Az ember ösztönösen gyűjt. Szeret birtokolni. „Ez az enyém!” – mondja, és hamarosan szemet vet még valami másra: a birtoklás ösztöne mintha arra indítaná az embert, hogy betöltse a benne tátongó űrt. Mert valami mindig hiányzik…
Rengeteg feszültség származik abból, ha valaki végrendelet nélkül hal meg. Értékbecslés, számítások, osztozkodások: nemritkán családtagok feszülnek egymásnak a pénzben kifejezhető, mégis mulandó úgynevezett értékek miatt. Aki volt már hagyatéki tárgyaláson, tudja, miről van szó. Jogszabályok határozzák meg az örökösödési rendet. Nem szoktunk belegondolni, hogy azt, amit örököltünk, majd valaki más fogja utánunk örökölni, ha mi magunk is eltávozunk ebből a földi életből.
De mi az, amire valóban szükségünk van? Szeretnénk mindannyian emberi módon, emberhez méltó módon élni. Biztonságban. De mi az, ami biztonságot jelent egy folyton változó világban?
Szinte divattá vált az elmúlt néhány évtizedben, hogy önjelölt próféták, látva a világ, a társadalmak fejlődésének sokféle buktatóját, sok száz oldalas könyvekben megpróbálják felvázolni az emberiség jövőjét. Félelemkeltő víziókkal találkozunk, ahol az ember egyre kiszolgáltatottabbá válik egy olyan világban, amelyben
ember alkotta, de az embertől függetlenné váló erők veszik át a szerepet.
A változás ténye, a változás megtapasztalása az ókortól alapélménye az embernek. Az elképesztően felgyorsuló technikai, technológiai fejlődéssel nehezen birkózik meg az átlagember évmilliók óta ugyanolyan tempóban dobogó szíve.
S ebben az egyre gyorsabban változó világban egyre nagyobb erővel tör ránk a birtoklás vágya, mert hihetetlen mértékben válik elavulttá szinte minden: a divatról ne beszéljünk, mert néhány év, és újra divatos lesz a most már divatjamúlt ruha vagy frizura. De a nagyapától örökölt autóval már nagyobb a gond: elavult. Ugyanazt a típust sokkal korszerűbb formában árulják. Vagy a számítógépemen futó programokat olyan tempóban frissítik, hogy egy-két év, és a számítógépet le kell cserélnem korszerűbbre, nagyobb kapacitásúra.
Erich Fromm írta majd ötven évvel ezelőtt:
„A határtalan fejlődés nagy ígérete – kilátás a természet leigázására és az anyagi bőségre, a lehető legnagyobb mérvű boldogságra és korlátlan személyes szabadságra –, ez tartotta nemzedékeken át a reményt és a hitet az ipari korszak kezdete óta. Jóllehet
az ember a természet feletti aktív uralmat civilizációja kezdete óta gyakorolja, ennek az uralomnak az ipari korszakig korlátai voltak.
Mióta azonban az emberi és állati erőt mechanikus és később nukleáris energia helyettesíti, és amióta az emberi észt a számítógép váltotta fel, az ipari haladás megerősített abbéli hitünkben, hogy útban vagyunk a határtalan termelés és ezáltal a határtalan fogyasztás felé. Azt gondoltuk, a technika segítségével mindenhatók, a tudomány által mindentudók leszünk. Istenekké akartunk lenni, hatalommal rendelkező lényekké, és úgy terveztük: a természet az új teremtésünkhöz csupán az építőköveket szolgáltatja majd.” (Birtokolni vagy létezni)
Álmaink voltak a jövőről. A jelen pedig kiábrándító és sokkoló: egy világjárvány következményei – például az, hogy sokkal kevesebbet utazunk, a „húzó ágazat”-nak nevezett turizmus lebénult, számtalan ember jövedelme, vásárlóereje, úgy is mondhatnánk: birtoklási potenciálja elképesztő mértékben csökkent. Hozzá jön még mindehhez nemzetek,
érdekcsoportok egymásnak feszülése, ami fizikai pusztításban, fegyverkezésben, háborúban
nyilvánul meg. Ennek következtében pedig ott él mindenkiben a félelem: lesz-e fűtés, meleg víz, üzemanyag az autóinkban, földgáz az ipari üzemeinkben; lesz-e munkahelyünk, jövedelmünk, nyugdíjunk, élelmünk, ivóvizünk…
Jézus példázata az egyre nagyobb csűröket építő emberről (Lk 12,13–21) időszerűbb, mint valaha. Minek van értéke? Minek van értelme? „Ember, van elég vagyonod, eltart sok évig. Pihenj, egyél, igyál, és élvezd az életet!” – mondja ez az ember magának. S alighanem mi is így rendeztük be az életünket.
Még az éjjel számot kell adnod!
– hallja a figyelmeztetést. Kié lesz mindaz, amit szereztél?
Volna mit továbbadnunk az örököseinknek. Élni tudást kellene átörökítenünk. Biztos értékrendet, amely nem függ az euró–dollár–forint árfolyamának változásaitól. Tovább kellene hagyományoznunk azt az életstílust, amely nem a mulandók körül forog, amelyet nem a birtoklás irányít. Hanem annak a csodának a felismerése, hogy létezem: bár lehetne úgy is, hogy nem vagyok. Mégis valaki akaratából itt vagyok ezen a földön. Ott,
ahol lehetséges volna versengés helyett szolidárisnak lenni, ahol lehetséges volna olyan kincseket gyűjteni, amelyeket a moly meg nem rág és a rozsda el nem emészt. (Mt 6,20)
Itt vagyok, ezen a földön, ebben a hazában, amely otthonom lehet, ha hű vagyok azokhoz az értékekhez, amelyeket örökségül hagytak ránk őseink. Ilyen érték a nemzetemhez való tartozás, ilyen érték a keresztény hit öröksége, amelyet őriznem kell, és hűségemet hozzájuk mindennap meg kell erősítenem.
Az úgynevezett fejlett társadalmakban egyre nő a különbség, egyre nagyobb a feszültség szegények és gazdagok között. Föl kell tennünk a kérdést: vajon kié a földben rejtőző ásványi anyag? Vajon kié a víz? Vajon kinek van joga ahhoz, hogy rátegye a kezét azokra a kincsekre, amelyek az egész emberiségé?
Honnan veszi a bátorságot bárki is ahhoz, hogy szennyezze a levegőt, szennyezze a vizet, pusztítsa az erdőket – azért, mert ebből anyagi haszna származhat?
Jézus figyelmeztetése a példázatban mindannyiunkhoz, az egész emberiséghez szól: nem élhetünk felelőtlenül. Még az éjjel számonkérik lelkünket.
