A hajdúnánási Római Katolikus Egyházközség világi elnökeként régi vágya teljesült a keresztállítással?
Nem mondhatnám. Az elmúlt év során kerültek a kezembe Móricz Pálnak, a Hajdúság jeles írójának művei, aki
református vallású ember létére sok szép elbeszélést hagyott hátra a hajdúdorogiak keresztállítási szokásairól is.
Később, amikor kerékpárral erre jártam, eszembe jutott, hogy ő megírta, mennyi kereszt volt régen errefelé, ma pedig már egy sincs. Arra gondoltam, ha akkor álltak itt keresztek, állhatna most is, olyan, amely a régi időket idézi. A gondolatot tett követte. A megvalósítás hét és fél hónapig tartott.
Mi tartott ilyen sokáig?
Elsősorban nem a fizikai megvalósítás, hanem az engedélyek beszerzése. Persze a munka sem ment pillanatok alatt. A faanyagot barátaim segítségével a Zemplénből szereztem be, hiszen felénk ilyen nem terem. Háromhután szabattam le, itthon pedig még várt rá az asztalos- és kovácsmunka, és meg kellett festenem a korpuszt is.
Azt hihetnénk, hogy egy pléhkrisztus megfestésével bárki elbíbelődhetne.
Nekem talán könnyebben ment, mert rajztanári végzettségem is van. Még gyerekkoromban tűnt ki rajzkészségem, s szüleim elvittek Nyíregyházára egy festőművészhez. Az ő tanfolyamára jártam a főiskola előtt.
De hogyan lett Önből ezermester?
Apám, nagyapám kovácsok voltak. Mellettük nőttem fel, tőlük lestem el a szakma csínját-bínját. Apám a szekerek vasalása közben az elhasználódott faalkatrészeket is kicserélte, így ebbe a munkába is beletanulhattam.
A kereszttől, ahol állunk, idelátszik Hajdúnánás, amely egy hagyományosan református város. Nem „tájidegen” itt egy ilyen feszület?
Egyáltalán nem. Móricz Pál is megemlíti, hogy ezen a vidéken, a Hajdúdorog felé eső határrészen
Krisztus-képes keresztfák integettek a búzamezőkből. Nem voltak tehát idegenek sem a tájtól, sem a lélektől.
Egyébként görögkatolikus feszületet készítettem, ők pedig hitüket az elmúlt századok során nemcsak a templomban, hanem Isten szabad ege alatt is megvallották. Én csak ebből álmodtam vissza valamit.
Mi volt az, ami motiválta?
Főképp a hála. Hála magánemberként a családomért, néprajzosként a tudományos pályafutásomért. Mindannyiunknak van mit megköszönnünk a Jóistennek. Életem során számos olyan alkalom volt, ami után megállhattam, elgondolkodhattam és köszönetet mondhattam. A hálának sokféle megnyilvánulása lehet. Ez az egyik.
Nemrégiben ment nyugdíjba, mint a Móricz Pál Városi Könyvtár és Helytörténeti Gyűjtemény igazgatója. Ez is egy határhelyzet, ahonnan vissza lehet tekinteni az alkotó évtizedekre.
Életemben nagyon sok feladatot kaptam.
Két múzeum megalapítása, szervezése, tudományos kutatás, harminc önálló kötet elkészítése, erdélyi idegenvezetés
és hadd ne soroljam. De a Jóisten mindenkit csak annyira terhel, mindenkinek akkora a keresztje, amennyit és amekkorát elbír. Olykor a másikét egészen kicsinek látjuk, holott talán az nekünk nagyon nehéz volna. Úgy látszik, ezt a feladatot eddig tartogatta Isten, mert most talált készen rá.
S miért fából készült a kereszt?
Ennek a legfőbb oka az, hogy amikor a XIX. század végétől ezt a vidéket is elérte a vasút és vele a messziről szállított kőanyagok, akkor meglehetősen sematikussá kezdtek válni az útszéli feszületek. Sőt, mivel a kő igen drága volt, elkezdték betonból önteni a kereszteket. Egy dolog maradt meg hagyományosnak, a rajtuk levő korpuszok, de
eltűntek a fafeszületek finom különbségei, egyediségük,
ami abból adódott, hogy az egyik parasztgazda ily módon, a másik pedig más módon tudta elkészíteni vagy elkészíttetni. És nemcsak a személyesség változott meg, hanem az értékük is. Például 1776-ból van adatunk arról, hogy mibe került egy, az enyémhez hasonló feszület, melynek a vaslemezére ráírták Krisztus arcát. Így mondták ezt akkoriban. Nos, tizenhat hold föld árát kellett fizetni érte. Nem csoda, ha ezért inkább a helyi ügyes kezű emberek készítették ezeket.
A feszületnek, bár még meg sem száradt rajta a szenteltvíz, már neve van. Határdombi feszület. Ez mit jelent?
A régiek mindig igazodtak a természeti sajátosságokhoz. A két település közötti mezsgyét is úgy húzták meg sok száz éven keresztül, hogy egy szél által összehordott dombot neveztek ki határvonalnak.
Ez más tekintetben is határvonal, mert a görögkatolikus Hajdúdorog és a református Hajdúnánás között húzódik. Itt ér össze a kettő, vagy éppen itt válik szét.
Igen, erről van szó. Mind a kettő hajdú nép, hajdú társadalom. Mind a ketten Bocskai Istvántól származtatják ittlétüket. Az alapvető különbség köztük az, hogy az egyik az óhitűségét, vagyis a pravoszláv vallást hozta magával, ami végül a görögkatolikusságban oldódott fel, a másik pedig református hitűként telepedett meg itt. Ilyen szempontból
két hajdú birodalom találkozási pontján állunk, ahogy ezt Móricz Pál is leírta.
Érdekes mozzanata volt a kereszt megáldásának, amikor megajándékozta a megjelenteket. Az esővédőből kivágott darabokat vihették haza emlékül.
Amikor a lemezzel dolgoztam, érdekes háromszögletű kis darabkák keletkeztek. Arra gondoltam, hogy ezt a „hulladékot” fel lehetne használni, ezért nem dobtam el. Így már nem hulladék, hanem megáldott emlék annak a keresztnek a bádogból készült dicsfényéből, amelyet virágvasárnap áldottak meg a két település papjai.
Az ünnepség alatt jó pár szekér elment az úton. Nemrégiben Ön felújított egy szétesőben lévő búcsús szekeret. Ilyennel mehettek régen Máriapócsra is, talán éppen ezen az úton.
Mentek is. Valamikor az ekhós szekerek természetes részei voltak a tájnak és az itt élők lelkületének is. Az indulás előtt minden évben zöldre festették, és főképpen kék virágokkal díszítették fel őket. Ez a Hajdúdorogról előkerült százéves szekér minden bizonnyal az utolsó olyan fogatos jármű, amely a búcsúsokat szállította évtizedeken át. Sajnos a zarándoklatok megritkulása, a társadalom változása és az, hogy napi használatba vonták őket, pusztulásra ítélte az ünnepi szekereket. Azzal, hogy ezt a szekeret felújítottam, valamit megmentettem a múltból is.
Tudni fogják, mondjuk száz, de akár csak ötven év múlva, hogy ezt a keresztet valamikor Buczkó József állította?
Ez talán nem olyan fontos, de régi szokás szerint a hátuljára ráírtam. Ha valaki keresi, megtalálja. Régebben szokás volt, hogy egy-egy ilyen eseményre elhozzák a legkisebbeket, hogy legyenek, akik évtizedek múlva is emlékeznek rá. Talán így lesz ez az én keresztemmel is.
