Parancsok: Ne ölj, ne lopj, ne törj házasságot… (Mk 10,17–30) Közvetlenül a rendszerváltozás utáni években valaki azt mondta nekem, amikor szó volt a kötelező hitoktatás vagy etikaoktatás bevezetéséről: Meg kell tanítani mindenkinek a tízparancsolatot, és megváltozik a világ.
Ha olyan egyszerű volna… Sokan úgy gondolják, hogy előírásokkal lehet életet alakítani. Szabályozni talán lehet, de hogy valaki igazán átalakuljon, megváltozzon, ahhoz sokkal többre van szükség. Személyes döntésre. Ami nem a felszínen történik, hanem az ember legmélyebb valójában. „Ezeket mind megtartottam kora ifjúságom óta” – halljuk a gazdag ifjút, akinek Jézus először azt mondja: ismered a parancsokat: Ne ölj, ne lopj, ne törj házasságot, tiszteld apádat és anyádat.
Fontosak a parancsok. Fontosak a törvények. De nem a parancsok és nem a törvények alakítják az életet. Valami egészen más.
A személyes elköteleződés, az odaszántság. A szabaddá válás mindentől, ami fölöslegesen megköti az embert.
Jézus azt mondja ennek a gazdag fiatalembernek, hogy ossza el a vagyonát, és úgy kövesse őt. Ezen a ponton azonban elbizonytalanodik ez az ifjú. Köti a vagyon. Az evangélista így fogalmaz: Leverten távozott. Mert nagy vagyona volt.
Földi kincs – mennyei kincs. Ahol a kincsed, ott a szíved is, mondja Jézus egy másik alkalommal. Milyen nehéz a gazdagnak bejutni az Isten országába! Milyen nehéz szabadulni e-világ kötöttségeitől!
A bizánci liturgia egyik csodálatosan szép éneke így fogalmaz, amikor az adományokat – a kenyeret és a bort – az oltárra helyezik: „Tegyünk félre mostan minden földi gondot, mert a mindenek Királyát fogadjuk…”
Leegyszerűsítenénk az életet, ha azt gondolnánk, hogy csak a pénzben kifejezhető vagyon tudja megkötni az embert. Az élet ennél sokkal bonyolultabb. Úgynevezett fontos beosztás, tekintélyes állás, rang ugyanúgy gátolhatja az embert, mint a pénz, a föld, a vagyon.
A pénz, a vagyon... (a szerző felvételei)
Emlékezzünk arra az evangéliumi részletre, amelyben Jézus a királyi menyegzőről beszél, ahová sokan hivatalosak. A meghívottak pedig sorban visszautasítják a királyi vendégség lehetőségét: „Az egyik ezt üzente neki: Földet vettem, s el kell mennem megnézni. Kérlek, ments ki. A másik azt mondta: Öt iga ökröt vettem, megyek őket kipróbálni. Kérlek, ments ki. Ismét más ezt mondta: Megnősültem, azért nem mehetek.” (Lk 14,18–20)
Félreértenénk Jézus szándékát, ha úgy értelmeznénk ezeket a kijelentéseket, hogy rossz dolog volna a szántóföld, vagy rossz volna az igásállat, rossz volna a házasság…
Az embernek föl kell ismernie a meghívás komolyságát, és dönteni kell: most éppen mi a fontosabb?
Nehéz bejutnia a gazdagnak a mennyek országába. Nehéz eljutni az élet teljességére annak, aki az ideig valókhoz ragaszkodik.
Tudni kell bánni a földi javakkal, úgy, hogy ne kössenek le bennünket, és ne térítsenek el minket a jézusi útról.
Kosztolányi Dezső verse, a Boldog, szomorú dal felsorolja mindazt, ami – mondjuk így – a polgári jóléthez tartozik:
„Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerű, jó takaróm is,
telefonom, úti bőröndöm,
van jó-szívü jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
tárcám van igaz színezüstből,
tollam, ceruzám vigan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.”
Kosztolányi folytatja még a felsorolást, mi mindene van. De a vers egyszerre csak határozott fordulatot vesz:
„De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj! valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
s már nem vagyok otthon az égben.”
Mit tegyek, hogy valóban elnyerjem az életet? Hogy enyém legyen a teljesség? Nem elegendő a birtoklás, bármennyire is éljen az emberben a vágy, hogy szerezzen, gyűjtsön, vagyona legyen.
Elengedni, nem ragaszkodni a mulandó kincshez. Itt van az életnek a megoldása. Jézus erre akar rámutatni, amikor azt mondja az ifjúnak: valami még hiányzik neked. Nem elegendő, hogy gondosan megtartottad a parancsokat. Valami többre van szükség. Arra, hogy az ember szabad legyen. Hogy ne kösse semmi ehhez a mulandó világhoz.
Az értékrend tisztasága a fontos: hogy ne keverjük össze a lényegest a lényegtelennel. Hogy ne tévesszük össze az ideig-óráig tartót az örökkévalókkal.
Péter apostol szavaira is érdemes odafigyelni, aki arról beszél Jézusnak, hogy ők, akik mindent otthagytak, vajon mire számíthatnak? Jézus válasza meglepő: már itt, már most százannyit kapnak – és majd az élet teljességét. Aki képes arra, hogy ne ragadjon bele a földi valóságba, már itt megtalálja a boldogságát. Ami nem attól függ, hogy mekkora a vagyona.
Szeretnénk, ha otthonra találnánk. Szeretnénk, ha a miénk lehetne az élet teljessége. Jézus figyelmeztetése világos és határozott. Ahhoz, hogy valóban rátaláljunk az igazi életre, szabaddá kell válnunk mindattól, ami fölöslegesen ideköt bennünket.
