Ön Zahóban született, Észak-Irakban, közel a török határhoz. Ma iraki Kurdisztánnak hívjuk ezt a vidéket. Milyen volt a gyermekkora?
Nagyon komor időszak volt, hiszen abban az időben háború dúlt a falunkban keresztények és muzulmánok között. Négyéves koromban megölték a nagybátyámat. Apámnak is ölnie kellett ahhoz, hogy megvédje a családját. A faluban korábban csak keresztények éltek, de szükségük volt munkásokra, ezért muszlimokat alkalmaztak, akik megérkezésük után nem sokkal megpróbálták elfoglalni a falut, és elkergetni az ott élőket. Polgármester apámnak volt a feladata az egész falu védelme. Később elhagytuk Zahót, és elmentünk az onnan száz kilométerre fekvő Moszulba.

Mikor gondolt először arra, hogy pap lesz?
Gyerekkoromban volt egy nagyon kedves atya, akitől sokat tanultam. Tizenkét éves koromban kértem apámat, hogy a moszuli szemináriumba járhassak. Először hezitált, a bátyámat akarta odaküldeni, de annyira sírtam, hogy végül elengedett. Abban az időben még sok fiatal akart pap lenni. Én voltam a nyolcvanhármas számú növendék, de még utánam is voltak sokan mások. Francia dominikánusok tanítottak, de akadt néhány szír katolikus atya is a mesterek között.

Nekünk Moszul vagy Kirkuk, ahol szintén tanított, a háború vagy az olaj hazája. Önnek mit jelent ez a két város?
Ez az ember kultúrájától, mentalitásától is függ. Ha nem elég nyitott – és ez elsősorban a nyugati emberre igaz –, soha nem fogja megérteni, mi történik itt. Mindig lesz egy átléphetetlen határ keresztények és muszlimok, szunniták és síiták vagy kurdok és arabok között. Én egész életemben azon fáradoztam, hogy összebékítsem ezeket a táborokat. Moszulban rengeteg konferenciát szerveztem keresztények és muszlimok részvételével, hogy kilépjünk a saját árnyékunkból, hogy elhagyjuk megrögzött rossz szokásainkat. Beszélgettünk egymás ünnepeiről, imáiról és sok egyébről. Kirkukban már politikai vezetőket is meghívtam az ilyen konferenciákra. Kirkuk kormányzója el is fogadta a meghívást, kifejtve, hogy az Egyház milyen sokat tud segíteni ezekben a kérdésekben, hiszen a békét terjeszti.

Ön azt mondja tehát, hogy nem a vallás a hibás, hanem az, hogy nem ismerjük egymást?
Nagyon sok a tudatlanság. Az emberek nem találkoznak egymással, és nem is akarnak találkozni. Ötven évvel ezelőtt mindenki a saját nyelvén beszélt, mi szír, ők arab nyelven. Az iskolában természetesen nekünk is mindent arabul kellett mondanunk, de otthon szírül beszéltünk, és ez volt a liturgia nyelve is. Azóta reformokat vezettem be, azért, hogy a muszlimok is értsék a miséinket. Amikor néhány hete Ferenc pápa itt járt, a misét három nyelven, arámi, arab és olasz nyelven mutattuk be. Több száz arab volt ott, akik sok mindent értettek, és élvezték az énekeket. Megjelent a Parlament elnöke a feleségével, a Parlament szóvivője, s miniszterek, nagykövetek is. Mindenki azt mondta, hogy gyönyörűek az imáink. El sem akartak menni.

A szíriai Maalúlában élők még beszélik Krisztus nyelvét, az arameust. Önök is ezt beszélik?
Igen, az iraki keresztények nyolcvan százaléka beszéli még ezt a dialektust, vannak olyan falvak, ahol a liturgia nyelve is még mindig arámi. Az arameus Jézus Krisztus nyelve, ilyen nyelven is mondjuk imáinkat.

A tanulmányait Rómában és Párizsban végezte. A Sorbonne-on történelmet hallgatott. Miért?
A doktorátusomat patrisztikából, az apostolok utáni korszak tudományából szereztem. Már a szemináriumban volt egy dominikánus szerzetes, aki ezt a tárgyat tanította. Később egy római egyetemre is beiratkoztam, hogy a tudásomat tökéletesítsem. Innen haza akartam térni, de közbeszólt az iraki–iráni háború. Ekkor elmentem Pisába, ahol az iszlám tudományok intézete található. Ott is tanultam, és sok mindent megértettem. Amikor hazamehettem, már a háború vége felé jártunk, ennek ellenére be akartak sorozni katonának. Engedélyt kértem és kaptam a tanulmányaim folytatására. Így kerültem Párizsba, ahol országom történelmét tanulmányozhattam.

