Szia, apukád itthon van? – kérdezem letegezve a huszonéves fiatalembert, aki kaput nyit csöngetésemre egy Rozsnyó melletti kis faluban, Várhosszúréten. Aztán sűrű bocsánatkérések között haladok vele a műhelye felé. Képzeletemben nagydarab, bőrkötényes emberek képe él vagy élt eddig a harangöntőkről péklapátszerű tenyerekkel, Slíz Róbert viszont messze áll az „ideálomtól” még a nagyharanggal együtt is. Elnézően mosolyog, úgy látszik, nem én vagyok az első, aki ebbe a csapdába esett. A műhely valójában csak egy fedett szín, ahol valami furcsa szag fogad. A készülő és elkészült harangok illatának és emlékének különös keveréke.
– Már kiskoromtól fogva érdekeltek a harangok – kezdi a történetet. – Három-négy éves lehettem és a nagyapám felvitt a pelsőci templom tornyába. Akkor láttam először harangot, és rögtön megtetszett. A második találkozásom tizenkét éves koromban volt velük. Egy osztálykirándulás alkalmával Kassán felmehettünk a Szent Erzsébet-dóm tornyába, később turistaként nézegettem őket, ahol megengedték, vagy felkéredzkedtem a tornyokba. Ekkortól kezdtem komolyabban foglalkozni a harangokkal. Felvételeket, dokumentációt készítettem. Aztán több olyan fiatallal találkoztam, akikkel közös volt az érdeklődésünk, és ünnepekkor együtt jártunk harangozni is. Majd tizenöt évesen elhatároztam, hogy megöntöm a saját harangomat.
A régi időkben apáról fiúra szállt ez a mesterség, vagy átadta a mester valakinek a tudását. Én sajnos
nem harangöntő családból származom, így szinte magamtól kellett megtanulnom az alapokat.
Van egy hétvégi házunk nem messze innen, ott próbálkoztam. Az interneten találtam néhány dokumentumfilmet, a látottak alapján készítettem el az öntőformákat. A műhelytitkokat viszont nem mondta el senki, de nem is igen lehet, mert például az agyag mindenhol más. Voltak régi leírásaim Kassáról és Franciaországból, de azok nem váltak be. Ezt a keveréket minden harangöntőnek magának kell kitapasztalni.
Aki látta Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjét, annak most beugrik Boriszka alakja, aki kamaszként készítette el a világ egyik leghatalmasabb harangját, anélkül, hogy ismerte volna az öntés titkát. Erős kezdés. Mint kiderül, közös filmélményről van szó. De más a képzelet világa, és más a valóság.
Több mint tíz öntőformát kellett szétverni és újrakezdeni az egészet, mígnem három év és több sikertelen kísérlet után úgy szólalt meg a harang, ahogy azt Róbert szerette volna.
Aztán jöttek az első megrendelések, és ezek után már a szülei is komolyan vették a szárnypróbálgatásait, olyannyira, hogy megépítették a műhelyt. Ketten dolgoznak benne. Talán szokatlan, de itt nem apáról fiúra száll a mesterség, hanem fordítva. Végzettségüket tekintve egyébként mindketten villanyszerelők.
– Az első harangot, valamint utána még jó néhányat gyűjtőknek készítettem, aztán ahogy híre ment, jöttek megrendelések kápolnák, templomok részére is. Megkerestek például a cseh határ mellől egy kis településről, ahol valaki felgyújtotta a fatemplomot. A harang is megolvadt, azt kellett újraönteni, és amikor felépült az előző templom pontos mása, annak a tornyába már a mi harangunk került.
Ez csak egy a sok közül. Róbert túl van a százhuszadik harangján, és nemcsak Szlovákiában szólnak a Slíz-féle harangok, hanem Németországtól Magyarországon és Erdélyen át a Vajdaságig számos helyen. Például
az angliai Farnborough-ban is, ahová a Napóleon család megrendelésére öntöttek egy százötven kilós emlékharangot
III. Napóleon felesége halálának századik évfordulója alkalmából.
A legújabb harang pedig Erdőbényén fog szólni Szent József tiszteletére. Jelenleg, pontosabban már másfél éve egy harangjátékon dolgoznak svájci megrendelésre. Az ötvenkét harang legnagyobbika négyszázharminc kilós. Van még hátra ebből jó néhány, de a kétharmada már elkészült, mindegyiken az adományozó neve is szerepel. Ahogy körbevezet a műhelyben, értelmet nyernek az agyaggal összetapasztott téglakupacok.
