Tomasso da Celano, Celanói Tamás (1190–1260) Szent Ferenc-életrajzában olvashatunk a grecciói karácsonyról. Tamást maga Szent Ferenc öltöztette be, de ő nemcsak a rendalapító ruháját öltötte magára, hanem lelkületét, habitusát is. Kevés szóval tud róla sokat elmondani. A leírás mindössze pár lap, de feltárul benne Assisi Szent Ferenc egész egyházképe. Azé az egyházé, amely maga az egyszerűség, szegénység és alázat. Olyan egyházé, melyben még a gazdag is ezt a szent háromságot – egyszerűség, szegénység, alázat – szolgálja. Az elbeszélésben találkozunk egy bizonyos János úrral, Greccio gazdag nemes birtokosával. Az ő hozzájárulása és segítsége nélkül ez a karácsonyünnep nem jött volna létre. Kellett hozzá az ő „pénze”, de, láss csodát: mégsem e „pénz” diktálta, alakította az ünnepet, hanem Szent Ferenc szándéka, álma, vágya.

Miként történhetett ez így? Itt a grecciói egyház születésének, születése csodájának vagyunk tanúi. Ebben érdeme van a gazdag és befolyásos Jánosnak, aki nemcsak „jó hírű, de még jobb éltű” is, és

aki „a vér nemességét semmibe véve egyedül a lélek nemességére törekedett”.

Persze, a főszerep Szent Ferencé, aki az Isten, a Lélek embere. Azt olvassuk róla, hogy „legfőbb törekvése, legforróbb vágya, mindenekfölötti terve az volt, hogy mindenütt és mindenben megtartsa a szent evangéliumot, és tökéletesen, teljes éberséggel, teljes odaadással, elméjének minden vágyával, és szíve egész izzásával kövesse a mi Urunk Jézus Krisztus tanítását, és utánozza példáját. Szüntelen elmélkedéssel forgatta szavait a szívében, és a legkifinomultabban érző, érzékelő szemlélődéssel idézte fel az ő tetteit.”

A történet alakulásában szerepe van annak is, hogy Szent Ferenc miként viszonyult ehhez a gazdag nemeshez: „Boldog Ferenc nagyon szerette ezt az embert”, és gyakran találkozott, beszélgetett vele. Ezt annak tükrében kell értékelni, hogy a szegénységet és a testvériséget követelő korabeli erőszakos, harcias szekták szóba sem álltak a maioresekkel, a gazdag urakkal, prelátusokkal, püspökökkel, hadban álltak velük, őket egyenesen a sátán csatlósának tekintették. Ettől az ellenséges magatartástól Ferenc, noha ő is a szegénységet és a testvériséget éltette, idegenkedett. Minoresként, kisebb testvérként nem vetette ki a szívéből a maioreseket, a nagyobbakat, a gazdagabbakat. „Azt akarta – olvassuk a Három társ legendában –, hogy a testvérek egyenesen uraikként és testvéreikként tiszteljék őket: testvéreikként, mivel ugyanaz a Teremtő alkotta őket, és uraikként, mivel a testi szükségletek rendelkezésre bocsátásával segítik a jókat a bűnbánattartásban.” A grecciói egyház születésében tehát része van a nemes lelkű nemes János úrnak, és főként a nyolc boldogság emberének, Ferencnek.

Nagy a baj, ha egy ország gazdagjai, nemesei között nincsenek ilyen János-formátumú urak, az egyháza pedig híján van a Szent Ferenceknek. Erről a nagy bajról ír Prohászka Ottokár A magyar egyház sebei című, 1896-ban készült tanulmányában. Ebben három sebet említ, az egyik az aposztáziák nagy száma, a másik a cölibátus-ellenesség, de a fő baj, a harmadik, az alapbetegség, az elvilágiasodás. Magyarországon 1875-től harminc éven át a Tisza Kálmán vezette szabadelvű párt irányítja az országot. A szabadelvűség az uralkodó, a mainstream, ez uralja az egyházi gondolkodást is. A püspöki kar zöme a szabadelvű kormányzathoz állott közelebb, ezt a hatalmat szolgálta ki. És épp e kiszolgálást fájlalja Prohászka.