Több könyvet is írtam az iraki keresztények történetéről. Hazatérve találkoztam Szaddám Huszeinnel. Megmutattam neki a doktori értekezésemet, mert ő segített korábban, hogy felmentsenek a katonai szolgálat alól, és engedélyt kapjak külföldi tanulmányaimhoz. Visszamentem, mert így éreztem jól magam. Külföldön tanulhattam, majd a megszerzett tudást otthon tudtam kamatoztatni. Engem elszomorít, ha az emberek elmennek innen. Imádkozom, hogy maradjanak. Szükségünk van a papokra, a művelt, doktorált papokra.

Azt mondta, Öné volt a nyolcvanhármas szám, amikor a papi szemináriumba járt. Most hányan vannak?
A nyolcvanas években én lettem a bagdadi szeminárium igazgatója, akkor még két ilyen szeminárium létezett Irakban. Egy a fővárosban, egy Moszulban. Nálunk az első évben harmincan voltak, egy évvel később már hatvanan. Családias hangulatban éltünk, szerettük egymást. Sokan mentek külföldre közülük. Most tizenöt szeminarista van, és sajnos a moszuli intézmény már bezárt.

A szülőhelyére, Zahóba gyakran visszajár? Azt lehetett olvasni a településről, hogy tavaly a törökök bombázták. Milyen most a helyzet?
Igen, gyakran visszatértem oda, amikor a szemináriumba jártam, és akkor is, amikor pap lettem. Ott már senki sem lakik. Megnéztem a lerombolt házunkat, a kertet. Nagy a rendetlenség…

Van viszont egy másik település Irakban, amelyet magyar segítséggel sikerült újjáépíteni.
Igen, hála önöknek. A miniszterelnökük kétmillió dollárt adott a munkákra. Megújult minden ház és a templom. Ma már ezerkétszáz lakosa van. Gyakran jártam Tell Eszkófban. Szinte már város, sok a kert, van munka, olyan mintha Európában lennénk. A helyiek Bint al madzsarnak hívják a településüket, vagyis „magyar lány”-nak, hiszen önök segítettek mindenben. Felépült az iskola, utak és fák vannak mindenütt. Igazi reneszánszát éli a város, jó példát ad a többi településnek.

Ön 2013 óta pátriárka, 2018-ban pedig bíborossá kreálták. Mondhatjuk, hogy ez az időszak a káldeusok legszomorúbb időszaka? Hogyan tud vigaszt nyújtani az embereknek?
Igen, igaz. A káldeusok több mint fele elmenekült az országból. Négy érsekségünk van ma a világban Ausztráliától Amerikáig, Kanadától Európáig. Persze egészen más külföldön dolgozni, mint Irakban, a saját hazánkban. A közelmúlt véres volt, de látok reményt, hogy nemsokára minden megváltozik. A pápalátogatás nagy reményt adott nekünk, és bízunk benne, hogy változik az emberek mentalitása is. Nagyon sok muzulmán is várta Ferenc pápát, kimentek az utcára, hogy köszöntsék őt.

A pápa üzenete mindenkit megérintett. A háromnapos látogatás során sokan nézték őt a televízióban, nemcsak Irakban, de a környező arab országokban is. Irak nem ugyanaz az ország, mint ami Ferenc pápa látogatása előtt volt.

Mit akart neki megmutatni, és miről beszélgettek?
Sokat kérdezett, igen megérintette az ország. Az elején talán egy kicsit félt, hiszen sokan óvták őt ettől az apostoli úttól. Mondta is nekem, amikor leszállt a gépről, hogy néhány tanácsadója ellenezte az utazását. Ő azonban hajthatatlan maradt. Irak korábban
maga volt a pokol, most pedig olyan, mint egy földi paradicsom. Minden rendkívül békés volt, akár egy nagy fesztivál. Amikor elbúcsúzott, azt mondta, Irakot mindig a szívében fogja őrizni. Mindenképpen meg akartam mutatni neki azt a templomot, ahol a nagy robbantás volt 2010-ben. Több mint negyven embert öltek meg a mise alatt, a papot is beleértve. Ma már újjáépült, és a pápa látta, hogy ez Irak élő és erős egyháza.

Remélem, látjuk szeptemberben Budapesten. Miről fog szólni?
Bemutatom az egyházamat, s főleg a keleti spiritualitásról szeretnék beszélni, amely az Eucharisztián nyugszik. Az Eucharisztiában minden megjelenik és formát ölt: Isten megbocsátása, áldása, szeretete. Erről a misztikus, spirituális egyházról fogok beszélni.