A művészettörténész végzettségű kutató és tudományos író már fiatalon túllépett hivatása szorosan vett szakmai keretein, és a művészetek tanulmányozása során általánosabb érvényű válaszokat kívánt adni.
A tudományok iránti elkötelezettséget a családból hozta magával, édesapja Kolozsvár után a szegedi egyetem gyógyszerészeti karának volt a professzora. 1948-ban doktorált művészettörténetből, s az egyetemi stúdiumokkal párhuzamosan katolikus teológiai tanulmányokat folytatott, nemcsak azért, mert keresztény, szakrális ikonográfiával foglalkozott, hanem attól a fölismeréstől indíttatva is, hogy minden korban, minden ember és minden közösség számára a világnézet nyújt választ azokra a kérdésekre, amelyekkel szembesülnie kell. Dávid Katalin számára ezt a világnézetet a zsidó-keresztény vallási és szellemi-kulturális valóság jelenti. Ezért írja Vasfüggönyös kereszténység című művében, emlékiratainak második kötetében, hogy a „világnézet igen, de az ideológiák nem alkalmasak az olyan alapvető kérdések megoldására, mint amelyek előtt most állunk”. Ezzel máris konkretizálja napjaink mindenki számára érzékelhető romlását, és joggal teszi fel a kérdést: vajon az Európa közállapotaiért felelős vezetők tisztában vannak-e a romlás okaival, és képesek-e megfogalmazni a kontinens jövőjére vonatkozó pozitív víziót?
Tudományos pályafutásának jelentős részét a diktatúra viszonyai között kellett kifejtenie. Amikor erről a korról és minden diktatúra-jelenségről szól, megint csak általánosabb érvényű megállapításra jut a hatalom és az egyén viszonyát illetően. A személyiség szellemi-lelki autonómiával rendelkezik, s a hatalom éppen az ilyen szuverén embertől tart leginkább, mivel a hatalom számára hozzáférhetetlen annak szabadságfoka. A gondolatot a művészetre vonatkoztatva kifejti, hogy a művész szabadsága a művészet természetéből következik. A művészi alkotás immanens lényege, hogy a szabadságra tör. Ha az alkotó nem kíván megfelelni ennek a szükségletnek, akkor nem is beszélhetünk művészetről.
Az ember, a művész nem egyedi jelenségként áll a világban. Igényli azt a bizonyos „megtartó közösséget”, amelynek fontosságát Dávid Katalin is hangsúlyozza.
Egy keresztény értelmiségi Európára néz című művében a szimbólumképzésből kiindulva kifejti a lélek legmélyének Istennel való kapcsolatát.
A szimbólumoknak jelentős szerep jut az emberek egymás közötti kapcsolataiban is, minden hétköznapi cselekedetünkben, kulturális szokásunkban jelen van, és segítő módon meghatározza személyes, valamint közösségi életünket.
Az ember élete tehát kettős, egymástól elválaszthatatlan viszonyrendszerben folyik, amit már a legősibb erkölcsi parancstábla oly világosan megfogalmaz: az embernek Istenhez és embertársaihoz fűződő kapcsolatában. Ezt erodálta – erodálja – az egyre inkább intézményesülő szekularizáció, amely kiragadja az embert hagyományos életközegéből, erkölcsi szokásrendjéből, megszünteti mindazokat a morális határokat, amelyek biztonságot nyújtanak számára. Korunk embere ingoványos talajon él, s ez megmutatkozik művészetében is. A valódi művészet – Dávid Katalin egész munkássága közvetíti ezt, legyen szó akár életrajzi alkotásokról vagy elméleti írásokról – transzcendens tartalmú, az ember teljes létezésélményének megragadására tesz kísérletet.
Nagyszerű monográfiákban mutatta be a képzőművészet legkiválóbb mestereinek életművét. Courbet, van Gogh, Chagall, Moore, Masaccio és mások mellett érzékenyen reagált a magyar művészeti élet eseményeire is, majd spirituális érzékenységénél fogva jutott el annak megfogalmazásához, hogy Európa napjainkra megtagadta a létezését kialakító, azt formáló kereszténységet. Európáról nem beszélhetünk vallási, történelmi, jogi, filozófiai, kulturális – és nyugodtan mondhatjuk, gazdasági – hagyományai nélkül, amelyek egységesen a kereszténységből forrásoznak. Ennek az erőtérnek a középpontjában a szellemi lélekkel rendelkező ember Istenre figyel, de mindenképpen a metafizikus távlat vonzásában él, amely látszólag kicsiny gesztusokban nyilvánul meg. Ezért mondja morális állásfoglalásaként, gondolati összegzésként Dávid Katalin: „…ez az egyszerű erény [az irgalmasság], amely enyhíteni akar egy másik ember testi, lelki nyomorán, miért kell álljon az élet középpontjában. Megérti, miért több egy szelet kenyeret adni az éhezőnek, egy jó szót az elhagyottnak, mint felépíteni akár egy katedrálist.”
