A közösség a mai napig őrzi „Assisi szellemét”, a világvallások részvételével 1986-ban tartott legendás assisi béketalálkozó lelkületét (pace); nem enged spirituális igényeiből (preghiera); és kitüntetett figyelmet fordít a szegényekre (poveri) Magyarországon is, ahol Budapest és Pécs hajléktalanjai körében ugyanolyan intenzív tevékenységet folytat, mint a menekültek között. A szíriai, afgán és líbiai menekültek számára kialakított humanitárius folyosói rendkívül beszédes példái a Sant’Egidio konkrét erőfeszítéseinek, s a közösség tagjai minden földrészen általában is a béke és a társadalmi igazságosság ügye mellett állnak ki.

Legutóbbi, szeptember 10. és 12. között tartott berlini béketalálkozójuk jelmondata A békéhez szükséges merészség volt, és a húsz fórumon a világvallások képviselőivel tartott eseménysorozat az egész év legfontosabb ilyen típusú kulturális-vallási rendezvényének tekinthető.

1968-ban már korántsem volt szokatlan a perifériák emlegetése a katolikus egyházban. 1969-ben az Informations Catholiques Internationales című lapnak adott híres interjújában Leo Suenens bíboros például már fontosnak tartotta az egyházi centrum és a periféria egyensúlyának újragondolását, s azt követelte, alakuljon át a pápa és a püspökök, a püspök és a nép, a törvény és az élet egyoldalú viszonyrendszere. A perifériák aztán egy időre peremre szorultak, majd nagy nyomatékkal tértek vissza Ferenc pápa üzenetében, aki kezdettől fogva azt szorgalmazta, hogy az egyház merjen kilépni sáncai közül.

Akárhányszor olvastuk, nem lehet elégszer emlékezetünkbe idéznünk első hivatalos írásának felejthetetlen szavait: „Szívesebben látok egy olyan egyházat, amelyet baleset ért, amely megsebesült és bepiszkolódott, miközben kiment az utcákra, mint egy olyan egyházat, amely belebetegedett a zártságba és a kényelembe, mert a saját biztonságához ragaszkodott.

Nem akarok olyan egyházat, amely középpont akar lenni, és úgy végzi, hogy belebonyolódik a rögeszmék és procedúrák szövevényébe.

(…) Lépjünk ki! Lépjünk ki!” (Evangelii gaudium 49–50).

Andrea Riccardi, aki egyre gyakrabban tűnik fel a katolikus egyházfő oldalán, kétely nélkül magáévá tette ezt a gondolatot, hiszen ezt valósította meg. Perifériák című, immár magyarul is olvasható könyvében e program kézzelfogható bemutatását nyújtja: először az önmagát középpontnak tartó egyház és a modern perifériák között kialakult szakadékot jellemzi, majd valóságos tipológiáját dolgozza ki a periferiális létezésnek, vagyis áttekinti a perifériák legjellegzetesebb megnyilvánulásait.

Andrea Riccardi (szemben) 2011-ben vezető olasz politikusok társaságában; a bal szélen Mario Monti miniszterelnök, jobbról Giorgio Napolitano köztársasági elnök (fotó: Quirinale.it)

 

Eljárása ugyan könnyen áttekinthető, következményeiben mégis óriási horderejű: egyenesen azt követeli, hogy a katolikus egyház fordítson figyelmet arra, aminek mindeddig kevéssé volt hajlandó figyelmet szentelni, sőt e figyelemmel párhuzamosan alakítsa át saját életét és berendezkedését is oly módon, hogy összhangban tudjon lenni ezzel az újfajta érzékenységgel és valóságlátással. Be fog következni, amit Riccardi szeretne? Egy-két éven belül aligha. De a Perifériák meggyőz arról, hogy lassan nem lesz más lehetőség.

Európa modern kori történetének elemzése nyomán a történelemtudósként is elismert Andrea Riccardi arra a következtetésre jut:

a társadalmi átalakulások inkább megrettentették és bezárkózásra késztették a katolikus közösséget, mintsem arra biztatták volna, hogy vegye tudomásul az emberek életmódjának sokrétű átalakulásait.

