Kereszténynek lenni, akár demokratának lenni, így is, úgy is nehéz. Mennyivel lehet nehezebb kereszténydemokratának lenni. A kereszténység, bár népies mozgalom, nem alapoz demokratikus döntésekre és szabályozásokra. Nyugat-Európában az egyik része a sok népszerű elemmel gazdagított evangélikus és református közösségek, egy másik része az igen hierarchikus és centralisztikus katolikus közösség. Továbbá vannak keresztény érzelmű egyének, akik nem kötődnek szervezett hitközséghez. Németországban még alig száz évvel ezelőtt is a kereszténység „római” felfogása összeférhetetlennek tűnt a vele szemben álló protestáns meggyőződéssel. Ez felmérhetetlen következményekkel járt a II. világháború előtt. A Deutsche Zentrumspartei, röviden Zentrum (Német Központi Párt) 1870 óta határozottan katolikus párt volt. Az I. világháború után megkísérelte a névét „kereszténydemokrata néppárt” megjelöléssel bővíteni, de ezt a tagság jelentős része nem fogadta el. Ha viszont létrejött volna egy közös katolikus–lutheránus tömörülés, más erővel és talán kilátással tudtak volna a keresztény politikusok Hitlerrel és náci pártjával szembeszállni – feltéve, hogy a választói tömegüknek döntő része nem dőlt volna be a német feltámadást hirdető nemzetiszocialistáknak. Ez a veszély mai szemmel elképesztőnek tűnik, de akkor fennállt.

A szörnyű II. világháború után ebből le kellett vonni a tanulságot. A nagyhatalmak által négy megszállási zónára osztott országban korábbi Zentrum-politikusok felhívták a „keresztény, demokratikus és szociális erőket” egy felekezeti határok nélküli „Németországi Kereszténydemokratikus Unió” (CDUD) alapítására, miként Andreas Hermes egy hónappal a háború befejezése után fogalmazott. Bár egy „Birodalmi Ügyintéző Iroda” berlini címét is megadta, de erről szó sem lehetett. Az amerikai vagy brit zónában párhuzamosan új pártot alapítók nem ismerték el a szovjet zónában működő állítólagos pártközpontot. Kölnben Konrad Adenauer, Düsseldorfban Karl Arnold, Münchenben pedig Josef Müller, száz másik helyen nagyobb vagy kisebb hírnevű polgár kezdett bele, többnyire Keresztény Demokrata Unió (CDU), néha Kereszténydemokrata Párt (CDP) néven, a szervezkedésbe – a helyi illetékességű győztes katonai parancsnokságok hozzájárulásával. 

Már a nyugatnémet és későbbi keletnémet államalapítás előtt kiderült, hogy a keresztény meghatározás nem segíti megválaszolni a két leglényegesebb kérdést: milyen gazdasági rendszer célszerű, és mi a helyes út Németország egysége fenntartásához, illetve a későbbiekben visszanyeréséhez?  Még a nyugati országrészben is arról vitáztak, milyen mértékben legyen szocialista, illetve államközpontú (Arnold) vagy liberális piacgazdasági (Adenauer) az ipari és kereskedelmi szerkezet, és milyen mértékben legyen kötetlen a magántulajdon. 

A bajorországi Keresztény-Szociális Unió (CSU) nemcsak hagyományos, úgyszólván poroszellenes okokból nem egyesült a CDU-val, hanem azért sem, mert a keresztény küldetést máshogy értelmezték, mint az északi országrészekben. Ludwig Erhard, a később világhírű „szociális piacgazdaság” és „gazdasági csoda” megszemélyesítője, bajor léte ellenére azért csatlakozott inkább a CDU-hoz, mert a CSU-t túl baloldalinak vélte: Bajorországban a magántulajdoni viszonyok ellenére minden tópartot a nyilvánosság számára körüljárhatóvá tettek. 

A hét évtizeddel ezelőtt kialakult alaptételek nem változtak negyven éven át.  Mindkét nyugatnémet keresztény párt azt hirdette, hogy nemcsak keresztény jellegűek, hanem liberális és konzervatív eszméjűek is.

