Három hónappal ezelőtt, a pápai szentmisén Budapesten, a pápamobilban egy mosolygó bíborost láthatott a téren összegyűlt több százezer hívő és további több millió ember a tévékészülékek előtt. Mire gondolt akkor és ott?

Arra, hogy hála Istennek létrejöhetett ez a találkozás, és a találkozás varázslatos atmoszférájára. Mert sokszor láttam a Szent Péter teret, láttam azt, hogy a különböző pápák, akár gyalog, akár pápamobilban végigmennek a hívő nép között. Mi már nagyon vártunk egy ilyen találkozást, mert két éve nem volt hasonló. A járvány miatt Rómában sem lehetett ilyen nagyszabású ünneplést tartani, és azt láttam, hogy a pápa nagyon örül. Örül annak, hogy a hívek közé mehet, annak, hogy ilyen sokan vannak, és hogy szemmel látható volt az emberek szeretete.

A kongresszus szeptember elején zajlott. Ön mikor nyugodott meg?

A kongresszus kezdete előtti héten. Már akkor lehetett látni, hogy nagyjából hogy alakul az egészségügyi helyzet, és azt, hogy nem lesz olyan megszorítás, ami komolyan akadályozná a hívőket a részvételben.Tisztában voltunk a regisztrációs adatokkal, amelyek jelentős érdeklődést mutattak. Ez megnyugtató volt. Ismerem a munkatársaimat, nagyon sokan és sokat dolgoztak. De azért mégiscsak adódhatott volna valami szerencsétlen helyzet. A kongresszus vége, a Szentatya szentmiséje és a tőle való elbúcsúzás a repülőtéren nagyszerű hangulatban zajlott. Nagyon fontos volt az, hogy a hívők tapssal fejezték ki az örömüket. Ahogyan a madarak, amikor megérzik, hogy merre van az Északi-sark, és beállnak egy irányba, egy kicsit így van ez az emberekkel is. Nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is. Lehetett érezni a bizalomnak, a reménységnek, az újjászületés érzésének az atmoszféráját, és lehetett érezni a hit légkörét is.

A kongresszus előtt nagyon sokan beszéltek az 1938-as rendezvényről. Össze lehet hasonlítani a kettőt?

Méreteiben a mostani kongresszus hasonló volt az 1938-ashoz, de nem annyira katonás. Ez is nagy szervezést igényelt, regisztrációval, nagyon sok biztonsági előírással, ami akár bürokratikusnak is tűnhetett, mégis családiasabb formát, derűsebb képet öltött. Nem voltak például egyenruhába öltözött, rendezett egységben felvonuló csoportok. Aki végignézett ezen az imádkozó sokaságon, annak nem juthatott eszébe, hogy kivezényelték volna őket.

Jó, hogy Bíboros úr a derű szót említi. Rengeteg történetet hallottam, csak egyet-kettőt említek Önnek. Például a BKK egyik járatán az ellenőr szólt az önkéntespólót viselő fiúnak, hogy neki nem kell jegyet lyukasztania a kongresszus ideje alatt. Olyat is láttam, hogy bár nem ismerték egymást a metrón utazó önkéntesek, mégis huncutul egymásra mosolyogtak. Lehetséges, hogy ezeket a történeteket össze kellene gyűjteni?

Érdemes lenne. Valóban olyan lelki élmény volt, amit nem szabad elfelejteni. Gyűjtjük az idegen nyelvű, az esemény alkalmából megjelent írásokat is. Mindegyik nagyon pozitív. Sok barátom, ismerősöm írt hasonlókat, olyanok is, akik nem katolikusok. Ez is újdonság. És

az sem fordult elő korábban, hogy ilyen ökumenikus hangsúlyt kapott volna bármelyik kongresszus.

Ezt a pápa is kiemelte: nagyon örül annak, hogy Magyarország ökumenikus ország.

Igen, és örömmel tapasztalta, hogy Bartholomaiosz konstantinápolyi ökumenikus pátriárka is jelen volt. Azt hiszem, Magyarország földrajzi és kulturális helyzeténél fogva valóban hivatott arra, hogy a különböző felekezetű keresztények találkozását elősegítse. De még akár a kereszténység és más vallások találkozását is. Nem véletlen az sem, hogy a pápa kitért például Radnóti Miklósra és a magyarországi zsidó és keresztény kultúr-
körre. A Dohány utcai zsinagógában volt egy Dialógus-koncert, ahol zsidó és katolikus művészek gyönyörűen adtak elő zsoltárokat különböző megzenésítésben. A külföldi vendégek le voltak nyűgözve.