A könyv szerint „sok országban úgy él tovább a katolicizmus, hogy nem tudatosítja magában a változásokat, védelmezi a kereszténység hagyományos uralmi pozícióját, elvárja, hogy szinte monopolhelyzetben levő képviselője legyen a vallásos életnek. Más országokban pedig bezárkózik az élete színterét és látóhatárát is jelentő egyházi struktúráiba és intézményeibe, amelyek olyanok, mintha a kereszténység uralmának kis szigetei lennének egy pluralista és szekularizált társadalomban.” Ez a gyakori helyzet azzal jár együtt, hogy

az egyház nincs kapcsolatban többé a társadalom számos rétegével, főként a munkásokkal és a nagyvárosok peremterületein élőkkel.

A Perifériák szerzőjét főként az egyházi élet és a kereszténységtől elidegenedett városi létforma közötti szakadék nyugtalanítja. Ezért arra vállalkozik, hogy számos példán keresztül érzékeltesse a perifériák fontosságát: peremterületként mutatja be az I. századi Galileát, ahol Jézusban „maga Isten lesz periferikus”; perifériaként láttatja az apró mérete ellenére globális súlyra szert tevő konstantinápolyi patriarkátust; rávilágít, milyen keresztény élet zajlott a perifériák perifériáiban, a náci lágerekben és a kommunista táborokban; kimegy a sivatagba, ahol a periféria misztikája tárul az ember elé; és nyomon követi azoknak a társadalom peremén elhelyezkedő keresztény nőknek a sorsát, akik hajlandók voltak kilépni embertársaik életvilágából, s ettől szentek lettek. Riccardi nagy hősei továbbá a munkáspapok, akiknek mozgalmát 1954-ben római utasításra ugyan beszüntették, de kitörölhetetlen nyomot hagytak az egyház emlékezetében, hiszen

a jelentéktelenséget vállalva azok között éltek, akik a legtávolabb voltak az egyháztól.

Ezért hangozhat úgy a könyv egyik legfelrázóbb tétele, hogy a munkások, a szegények és a sivatag ugyanazt a perifériát képviselik.

Nagy emberi melegséggel emlékezik meg Riccardi a könyv végén az ortodox kereszténység „szent bolondjairól”, akik önként ugráltak és nyargaltak ki a perifériákra, de előbb még másféle bölcsességnek adja tanújelét: az a szervezeti kérdés foglalkoztatja, hogy a városok és a szegények peremterülete milyen strukturális és szemléleti átalakulásokat tesz kívánatossá az egyházi berendezkedés részéről. Meggyőződése szerint a plébánia nem lehet többé területi egység, ahogyan

a területi alapú lelkipásztorkodás sem nyújt megoldást, mivel a sokoldalú urbánus világnak sokrétű stratégiát, kezdeményezést és karizmát kell mozgásba hoznia.

Kis méretű, rövid könyv, mindössze kétszáz oldal a Perifériák, prófétai ereje azonban, amellyel újfajta kreativitást követel kora egyházától, valóban mentőövet kíván dobni a mennyiségi és minőségi nehézségekkel küszködő keresztény közösségeknek, amelyeknek egyre kevesebb tagjuk van, és egyre kevésbé tudják megszólítani a környezetüket. Mentőövet csak az tud megragadni, aki már észrevette, hogy fuldoklik: e belátás híján a Perifériák semmitmondó marad. Aki azonban nem akarja tagadni többé, hogy fogy körülötte a levegő, e könyv révén esélyt kap arra, hogy támpontjai legyenek levegővételhez. Mivel pedig az életben maradás általában ajánlatos, dőreség lenne figyelmen kívül hagyni, amit Andrea Riccardi kíván a lelkünkre kötni.

 

Andrea Riccardi: Perifériák – Az egyházat érintő válságok és újdonságok
Vigilia Kiadó, Budapest, 2023, 222 oldal