Érsek úr, Ön Valverdében született. Hol található ez a település?

Valverde Lombardia tartomány északi részének csücskén helyezkedik el. Gyermekkoromban hatszáz lakosa volt, most pedig talán nyolcvan. Mind öreg emberek. Rendszerint hazautazom, főleg nyaranta két-három hétre augusztusban. Megvan a szülői ház, és él még néhány ember, akiket kisgyerekkoromból ismerek. Igyekszem minden évben elmenni ebbe a faluba, hogy néhány napot töltsek ott, azért is, hogy egy kicsit még fiatalabbnak érezzem magamat. Gyerekkoromban szabadon hagytak minket a szüleink. Senki nem kísért bennünket iskolába, mert nem volt veszély, tanítás után pedig egész nap kint lehettünk a természetben, a mezőkön és az erdőkben. Szabad életet élhettünk szoros közelségben a természettel. 

Mostanában is szokott kirándulni?

Inkább csak sétálni. Betöltöttem a hetvenkilencedik 
életévemet. Sajnos az utóbbi időben, részben a járvány miatt, és más gondok miatt is, nehéz időt szakítani a sétára. De törekszem rá. Szeretek sétálni a vatikáni kertekben.

Ön ceremóniamesterként dolgozott II. János Pál és XVI. Benedek mellett. Hol és mikor találkozott először a lengyel pápával?

Először 1973-ban, amikor a lengyel püspökök meghívták az Istentiszteleti Kongregáció bíboros prefektusát, akinek én voltam a kísérője. Négy napot töltöttünk Krakkóban. Karol Wojtyła bíboros remek házigazdánk volt. Éppen a lengyel Kosztka Szent Szaniszló jubileumi éve volt; véget nem érő körmeneteken vettünk részt. Jártunk a Nowa Huta-i templomban is, amely akkor még nem készült el. A kommunisták engedélye nélkül, tiltásuk ellenére építették a bátor lengyel hívek. 

Amikor Karol Wojtyłát  pápává választották, meglepetés volt az Ön számára is?

 
Igen. Senki nem gondolta, hogy lengyel lesz a pápa.  
A Szentlélek tréfája volt ez az egyház felé. Amikor alkalmam nyílt köszönteni őt, felidéztem öt évvel korábbi krakkói utamat. Jól emlékezett erre a látogatásra.

Hány utazást tettek közösen?

Hetvennégy külföldi apostoli látogatásra kísértem el II. János Pált. Összesen nyolcvan utazáson vettem részt, ebből azonban hatszor XVI. Benedek oldalán. Nem számolva az olaszországi utakat, abból ötven-hatvan lehetett. II. János Pál pápával szinte egyfolytában mozgásban voltunk. Először, amikor elmentem előkészíteni az utazást, majd amikor a pápával együtt keltünk útra. Alighogy befejeződött az egyik utazás, azonnal elő kellett készíteni a következőt. A pápa így szerette; az egyik utat a másik után, az egyik rendezvényt szinte rögtön követte a másik. 

Mondhatjuk, hogy Önök között nemcsak munkakapcsolat volt, hanem barátok is lettek?

Nem szeretnék dicsekedni, de nagyon hamar kialakult köztem és a pápa között a kölcsönös bizalom. Bármit mondtam, azt ő elfogadta. Soha nem volt közöttünk súrlódás. Mindig jóváhagyta, amit javasoltam. Nagyon érzékeny volt az inkulturációra, főleg amikor Afrikában, Ázsiában vagy Latin-Amerikában jártunk – amikor látta a híveket, akik a saját kultúrájuk, a saját szokásaik szerint vettek részt az istentiszteleteken. Ilyenkor nagyon boldog volt.

És a merénylet után, amelyet 1981-ben követett el ellene Ali Ağca, megváltozott a pápa?

Igazából a pápa nem akkor változott meg. Inkább, amikor Parkinson-kóros lett. Sokan úgy vélik, hogy a merénylet váltotta ki nála. Mindenesetre korábban II. János Pál sokkal vidámabb volt. Szeretett tréfálkozni velem is a sekrestyében, amikor jutott erre egy kis idő. Amikor jöttek a betegség tünetei, egyre borúsabbá vált. Kevesebbet beszélt. 

Főleg a szarajevói mise alatt volt ez szembetűnő mindenki számára…

Igen, a szarajevói mise alatt láthatóvá vált egészségének meggyengülése. A pápa egyszer csak elkezdett remegni. De nemcsak a hideg miatt, hanem a betegség miatt is. Ez a két dolog együttesen drámai hatást tett rá. Már-már azon volt, hogy megszakítja a szertartást. De odajött a titkára, és pár szót szólt hozzá. Én is odamentem, megfogtam a kezét, és egy kicsit megdörzsöltem, hogy felmelegítsem. Jéghideg volt. Csontig hatoló hideg volt. Aztán szerencsére a pápa túllendült ezeken a nehéz pillanatokon.

