Jézus üzenete az emberekhez az életről és a halálról szól. Az éhező ember táplálék utáni vágyáról. A „szűk határú lét” korlátai között sokszor tehetetlenül vergődő ember jövő utáni sóvárgásáról.
A kenyér állandóan visszatérő téma az evangéliumokban. A megkísértés hegyén Jézus ezt a felszólítást hallja: Tedd, hogy ezek a kövek kenyérré változzanak. Határozottan elutasítja a kísértőt, ezzel a megjegyzéssel: Nemcsak kenyérrel él az ember!
Amikor a Jézust hallgató tömeg estére elfárad, a tanítványok arra kérik a Mestert, hogy bocsássa el a tömeget, hadd menjenek, vegyenek ennivalót maguknak. Jézus válasza váratlan és nem kis kihívást jelent: Ti adjatok nekik enni! A tanítványok reakciója nagyon emberi: miből? Hiszen nekünk sincs semmink. Illetve ami van, az öt árpakenyér és a két hal semmiség ennyi embernek.
Ami az evangélista elbeszélése szerint történik, annak nem a „hogyan”-ját kell keresnünk. Az üzenetét kell megsejtenünk: felelősek vagyunk az emberekért.
S nem szabad méricskélnünk, a számítgatásokból még nem lesz segítség, nem lesz éltető táplálék.
Oda kell adnunk Jézusnak, fenntartás nélkül, még ha önmagában jelentéktelennek tűnő csekélység is. És az ő áldásával megváltozik a helyzet: mindnyájan ettek és jóllaktak. Sőt, még maradékokat is szedtek össze. Senki nem vár tőlünk csodát, Jézus sem. Azt ellenben igen, hogy amink van, ne tartsuk meg önző módon magunknak.
Majd Jézus arról beszél, hogy ő az élet kenyere. Érthetetlen. Kemény beszéd. A tanítványok hátat fordítanak neki: ki hallgathat ilyesmit? Értelmetlen. Amit mond, felfoghatatlan: a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.
Ezek a mondatok akkor fogalmazódnak meg, amikor már beteljesedett minden. Nem riporteri följegyzések, hanem visszaemlékezések: amit láttak, amit hallottak, azt hirdetik az evangélisták. Mert nem lehet hallgatni arról, aminek tanúi voltak. Hirdetni kell az egész világnak, hogy amiről Jézus beszélt, az valóság. Szenvedett, meghalt és föltámadott. Él. Találkoztak vele.
Tény, bizonyítható, hogy a Názáreti Jézust, mivel kellemetlenné vált a hatalmasságoknak, mivel hatalmukat féltették, elítélték, keresztre feszítették, meghalt és eltemették. A visszaemlékezésekben egyértelműen megfogalmazódik, hogy sírját üresen találták. És tény, bizonyított tény, hogy azok a tanítványok, apostolok,
akik a legnehezebb órákban hűtlenek lettek a Mesterhez, akik őt magára hagyták halálában, életüket adták azért a meggyőződésükért, hogy Jézus él,
hogy találkoztak vele halála után. S hogy küldetést kaptak tőle.
Igen, ő az élet kenyere. A kenyér, amelyet ő ad, az ő teste a világ életéért.
Nem kényszeríti rá Jézus senkire, hogy higgyen őbenne. A kínszenvedés és kereszthalál előtti estén együtt étkezik az apostolokkal, azon a bizonyos utolsó vacsorán. Akkor hallják Jézus megdöbbentő és elképesztő szavait, amikor a kenyérre azt mondja, hogy „ez az én testem”, a borra pedig, hogy „ez az én vérem”. S hozzáfűzi: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.
Szükségünk van a kenyérre. A mindennapira. Mindannyian élni akarunk. Táplálék nélkül nem tudunk élni. Ebben az egyre embertelenebbé váló világban próbálunk élni. Megpróbáljuk berendezni a magunk életét, nem törődve Istennel, nem törődve emberrel. Éhezzük és szomjazzuk az igazságot, ugyanakkor mi magunk sokszor nagyon távol állunk az igazságtól. Saját magunk akarjuk berendezni a mi szűkös életünket, úgy, hogy megpróbáljuk átrendezni a világot.Mintha mi lennénk azok, akik reggelente fölhúzzuk az égboltra a Napot… mintha mi lennénk, akik eldönthetjük, hogy mi az, hogy „élet”. Mintha mi lennénk az urai – nem pedig felelősei – ennek a világnak.
Nem veszünk tudomást arról, hogy titok az élet.
Életet teremteni képtelen az ember. Pusztítani azonban képesek vagyunk. Erdőket irtani, vizet, levegőt szennyezni
mindennapos gyakorlatunk. Nem vesszük észre – vagy ha észre is vesszük, önzésünk erősebb, mint a logikus gondolkodásunk –, hogy lehetetlenné tesszük az életet. Egy kiváltságos kisebbség a föld lakóinak többségével szemben teremt magának ideig-óráig tartó anyagi jólétet, s közben az, ami a leginkább kellene az emberi élethez, hiánycikké válik a világban. Hiányzik az, amit úgy hívunk, hogy szolidaritás. Közösségvállalás.
Hadd mondom ki: szeretetéhségben szenved az emberiség. Természetesen szükség van arra, hogy meglegyen a biztonságos lakás, a munkahely, de ennél sokkal fontosabb, hogy szeretetet és bizalmat tapasztaljon az ember, már kisgyerek korában. Úgy kellesz nekem, mint egy falat kenyér – mondjuk –, és ez azt jelenti, hogy szeretném, ha szeretnének. Szeretnék boldog lenni.
József Attila sorai:
„A szerelembe – mondják –
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.”
A szeretet több mint a szerelem. S amikor egy világból hiányzik a másik ember megbecsülése, elfogadása, tisztelete, amikor a másik ember nemritkán használati cikké válik sokak számára, amikor hatalmi érdekekből képesek vagyunk belegázolni a másik ember becsületébe, amikor hiányzik az, amit úgy hívunk, hogy szeretet, akkor egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy elpusztuljunk.
A kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért – mondja Jézus. Jézus azt akarja, hogy az ember tudjon élni. A szenvedés sosem lehet öncél. A másokért vállalt áldozat tesz boldoggá. Az odaadás. Tudok-e, merek-e önmagamból adni? De hát nekem sincs semmim… Mégis: meghallgatni a másik embert. Együtt örülni az örvendezőkkel, együtt sírni a sírókkal. Nem önmagamnak élni, hanem másokért.
Bármennyire furcsán hangzik is, mégis igaz:
könnyebb meghalni, mint élni másokért. Jézus nem meghalni tanít, hanem élni.
Kenyérré válni mások életéért. Szolgálatra, a másik emberrel való törődésre ad példát, amikor kendőt köt a derekára, és azon az utolsó vacsorán, mielőtt a kenyérre és borra kimondaná: Ez az én testem, ez az én vérem – megmossa a tanítványai lábát. Majd hozzáfűzi: Amit én tettem veletek, ti is azt tegyétek másokkal.
Jézus nem kényszerít senkit, hogy higgyen őbenne. Felkínálja ezt a lehetőséget mindannyiunknak. Az élet lehetőségét.
A világ – és a végső ítélet Bírója – nem a szép és jámbor szavaink és ígérgetéseink alapján fog megítélni bennünket, hanem a cselekedeteink nyomán. Az elköteleződésünk, az odaadásunk, a szolgálatunk számít. A szeretetünk. Amely olyan, mint az éltető kenyér.