– Először kiszámoljuk a keresztmetszetét, a falvastagságát, mert attól függ, hogy milyen hangon szólal majd meg. Aztán a tervrajz alapján elkészül két sablon, az egyik a belső, a másik a külső alakját, méretét adja. Utána kezdünk neki az öntőformának. Elkészítjük a magot, aztán rá az úgynevezett álharangot, ami már úgy néz ki, ahogy majd a kész harang, de agyagból van. Azt száradás után vékonyan bekenjük egy viaszréteggel, és rátesszük, szintén viaszból, a díszítőelemeket is. Ebben nagy segítségemre van a barátnőm, aki elkészíti ezeket. Azután több agyagréteggel betapasztjuk, így készül el a köpeny.
– Igaz vagy csak legenda, hogy emberi hajat is tesznek az agyagba?
- Igaz. Rozsnyóról hozom a fodrásztól, úgyis csak kidobná, de teszek bele még tehénszőrt és lótrágyát is. Úgy működik, mint a vas a betonban; összetartja az egészet. Nem repedezik meg, és pórusos lesz. Azokon keresztül tud a forma lélegezni és a keletkező gázok eltávozni öntéskor. Ez már a föld alatt történik az öntőgödörben. Ott hűl ki a kész harang, van, hogy több napig is, aztán kiássuk. Hát, röviden így születik egy-egy darab.
Röviden. Akinek ez nem elég, forgasson szakkönyveket, böngéssze az internetet, vagy olvassa el Friedrich Schiller Ének a harangról című, nem éppen rövid versét Rónay György fordításában. A költemény 1799-ben íródott, és bár nem a harangöntés technológiájáról szól elsősorban, mégis
a versben leírtak alapján nem sokban különbözött a módszer az azt megelőző és az azt követő évszázadokban sem,
mondhatni világszerte. Bár egy kis csavar talán minden mesternél volt benne, egy nüansz, amit persze hétpecsétes titokként őrzött, úgy, mint Boriszka édesapja, aki végül a sírba is magával vitte a mesterfogást. Nem csoda, hogy ez annyira megviselte a fiát, hogy amikor végül megszólalt az általa öntött nagyharang, teljesen kiborult.
– A harangöntés – folytatja Róbert – egy olyan szakma, amire egy élet is kevés, hogy jól megtanuljuk. Ezért is vagyok nagyon hálás, hogy huszonkét éves koromban lehetőségem volt kiutazni egy „igazi” mesterhez, Abel Portillához Spanyolországba, akinek Hollandiában láttam korábban egy négytonnás harangját. Az már egy más világ volt. Előtte negyven-ötven kilós harangokat öntöttem, de
nála alkalmam nyílt nagyobbakon is dolgozni, méghozzá a középkori technikával, ő ugyanis még fával fűti az olvasztókemencét.
Szívesen fogadott, bár eleinte szinte csak kézzel-lábbal próbáltuk megérteni egymást. A titkaiba is beavatott, az ősi fortélyokat is megmutatta, mert bár van két fia, a mesterséget egyik sem akarja továbbvinni. A koronavírus-járvány miatt sajnos hamarabb haza kellett jönnöm, de az ott szerzett tudást a mai napig használom. S hogy mi a célom? Először is egy tágasabb műhely, ahol minél nagyobb, szebb hangú harangokat készíthetek.
Remélem, egyszer egy többtonnás harang is kikerül majd a kezem alól.
Kiskoromban engem is a harangok mérete fogott meg először, azután a hangjuk, később a történelem is. Hiszen egy-egy harang generációk óta, évszázadokon át szolgálja az embereket, és amikor készítem őket, arra gondolok, hogy akkor is szólni fognak még, amikor én már nem leszek.