Eucharisztikus kongresszus és zsinagóga?

Persze, hiszen ezt hozzák a gyökerek. Nagyon fontos volt az is, hogy minden egyes napon a nemzeti kisebbségek zenéjéből, nyelvéből is elhangzott valami. A lovári nyelvű cigány mise is ebből az alkalomból született. Aztán volt olyan szentmise a Hungexpón, ahol a főcelebráns mellett a két legfőbb segédkező püspök közül az egyik a bukaresti érsek, a másik pedig a szatmárnémeti püspök volt. Tehát választottunk Romániából egy román és egy magyar főpapot. Ezeket az érzékeny választásokat talán nem mindenki értette a messziről érkezettek közül, de akik közelebbről jöttek, azok értékelték.

Volt egy fontos kiállításmegnyitó a Nemzeti Múzeumban az üldözött egyházak helyzetéről. Azután egyik délután a bazilikában Afrika-napot tartottunk. Az esemény nagyon erős üzenetet hordozott, hiszen Afrikából számos résztvevő érkezett. Papok, világiak, püspökök. Latin-Amerikából is sokan jöttek, pedig a járvány ott is temérdek megszorítást okozott. Nemcsak Brazíliából, Argentínából, Paraguayból jöttek, hanem például Ecuadorból is, hiszen ott lesz a következő kongresszus, Venezuelából is többen ellátogattak hozzánk.

Érdekes élményem volt a Buenos Aires-i magyar közösséggel. Eljöttek azért, hogy a zárómisén üdvözöljék a pápát. Elküldték korábban e-mailben a neveket, hogy kik jönnek, és azt kérték tőlem, hogy amikor már ott leszek a pápamobilban, s látjuk, hogy ők az argentin zászlókat lobogtatják, súgjam oda a pápának, hogy ez a Buenos Aires-i magyar közösség. Amikor megláttuk a zászlókat, én ezt elmondtam a Szentatyának. Ő pedig elkezdte sorolni azokat a neveket, akik az e-mailben szerepeltek – magyarul. Annyira benne él, annyira hordozza magában ezzel a közösséggel való kapcsolatát.

Ha már a pápai szentmise szóba került, nagyon udvarias szavakat mondott abban. Beszélt Szent Erzsébetről, Szent Istvánról, a végén pedig azt mondta: „Isten, áldd meg a magyart!” Ön szerint ez puszta udvariasság volt, vagy valóban meg akar minket ismerni? Néhány hete felröppent a hír, hogy újra el kíván jönni Magyarországra.

Nem udvariasság volt. Ezt mutatja, hogy Csíksomlyót kétszer vagy háromszor is említette. Neki fontos személyes élménye volt, hogy Romániában a magyarok által látogatott legfőbb Mária-kegyhelyen akkora tömeg fogadta.

Felkészült arra is, hogy redkívül rossz volt ott az időjárás, viharban, szakadó esőben nehezen lehetett oda eljutni. Neki magának is meg kellett változtatnia az útiprogramját. És akkor azt látta, hogy hatalmas tömeg várja őt. És nemcsak nagy tömeg, hanem Magyarországról ott várta a püspöki kar is, nem csupán a román püspöki konferencia. Engem is hívtak előző estére Bukarestbe, akartam is menni, ám a Szentatyát helikopteren vitték, s nekem nem biztos, hogy sikerült volna időben odaérnem. Ezért a magyar zarándokokkal mentem.

Amikor a Szentatya meglátott, öröm futott végig az arcán. Nem nekem örült, hanem annak, hogy a magyar püspökök és a magyarországi hívők idáig is eljöttek, hogy üdvözöljék. Ő ezt az emléket megőrizte. Pontosan tudja, érzékeli, hogy a magyar hívő közösség szereti a pápát. Tudja azt is, hogy a napi politika fontos, de van egy sokkal mélyebb vallási és emberi valóság. Ő a magyar népet és a magyar katolikus közösséget szereti.