Jézus tanítványait, akik sok mindent hallottak már tőle, és tanúi voltak annak, amit Galileában az emberek között tanított és cselekedett, az emberek közé küldte, hogy távolabbra is elvigyék az evangélium örömhírét. Amikor visszatértek, Jézus látta rajtuk, hogy kimerültek. Az evangélista arról beszél, hogy olyan nagy jövés-menés volt körülöttük, hogy még enni sem volt idejük. Elbeszélték Jézusnak, amit útjuk során tapasztaltak. (Mk 6,30–34)
Az ember az évszázadok során lényegében nem változott. Ugyanolyan ma is.
Éhezi és szomjazza az igazságot. Aggódik az életért. Szeretne biztonságot, nyugalmat.
Az evangélium üzenete ugyancsak nem változott. Az emberhez szól, aki szeretne élni. Aki békesség után vágyódik. Aki betegségeiből gyógyulni szeretne.
Nem akármiért mondta Jézus az útra küldött tanítványoknak, hogy ha valahol betértek egy házba, mondjátok először: Békesség ennek a háznak! Jézus azt is tudta, amit ma is sokszor tapasztalunk: vannak, akik szívesen fogadják a küldötteit, vannak, akik visszautasítják. A küldetést akkor is vállalni kell. Jézus a tanítványait nem egy látványos vállalkozáshoz hívta munkatársul. Az Isten országának hirdetésére küldte őket,
a béke hirdetőinek, az igazság képviselőinek. Ezzel nemritkán együtt jár a kigúnyolás, a megvetés,
együtt jár vele a kereszt. Jézus föltámadása után az apostolokat az egész világra küldte az üzenettel. Ők pedig hitükért vállalták a bebörtönzést, a megvesszőzést, a börtönt, a halált. Mert tudták, hogy kinek hittek. Tudták, hogy Jézus ügye nem üres, látványos árucikk, hanem valóban életet formáló valóság.
Egy magányos helyen pihenjétek ki magatokat (a szerző fotói)
Jézus a küldetésből visszatérő tanítványokat pihenni hívja. Jöjjetek, menjünk egy magányos helyre, pihenjétek ki magatokat!
Azok között, akik ma Jézus ügyének hirdetésére vállalkoznak, nem kevesen vannak, akik teljes erőbedobással végzik ezt a szolgáltot. Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Az aratás pedig olyan munka, amely igénybe veszi az embert. Fárasztó. Kimerítő. Meg kell közben állni. Meg kell pihenni, hogy folytatni lehessen.
Nekünk is szól a figyelmeztetés. Feladatunk van nekünk is. Hitelesen kell megélnünk kereszténységünket. Bármi legyen is a munkánk, a feladatunk, át kell sugároznia rajta, hogy Jézus küldetésében járunk. Nem a szavainknak, nem a gesztusainknak, hanem
egész életstílusunknak, az emberek között való jelenlétünknek kell beszédesnek lennie:
az élet több az eledelnél, a test a ruhánál. (Lk 12,23) Az igazi emberi élet nem attól függ, kinek mekkora a vagyona vagy mekkora a tekintélye. Tudok-e békében élni önmagammal, a társaimmal, a környezetemmel?
Békében önmagammal, társaimmal, környezetemmel
Sokan vannak, akik abban látják az életük célját, hogy minél nagyobb vagyont szerezzenek. Minden erejüket megfeszítve dolgoznak, bár megvan mindenük, ami az élethez szükséges. Már csak élni kellene. De nem tudunk igazán élni. Nem tudunk örülni a kézfogásoknak, a másik ember mosolyának, a felkelő napnak, a kinyíló virágnak, a baráti látogatásoknak. Mert nincs időnk…
Becsapjuk magunkat, elfecséreljük az egyszeri és megismételhetetlen életünket. Munkamániásokká válnak sokan – s ez
a szüntelen tenni akarás, szerezni és birtokolni vágyás bezárja az embert önmagába.
Jézus tanítványai, akik az élet üzenetét vitték az emberek közé, örömmel számoltak be mindarról, amit tapasztaltak. Jézus azokat, akiket az emberekhez küldött, most hívja – magához. Jöjjetek egy magányos helyre!
Le kell lassulnunk, el kell csendesednünk
Meghalljuk-e, hogy Jézus bennünket is hív? Le kell lassulnunk, el kell csendesednünk. Hagynunk kell, hogy megszólaljon bennünk a lelkiismeretünk hangja. Mérlegre kell tennünk cselekedeteinket. Vajon van-e értelme a nagy rohanásnak? Vajon fordítottam-e elég időt társaimra, barátaimra, családomra?
Szükségünk van a csendre.
Ahhoz, hogy a saját életünket élhessük, le kell választani magunkat minden fölösleges ingerről.
Ha ezt nem tesszük, dróton rángatott, kívülről irányított, manipulált emberekké válunk. Érdemes megszívlelnünk Széchenyi Zsigmond szavait:
„Csend kell ahhoz, hogy megérezzük a mindenséget, hogy meghallhassuk az örökkévalóság szavát. Sokadalom, lárma kell ahhoz, hogy a hazugság prosperálhasson, a Csend megfojtja a hazugságot. Azért jön ránk ez a felséges nyugalom a vadonság magányában, mert a Csend – az Isten hangja.” (Csui!… Afrikai vadásznapló)
Feladatunk, hogy emberibbé, élhetőbbé tegyük a világot. Arra kaptunk küldetést, hogy körülöttünk élhetőbb legyen az élet. Nem a magunk ügyét képviseljük az emberek között, hanem a Teremtőét. Először nekünk kell befogadnunk az üzenetet. Meg kell változnia az életünknek. Aki küld bennünket, hív is magához. „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és terheket hordoztok: én felüdítelek titeket!” – mondja Jézus a tanítványoknak. (Mt 11,28)
Aki küld bennünket, hív is magához
Csak úgy lesz gyógyító a jelenlétünk az emberek között, ha mi magunk meggyógyulunk Jézus közelében. Ő az, aki le tudja csillapítani a viharokat.
Ő az, aki erőt ad nekünk, megfáradt, nemritkán reményvesztett embereknek.
Legyen bátorságunk ahhoz, hogy vele legyünk, hogy hallgassuk, hogy megnyugodjunk. Akkor megújult erővel ismét mehetünk az emberek közé, tanúságot tenni arról, hogy az Isten országa már közöttünk van.
