Jézus intelme egyértelmű és határozott: Törekedjetek bemenni a szűk kapun! (Lk 13,22–25)
Szent Benedek figyelmezteti szerzeteseit: az életre vezető út szűk és szoros. Aki életet akar, aki jó napokat kíván látni, annak el kell fordulnia a rossztól.
Egész életében keresnie kell az Istent, a teljességet, az igazságot.
„Keresd a békét és járj utána!” – idézi a Regula a zsoltárost. (33. zsoltár)
Valaki felteszi Jézusnak a kérdést: Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek? Mindenkit izgat, mi lesz a sorsunk. Vannak, akik hisznek abban, hogy az élet több, mint amit közvetlenül megtapasztalhatunk. Vannak, akik számára ez a látható, közvetlenül megtapasztalható világ a minden, rajta kívül nincs más. Az élet csupán annyi, amit látunk belőle. Hogy honnan jöttünk és hová megyünk, megoldhatatlan kérdés. Jobb nem törődni vele. Éljük az életünket, együnk, igyunk, úgyis egyszer élünk.
Hadd fordítsak ezen a kijelentésen: Egyszer halunk meg. De addig miénk az élet. Az élet, amely Jézus örömhíre, evangéliuma szerint több, mint az itt és most. A mennyek országáról van szó. Boldogságról, amely nem azonos ennek a világnak a gyönyöreivel. Boldogságról beszél, amely átível a halálon.
Vajon ki az, aki üdvözül? Ki az, aki megkapja az élet teljességét? Vajon kevesen vannak-e?
Mi, emberek
hajlamosak vagyunk arra, hogy ítélkezzünk. Ítélkezünk élők és holtak fölött.
Képesek vagyunk hozzászólni mindenhez, beleszólni minden dologba. Mindent jobban tudunk azoknál, akik esetleg egy egész életet szántak arra, hogy ennek a világnak titkaiban elmélyedjenek. Akik kutatták az élő világ összefüggéseit. Akik időt, energiát nem kímélve próbáltak megoldásokat találni feszítő problémákra, gazdasági kérdésekre, az emberek életét jobbá tenni képes technikai megoldásokra.
Érdekből nem lehet senki keresztény. A kereszténység személyes kapcsolat a végtelen Isten, a teremtő és a véges ember, a teremtmény között. A kereszténység nem egyszerűen vallásgyakorlás, hagyományok ápolása.
A kereszténység értékrend, életstílus, elkötelezettség, megélt kapcsolat. Olyan kapcsolat, amelyet mindennap meg kell újítanunk.
A kereszténység nem egyszerűen hittan vagy vallásismeret. Személyes elkötelezettség. Tegyük hozzá: kereszthordozás. A jézusi úton nem járhatunk úgy, hogy nem vesszük fel mindennap a saját keresztünket. (Lk 9,23)
Jézus szavai elgondolkodtatnak: az életre vezető út szűk és szoros. Szűk kapun kell átmennünk mindannyiunknak. Erőfeszítések nélkül senki nem tud értelmes életet élni.
Sokan próbálnak bejutni, mondja Jézus, de nem tudnak. Máté evangéliumában olvassuk: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: – Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21)
Sokan vannak, akik szeretnek feltűnni kereszténységükkel. Volt időszak, amikor politikai hasznot reméltek – talán vannak, akik emlékeznek a rendszerváltozás idején történtekre, amikor mondogatták, hogy nagy a tolongás a damaszkuszi úton. Olyanok is keresték az első helyeket, akiknek nem sok közük volt a keresztény értékrendhez.
A megtérés lehetőségét, jogát ne vitassuk el senkitől. Először nézzünk mindannyian magunkba: vajon hajlandó vagyok-e mindennap a jobbra, a szebbre, az igazabbra törekedni? Vagy egyszerűen csak megszokásból vagyok templomba járó?
Vajon átjárja-e a hétköznapjaimat, hogy Jézus nélkül értelmetlen az élet?
Nemritkán találkozom papokat, egyházat gyalázó megjegyzésekkel, úgynevezett „kommentekkel”. Az internet biztosítja, hogy névtelenségbe burkolózva írjanak minősíthetetlen stílusban, és tolvajnak, gazembernek nevezzenek általában minden papot: pénzsóvár, hazug, képmutató banda… Erkölcstelenek, gyermekek megrontói. Csak a maguk érdekeit keresik. Olvastam olyan kijelentést is, hogy ki kellene irtani valamennyit. (Vajon a gyűlöletbeszéd ilyen esetekben megengedett?)
Természetesen lelkiismeret-vizsgálatot kell tartania mindenkinek, papnak és szerzetesnek, egyházi vezetőnek és beosztottnak egyaránt. Hűséges vagyok-e a jézusi úthoz? Vajon teljesítem-e az Isten akaratát?
De nem csak a papok vannak kirakatban. Mindenki, aki a közhatalom gyakorlásában részt vesz, célpontja lehet igazságtalan, jogtalan támadásoknak. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy voltak mindig, vannak és alighanem lesznek is, akik a vallást, a kereszténységet eszköznek próbálják fölhasználni, hogy jobban érvényesüljenek. De senkinek nincs joga elvitatni senkitől, hogy törekedjen bemenni a szűk kapun. Hogy keresse, mi a mennyei Atya akarata. S hogy aszerint cselekedjen.
Kik azok, akik a megígért életre jutnak?
Bízzuk az ítéletet az Úrra. Mi magunk pedig törekedjünk bemenni a szűk kapun.
Mert szűk és szoros az út, amely az életre vezet.
Olyan világban, amelyben mindenütt a szétesést, a széthúzást, a gyűlöletet tapasztaljuk, nagy szükség van arra, hogy legyenek emberek, akik nem törődve a közvéleménnyel nem úsznak együtt az árral, és képesek arra, hogy őszintén, meggyőződésből hirdessék a mennyek országa örömhírét, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Még akkor is, ha az nem kis mértékben ellenkezik azzal, amit ma az úgynevezett civilizált világban politikai fősodornak mondunk.
Mi is az a bizonyos szűk kapu? A választ könnyen megtaláljuk. Megvalósítani azonban senkinek nem könnyű. Jézus ezt kéri: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük! (Mt 7,12)
Vagy ami sosem veszíti el az értelmét, bár sokan nem törődnek vele: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! Isten nevét hiába ne vegyed. Az Úr napját szenteld meg. Atyádat és anyádat tiszteld. Ne ölj! Ne paráználkodj! Ne lopj! Ne hazudj! Embertársad házastársát ne kívánd! Mások tulajdonát ne kívánd! (2Mózes 20,1–17) –
Szoros az út, szűk a kapu. De ez vezet az életre.
A képmutatók számíthatnak az ítéletre: Nem ismerlek benneteket! Akik azonban életükben az akaratát óhajtják megvalósítani, hallani fogják majd: Jöjjetek, Atyám áldottai! (Mt 25,34)
