvtár fényképtára/

A ferencesek igyekeztek ugyan jobb belátásra bírni a kalapos királyt, de nem jártak sikerrel. Így aztán 1785. április 9-én ünnepélyes körmenetben, a nagy konventkeresztet követve vonultak be új kolostorukba, de a teljes átköltözés csak október 17-én fejeződött be. Azonban az Ágoston-rendiek rendháza lényegesen kisebb volt, mint a ferencesek előző konventje, alig-alig fértek el benne a szerzetesek. Ráadásul építészeti megoldását tekintve egyáltalán nem felelt meg a ferences szokásoknak, mint ahogyan a hatalmas templom sem, amelyet Franz Anton Maulbertsch és műhelye – a megrendelő igényeinek megfelelően – főként az Ágoston-rendiek körében tisztelt szentek barokk képeivel díszített. 
Ötven évnek kellett eltelnie, hogy a rendház lakói hozzá tudjanak fogni a kolostor bővítéséhez. Az 1835-ben épített új kolostorszárny azonban legföljebb a szűkösséget enyhítette. A T alakban a templom szentélyéhez ragasztott emeletes építmény nem közelítette az épületegyüttest a ferences építészeti hagyományokhoz, és a rendi meggyőződés szerint ez még mindig a jozefinizmus rendet gyöngítő hatásának következménye volt.
A templom berendezésében is változások történtek. Néhány oltárkép helyére új került, igaz, nem mindegyik a szándékolt változtatás következtében: például a Szent István megkövezését ábrázoló főoltárkép a világháború harcaiban sérült meg helyrehozhatatlanul. Egy időre kikerült a templomból Maulbertsch Kálvária-képe is a Szent Kereszt tiszteletére szentelt oltárról. Ezt ugyanis I. Ferenc koronázására a Várba szállították 1792-ben, de a templomba már csak megcsonkítva került vissza: a keresztet a rajta függő Megváltó kontúrja mentén kivágták és felragasztották egy fára. Ez szolgált „hátterül” 1795-ben Martinovics degradációjánál, nem sokkal a kivégzése előtt.
A XIX. század végén a főoltár barokk szobrait eltávolították, és egy tiroli oltárkészítő-mester által faragott Kapisztránói Szent János és Marchiai Szent Jakab alakjaival helyettesítették. Ezekkel a módosításokkal, minden jó szándék ellenére, felborult az építtetők eredeti gondolata, és a korábban egységes barokk ikonográfiai programot, bár a ferences szemlélethez közelebb álló, ám eklektikus templombelső váltotta föl.


/Margit körút a bombázás után 1945 Fotó: Magyar Ferences Könyvtár fényképtára/

A kezdetektől máig több mint kilencven vezetője volt a plébániának. Nemzedékek sokasága született, nőtt fel és halt meg, és az itt élő szerzetesek is több mint százszor cserélődtek a helyezések és halálozások miatt. Vajon mennyire tekinthető egy ilyen nagy múltú plébániai közösség önazonosnak? Hiszen egy-egy család emlékezete többnyire csak a déd- vagy ükszülőkig terjed, régebbi felmenőknek alig-alig ismeri valaki a nyughelyét. Mondhatjuk-e, hogy a csaknem háromszáz éve itt élt és a plébániához tartozó emberek és a mai gyülekezet nemcsak katolikus hitük miatt hasonlók, hanem lényegében a közösség is azonos? Talán csak annyira, amennyire bármilyen más nagyobb közösség, egy település lakói vagy akár egy nemzet önazonosként tekint sok száz évvel korábbi önmagára.  
Az idei kétszázötven éves jubileumi megemlékezések a második templom felszentelésére emlékeztetnek. És arra a templomi közösségre, amely 1785 óta ferences plébánosok vezetésével működik, rengeteg változással és a közösség tagjainak folyamatos cserélődésével.  Valami nehezen megragadható folytonosság mégiscsak kell, hogy legyen az itt élő emberek templomi közösségében.
A kétszázötven év alatt a tárgyi környezetben bekövetkezett változáshoz képest sokkal nagyobb az újkortól napjainkig tartó társadalmi változás, amely a plébániához tartozó hívek gyülekezetét is formálta. A felszentelés két és fél százados évfordulóját ünneplő közösséget Lendvai Zalán plébános vezeti. Az ő elgondolása volt az ünnepségsorozat, amely viszont az idekötődők összetartozását volt hivatott megmutatni és erősíteni.

/1954 Fotó: Magyar Ferences Könyvtár fényképtára/

A plébániához ma legalább húsz különböző közösség, csoport tartozik a baba-mama körtől a nyugdíjas imakörig. Egészen különböző indíttatásúak; még olyan is van, amelynek tagjai a plébánián leltek ugyan „otthonra”, de a város más-más részéről gyűlnek össze. Ilyen az Új Jeruzsálem Közösség: rendszeresen találkoznak, hogy éjszakai szentségimádáson, közös imádkozáson vegyenek részt. A kezdeményezés nem az országúti gyülekezetből nőtt ki – bár a plébános szeretné integrálni őket is. Némelyik plébániai csoport kis létszámú, öt-hat fős, mások jóval népesebbek, több mint harminc-negyven tagot számlálnak. Természetesen van plébániai hitoktatás is, és igyekeznek megszólítani azokat, akiknek a plébániáján nincs elsőáldozás vagy bérmálkozás, csatlakozzanak az országúti közösséghez. A nagyvárosokban ma már nem teljesen területi alapon szerveződnek a plébániai gyülekezetek: a közeli Horvát utca elvileg a Batthyány téri Szent Anna-plébánia területe, de az itt lakók a ferences templom közelsége miatt sokkal gyakrabban látogatják a Margit körúti miséket. Sokszor visszajárnak a templom közösségében felnőtt és távolabb költözöttek is, vagy akár a város másik feléről olyanok, akiknek vonzó az itt megélt lelkiség. Lendvai Zalán plébánosnak az a fontos, hogy lehetőséget nyújtson ennek a nagyon színes
csoportokból összeálló gyülekezetnek az épülésére.

/Indulókép: 1890 Buda Fotó: Magyar Ferences Könyvtár/