Sokan trópusi Amerikának nevezik a Fülöp-szigeteket, gyakran azonban úgy érzem, a trópusi Spanyolország kifejezés még inkább illene rá. Bár Amerika később foglalta el(1898–1946, négy év japán megszállással megszakítva), s ezért a helybeliek angolul beszélnek és tanulnak, a több mint háromszázharminc éves spanyol gyarmati uralom (1565–1898) nem múlt el nyomtalanul. Különösen a hatalmas, spanyol építésű, ma is élénk liturgikus életet élő templomok tűnnek fel, korallkőből készült falaikkal.

A spanyolok 1565-ben telepedtek le tartósan Cebuban. Ez volt első településük, és a Santo Niño (magyarul Prágai Kisjézus) szobrát őrző templom, a mai Santo Niño-bazilika az első templomuk. Kevesen tudják azonban, mely városok büszkélkedhetnek a második, a harmadik vagy a negyedik spanyol teleppel. Azt hihetnénk, hogy az első telep közvetlen közelében lehettek.  A történészek szerint azonban a spanyolok ott alapítottak új telepeket, ahol hajóútjaik során támaszpontokra volt szükségük.

Így a második legrégebbi települést száznegyvenöt kilométerrel északabbra, Bantayan-szigeten, a harmadikat negyven kilométerre délre, a negyediket pedig száztizenöt kilométerre, ugyancsak délre, a mai Boljoon város területén alakították meg. Ezeket a gyarmati városrendezési szabályok szerint kisvárosokká fejlesztették, melyekben arra törekedtek, hogy a bennszülöttek rendezetten éljenek, és aktívan gyakorolják a katolikus vallást, aminek érdekében sok templomot emeltek. 

Boljoon, Plébániatemplom (a szerző fotói)
 
Minthogy ezeken a helyek nem rendelkeztek jelentős spanyol helyőrséggel, mai szemmel szinte elképzelhetetlen, hogy a gyarmatosítók hogyan tudták fenntartani hatalmukat ilyen gyenge személyi és műszaki feltételek mellett. Ugyan jobb fegyvereik voltak, s így a helyi törzseket uralmuk alá tudták hajtani, viszont számukra is állandó veszélyt jelentettek a tengerről támadó mohamedán rablók. Sok történész szerint nemcsak hajóik gyorsasága, hanem hitük vélt felsőbbrendűsége is bátorította ezeket a délről érkező támadókat. Tudták, hogy a gyarmati központokban sok kincs halmozódott fel, tehát lesz mit zsákmányolni.       

Spanyol papok, különösen

ágostonrendiek látták el a plébániák szolgálatát, akik, spanyol katonaság hiányában, a helybeliek mozgósításával maguk szervezték meg a helységek védelmét.

Korallkőből épült erődtemplomokat építettek, melyeknek masszív falai mögé vonultak el a települést védők és a lakosság, ha támadás érte a telepet. Ezeket később olyan partmenti erődlánccá fejlesztették, melynek minden egyes tagjából látni lehetett a következőt, így fáklyákkal gyorsan továbbadhatták az érkező támadókról szóló hírt.

A Páter Kapitány szobrának környezete Oslob városában
 
Boljoon város, ez a négy sziget találkozásánál fekvő ősi spanyol telep különösen ki volt téve a délről, Mindanao-sziget felől érkező rablók támadásainak. A város első plébánosai sokszor tehetetlenül nézték, hogy a tengerről érkező hordák hogyan szedik össze a lakosság értékeit, hogy a templom kivételével mindent felégetnek, majd gyors hajóikon órákon belül elhagyják a települést. Mindez addig folyt, mígnem P. Juan Bermejo (1777–1851) ágostonrendi atya lett a plébános, aki megelégelte a fosztogatásokat és polgárőrséget szervezett a hívekből.

A „Kapitány Páter”, azaz spanyolul „El Padre Capitan” úgy erősítette meg a templomot, hogy oda semmiképpen se juthassanak be a rablók. Majd erődöt épített a templom elé, ahonnan szemmel lehetett tartani a tengerpartot. A környező hegyek csúcsán megfigyelőtornyokat létesített, melyek gyanús hajók megjelenésekor riasztást adtak le. Felfegyverezte a lakosságot – nem tartva attól, hogy azok esetleg fellázadnának a spanyol uralom ellen, hiszen mindenki tudatában volt annak, hogy a tengeri rablók jelentik a közös ellenséget.

Boljoon, dombormű a kegytemplom homlokzatán
 
Ez a történet azokra az időkre emlékeztet, amikor a misszionárius nemcsak a hívek lelki szükségleteiről gondoskodott, hanem orvosa, mérnöke és helyőrségparancsnoka is volt a rábízottaknak. Ez az Európán kívüli katolikus világmisszióban sokszor ma sincs másként.