„Az Egyház bizonyos formáinak elhalásától nem kell megijedni”, biztatta Tomáš Halík teológus az ősszel Rómában tartandó püspöki szinódust előkészítő európai kontinentális tanácskozás résztvevőit. Legyenek nyitottak a jövő iránt, és fogékonyak, folytatta, „az idők jeleiben megmutatkozó isteni kihívások” iránt. Szerinte az Egyház akkor szólalhat meg hitelesebben a szekularizált európai társadalmakban, ha eleget tesz legfőbb hivatásának, az evangelizációnak, amely nem más, mint inkulturáció, azaz az evangéliumi szellemiség beoltása a mai emberek mindennapi életébe és gondolkodásába. Ha ezt az inkulturációt az Egyház elmulasztja, az evangelizációja a tanoknak csupán a felszínes sulykolásában merül ki. Az Egyház azonban nem lehet ellenkultúra sem, ellenállnia csak az elnyomó rendszereknek kell, mint amilyen a nácizmus, a fasizmus és a kommunizmus volt. Súlyos tévedés volt az a törekvés, amely a XIX. közepe és XX. század közepe között az katolicizmusból ellenkultúrát akart csinálni a modern társadalommal, kultúrával, tudománnyal és filozófiával szemben. Szellemi önkiheréléssel ért fel, hiszen elidegenítette a munkásosztály, az értelmiség és a fiatalság javát. A modern kultúrával szembeni ellenszenv és a tőle való félelem valójában exkulturációt, a kultúrából való kivonulást eredményezett, ami maga is nagyban hozzájárult a nyugati társadalom szekularizálódásához. A második vatikáni zsinat már megkésve kezdeményezte a párbeszédet a modernséggel és a világi humanizmussal, akkorra a modernizálódás már véget ért. A posztmodern társadalom egészen más kihívásokkal és lehetőségekkel szembesíti az egyházakat, mint a modernség. Ahhoz, hogy hitelesen és érthetően szóljon a radikális pluralitás korában,
az Egyháznak mélyreható reformáción kell átesnie, és remélem, hogy a zsinati út ezt elősegíti.
Halík misét mond
Hogy az ilyen átalakulás felhígítja-e a keresztény üzenetet? Nos, a pápa mintha tartana a németországi szinodális út legszélsőségesebb megnyilvánulásaitól, véli a cseh teológus-professzor. A németek nagy jelentőséget tulajdonítanak az intézményi struktúrák megváltoztatásának. Bátran felvetnek olyan kérdéseket, amelyeket nem lehet tabusítani, és amelyek megoldását nem lehet a végtelenségig halogatni. Halík meggyőződése azonban, hogy az intézményi reformoknak - akárcsak a papi szolgálat feltételeire vonatkozó kérdések felvetésének – a teológiai és lelki elmélyüléshez kell elvezetniük, azt megerősíteniük. Nemrég megjelent, A kereszténység délutánja című könyvében a zsinati megújulás teológiájáról és lelkiségéről értekezik, és benne az általa „kairológiának” nevezett, a kulturális és társadalmi változásoknak az ignáci „lelki megkülönböztetésre” alapozott teológiai hermeneutikáját fejti ki. Meg kell különböztetni, mondja, a „korszellemet” (Zeitgeist), azaz „a világ nyelvét” az „idők jeleitől”, amelyekben a világ eseményei révén szólal meg Isten nyelve. Néhány teológus – például Karl Barth és Dietrich Bonhoeffer – kétségbe vonta a kereszténység vallás mivoltát. A kereszténység Halík szerint a jövőben egészen más értelemben lesz vallás, mint korábban volt. A vallás (religio) szó a religare, ’összekötni’ igéből származik, és a társadalom egészének integráló erejét („közös nyelvét”) adta. De a vallás (religio) szó a relegere, ’újraolvasni’ igére is visszavezethető.
A kereszténységnek új hermeneutikát, új olvasatot, saját forrásainak – a Szentírásnak és a Hagyománynak –, illetve az „idők jeleinek” mélyebb megértését kell kínálnia, fejtegeti a cseh teológus.
A szexuális visszaélésekkel kapcsolatos válság, amely miatt ma sokan elhagyják az egyházat, abban az értelemben „az idők jelei” Halík szerint, mint ahogy a reformáció előtt a bűnbocsátócédulák is azok voltak. Eleinte mindkét jelenség marginálisnak tűnt. De mindkettő sokkal mélyebb, rendszerszintű problémákat tárt fel: a bűnbocsánat áruba bocsátása az egyház és a pénz, az egyház és a hatalom, a papság és a laikusok viszonyát, a szexuális, pszichológiai és lelki visszaélések pedig azt a rendszerszintű betegséget leplezték le, amelyet Ferenc pápa „klerikalizmusnak” nevezett. Mindenekelőtt a hatalommal és a tekintéllyel való visszaélést.
Halík egyik magyar nyelvű kötete
A pápa arra szólít fel, mondja Halík, hogy a papi hatalom merev egyházi rendszere átalakuljon a kölcsönös együttműködés, az együtt haladás (görögül szün hodosz) dinamikus hálózatává. Ez az út az egyház jelenlegi intézményi és szellemi határainak meghaladásához, a mélyebb és szélesebb ökumenizmushoz vezet. A meghívás mindenkinek szól az „egyetemes testvériség” eszkatologikus céljához vezető úton. Ferenc pápának a Fratelli tutti kezdetű enciklikájában megfogalmazott nagyszerű látomása olyan szerepet játszhat a XXI. században, mint az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata a XX. században. A zsinati folyamat jövőbeli alakulása mutatja majd meg, hogy az egyház csupán szép víziókat kínál-e a mai emberiségnek (üres szavakat), vagy tetteivel bizonyságot tesz az „önmeghaladás” bátorságáról. A keresztény önazonosság nem mozdulatlan és változatlan. Hitelessége a húsvéti drámában – a halál és a feltámadás misztériumában – való részvételben rejlik. Az egyházban sok mindennek meg kell halnia a feltámadáshoz. De a feltámadás nem „újraélesztés”, nem visszafordulás, hanem gyökeres átalakulás...
A szinodálitást nem könnyű kialakítani és fenntartani Európában, amikor a „nemzeti” egyházak különböző egyházi valóságok részei, mondja a cseh lelkipásztor. A „nemzeti elv”-hez való merev, akár állami, akár egyházi ragaszkodás a nacionalizmus, a nemzeti önzés, a XIX. századi modernség egyik ártalmas öröksége, amely ma a globalizációs válságban a populizmus és a fundamentalizmus kísértésével együtt ismét veszedelmesen fenyeget. A nacionalizmus két világháborút idézett elő. A mostani harmadik világháborút, amelyet Oroszország robbantott ki az ukrajnai népirtással, és amelynek globális fenyegetését a Nyugat eléggé el nem ítélhető módon alábecsüli, szintén a nacionalizmus, a veszedelmes orosz imperializmus és nemzeti messianizmus okozza. Ferenc pápa világossá teszi:
a keresztény ember nem lehet nacionalista.
A kizárólag nemzeti határokon belüli gondolkodást Halík szerint a „glokalitással” (a globálisan gondolkodó helyi cselekvéssel) kell legyőzni. Az egyház szinodális átalakulásának hozzá kell járulnia a globalizáció „glokalizációvá” való átalakulásához, a nagyobb szolidaritást, a kölcsönös tiszteletet és a törődést gyakorolva, mondja cseh testvérünk.
Az eredeti interjú itt olvasható.
Nyitókép: Tomáš Halík előadást tart keresztény egyetemi hallgatóknak Velehradban 2010-ben