Aggódó szeretetében, kíméletlenül, a magyar egyház állapotát Guy de Maupassant 1885-ben megjelent Bel Ami (A szépfiú) című regényének főhőse, a szépfiú, George Duroy állapotához hasonlítja, akit gazdag és befolyásos asszonyok tartanak ki, felületes és fényűző életéhez ők állják a cechet, ők egyengetik karrierjét is, ők is rontják meg. A regény szinte minden szereplője a szépfiú mentalitását tükrözi. Róluk Prohászka ezt írja: „Ezek az alakok dacára pompás külsejüknek, impozáns látszatosságuknak, színpompás szellemességüknek, belülről rohadtak. Az aranyszomj s az élvezetvágy elhervasztotta őket (…). A szentet nem ismerik…, mosolygással tekintenek azokra, …akik hinni szándékoznak. Minden eladó…”

Prohászka a korabeli magyar egyház karrierista papját, akit tanulmányában „stréber papnak” nevez, még kegyetlenebb kritikával illeti: „Gerinctelen, sima, csúnya féreg, de a világ előtt világít szereplése, összeköttetései, külső dísze, aranyláncai, gyűrűi, nagyságos és méltóságos címei által. Tarka, begyes jómadár, aki az egyház szívét keseríti, de annál többet törődik a külső fénnyel és érvényesüléssel. Olyan tehát, mint a páva, amelynek fő gondja nem a feje, amely kígyófej, nem a lába, amely csúnya és éktelen, hanem a farka; azt kiredőzi és kifeszíti s nagybegyesen páváskodik a világ mulattatására.” Ezeknek az embereknek Isten mérlegén nincs súlyuk, de súlyos károkozók, „mert a világ mérlegén egy liturgikus kesztyű vagy papucs sokszor többet nyom, mint a papi jellem színaranya, s a szeplőtelen lelkület kincsestára. A mérleg tehát kibillen, s az egyensúly elvész. Mihelyt pedig az egyensúly elvész, annak fölfordulás a vége.”

A mindenkori hatalomnak – jóindulatában is – nagy kísértése, hogy az egyházat „megszabadítsa” egyszerűségétől, szegénységétől, alázatától,

és mint szégyellnivalót, ezeket befedje „aranyával, ezüstjével”. Ezt élte meg keserűen Szent Jeromos (347–420) is, aki Róma romlott, üres pompájából kimenekült Betlehembe, és ott letelepedett a születésbarlang szomszédságában alapított kolostorban. Ott készítette el a Vulgatát, a Szentírás latin fordítását. A Római Birodalom egyszerű polgára számára is hozzáférhetővé tette ezzel a Szentírást.

Ihletet merített abból, hogy napra nap magafeledett imádságban szemlélhette a barlangistálló sziklafalába vájt, majd agyagból ahhoz hozzátapasztott durva, kormos és sikálhatatlanul koszos etetővályút, Jézus születésének szent helyét, ahol Isten láthatóvá, vulgátussá, hozzáférhetővé lett. Ez volt az ő mennyországa. Ezt tette tönkre a jó szándékú hatalom. Szent Ilona, Nagy Konstantin császár édesanyja egy szép napon ezüst- és aranylemezekkel vonatta be a vályút. Szent Jeromos dalmát szenvedélyességével ez ellen fakadt ki keresetlen szavakkal karácsonyi prédikációjában.

A grecciói szentegyház a karácsony ünneplésében kiteljesedett: „Megdicsőíttetett az egyszerűség, felmagasztaltatott a szegénység, nagyra becsültté, ajánlottá lett az alázat” – írja Celanói Tamás. A jászol az elbeszélés végére szinte eltűnik, hiszen föléje kerül az oltár, s az oltár fölött, a pap kezében, mint egy jászolban ott a Kenyér-Jézus, aki hív: „Vegyétek és egyétek…!”
A grecciói elbeszélés jászla amúgy mindvégig üres. Nem így az ünneplő greccióiak jászollá vált szíve, Ferencé és a szegényeké. Ujjongó örömük a jelenlétről, Jézus jelenlétéről árulkodik. Celanói Tamás külön említést tesz egy erényes férfiról, annak látomásáról, szívbéli öröméről. A legtöbb elemző Greccio urát, Jánost látja e férfiban, és talán nem is alaptalanul. Hiszen nélküle, az ő gazdag nagylelkűsége nélkül nincs e Betlehem-ünnep, de a bölcs alázata nélkül sincs, mert ennek köszönhető, hogy nem uralta, hanem szolgálta a misztériumot. Befektetése, lám, százszorosan megtérült.

Borítókép: Maestro di Narni: Szent Ferenc Greccióban ünnepli a karácsonyt (Greccio, kápolna)