Mi a feladata a szertartásmesternek?

A feladat nagyon megváltozott a II. vatikáni zsinat után. A zsinat előtt az összes szentmise latin nyelven folyt. A pápa körüli szolgálatokat a Kúria főpapjai végezték. Nem voltak ministránsok, lektorok és mások. A Kúrián mindenki tudta a maga feladatát. Elég volt, hogy a ceremóniamester, vagy ahogy akkoriban hívták, a prefektus, elküldje mindenkinek az értesítést, és minden ment a maga megszokott módján. A zsinat után minden megváltozott. A liturgia minden helyi egyházban a hívek anyanyelvén zajlott. Aztán azért is megváltozott, mert a Kúria főpapjai már nem teljesítettek szolgálatot. Az asszisztenciai szolgálathoz a Rómában működő különböző nemzeti kollégiumokból és a szeminaristák közül hívtunk segítőket. Ez jellemezte a Szent Péter-bazilikában a liturgiát. Amikor pedig külföldre mentünk, az utazások alatt a helyi viszonyokhoz, hagyományokhoz kellett igazítani a liturgiát. Erre nagyon figyelt a pápa. Meg kellett találni az egyensúlyt a római szellemiség és a helyi szokások között.

Volt valami változás a munkáját illetően, amikor XVI. Benedekkel kezdett el dolgozni?

Minden pápának megvannak a saját szokásai. Persze volt változás, például az utazások számát illetően. 

II. János Pál sokat utazott, XVI. Benedek kevesebbet, hiszen Ratzingert hetvennyolc éves korában választották meg, Wojtyłát pedig ötvennyolc évesen. Ami viszont a liturgiát illeti, abban semmi lényegi változás nem történt.

Azt olvastam, hogy amikor megválasztották Ferenc pápát, Ön azt mondta: itt a friss fuvallat.

Igen, friss fuvallat. Egy olyan kontinensről jött – Latin-Amerikából –, amely a katolikus hívek felét mondhatja magáénak, eddig mégsem adott pápát a világnak. Az egyház szívében Ferenc megválasztása nagy eredmény és nagy előrelépés. A pápaságunk korábban meglehetősen nyugatias, európaias volt. Sokan féltek attól, hogy a tengerentúlról jövő pápa miatt elveszítjük a kapcsolatot az európai értelmiséggel. Kiderült, hogy alaptalanok a félelmek, Ferenc valóban friss fuvallatot hozott, és megújított sok mindent a pápaság szemléletében, viszonyulásában. Nem úgy tekint a hivatalára, mint egy középkori vagy reneszánsz egyházfőre. Nem akar palotában lakni, nem akar kastélyt Castel Gandolfóban. Nem akar koncertekre járni. Benedek minden héten részt vett kongresszusokon, Ferenc ezt nem erőlteti. Az ő számára nagyon fontosak a szegények. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a korábbi pápák nem törődtek volna a szegényekkel, Ferenc pápa azonban beengedi őket a maga mindennapi életébe. Sokan fölróják, hogy mostanában a liturgia kissé háttérbe szorult. Talán igaz, de fontos, hogy éljük meg úgy az egyházat, azokkal az ajándékokkal, amelyeket a Gondviselés ad nekünk a pápákon keresztül. Számomra Ferenc pápa áldás, mert védi a teremtett világot, odafigyel a nemzetközi közösségre, hogy mindannyian testvérek legyünk. Mindannyiszor hangsúlyozza: a problémákat nem lehet másként megoldani, csak közösen. Ezek alapvető dolgok az egyház életében.

Ön már többször járt Magyarországon. Milyennek találja hazánkat?

Magyarországot megszerettem, bár csak későn jutottam el Önökhöz. Először II. János Pál kíséretében, 1991-ben. Nagyon tetszik például a puszta, a nagy síkság, de a városok közül Budapest tetszik a legjobban, ahol a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus is lesz. Igazi európai város. Magyarország jelenleg Európa szíve. Remélem, hogy a kongresszus is segít majd abban, hogy túllendüljünk ezen a járványon, és hogy ez a találkozó a lelki megújulást szolgálja nemcsak Magyarország, de az egész világ számára.

Ön a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok Pápai Tanácsának vezetője. Találkozhatunk Önnel szeptemberben Budapesten?

Bízom benne. A kongresszust az újjászületés jeleként is meg kell tartani.