Ezzel növelték a lehetséges választói táborukat, amit igazolt az Adenauer kancellár által 1957-ben elnyert és Helmut Kohl által 1976-ban majdnem elért, Bajorországban a CSU által viszont sorozatosan elnyert abszolút többség. Arra is szükség volt, hogy a keresztény eszme által nyitva hagyott kérdésekben a párt vezetői és tagsága mégiscsak valamilyen szellemiség értelmében tudjon állást foglalni. A liberalizmus elsősorban egyöntetűvé tette a gazdaságpolitikai irányt – és hozzájárult ahhoz, hogy a Szabad Demokrata Párt (FDP) 1982-ben átállt a szociáldemokrata Helmut Schmidt kancellártól a CDU oldalára: végül ez tette lehetővé, hogy Kohl mint kancellár elérte Németország egyesítését.

A konzervatív hivatkozásnak talán még nagyobb súlya van. A keresztény jellegből nem lehet következtetni arra, hogy egy párt miként viszonyuljon a nemzete kérdéséhez. Bár néhány evangélikus hitközösség országos, illetve nemzeti területi alapon szerveződik, de a katolikus vallás univerzális küldetése alapján a globalizáció ősi elkötelezettje. Nemzetközpontú politikát nem lehet keresztény elvekkel indokolni, mert ez a vallás nem az elhatárolódást tanítja. Az irgalmas szamaritánus példája és a pünkösdi soknyelvűség csodája, de főleg a Miatyánk a nemzeti vagy nemzetiségi különbségek semmibevételéről szól. A CDU és a CSU tehát más elvre volt ráutalva ahhoz, hogy fenntartsa a német nép egysége, illetve nemzeti összetartása melletti elkötelezettségét. Ezt szolgálta a konzervativizmusra való hivatkozás. Adenauertől kezdve a párt erősebb szárnya azt vallotta, elsősorban biztonságot kell keríteni a Német Szövetségi Köztársaság számára, hogy szilárd feltételeket szerezzen az újraegyesülés esetére. A NATO-tagság és az Európai Közösség szervezeteiben való részvétel volt elsődleges, nem pedig a Sztálin javaslatai alapján való gyors egyesítés, hiszen valamilyen semlegesség vagy Moszkvának való kiszolgáltatottság veszélyeztette volna a keresztény, polgári életvitelt. 

Aligha véletlen, hogy az európai integráció kezdetén három kereszténydemokrata politikus: Konrad Adenauer, Robert Schuman és Alcide De Gasperi közös meggyőződése szabta meg az irányt az országok békés együttműködésére és a keresztény életmód biztosítására a polgárok számára. Az 50-es, 60-as években az európai Hatos Közösség együttműködése Nyugat-Németországban inkább a CDU, mint a szociáldemokrata SPD tartotta szívügyének. Ennek elsődleges magyarázata bizonyára az, hogy a CDU kormánypárt, az SPD pedig tizenhét éven át ellenzékben volt. De amikor a szociáldemokraták Willy Brandt vezetésével kormányra léptek, először a CDU/CSU kisebb partnereként, 1969-től mint a kancellárt adó párt, nyilvánvalóvá vált, hogy a figyelmük nem a nyugati integrációra, hanem a keleti blokkal való modus vivendire irányul. A Szovjetunióval és minden egyes kelet-európai szocialista országgal kölcsönösen előnyös viszonyt kerestek – azt remélve, így könnyebbek lesznek a kapcsolatok „a két német állam” között úgy a politika, mint a magánemberek szintjén. Ebben Brandtot a keletnémet fal felállítása annál inkább serkentette, minél kevésbé találtak a CDU-kancellárok 1961 óta a különböző mércéknek megfelelő választ. A Brandt-tábor hozzáállása lett a haladó szellemiség, sőt maga a haladás: jelszavai Kelet felé az „Entspannungspolitik” vagy „détente” voltak, illetve befelé ennek a „békeszerető lelkületnek” a demokratikus igazolása: „Mehr Demokratie wagen” – több demokráciára merészkedni. E program hátulütője persze az lett, hogy döntő számú konzervatív szellmiségű liberális képviselő otthagyta a Szabad Demokrata Pártot, és a CDU-hoz, egyes esetekben a CSU-hoz  csatlakozott. Ennél súlyosabb az volt, hogy a választók konzervatív áramlatai eltávolodtak a történelmi munkáspárttól. Így kezdett átalakulni az SPD a „tanítók pártjává”, elfordult a termelőktől az úgynevezett okoskodók felé, ami majd Helmut Schmidt kancellár politikai sorsát meghatározta. 

A CDU-n és a CSU-n súlyos sebet ütött Erhard Eppler 1975-ben megjelent ötlete, miképpen nyerhetők meg hiúsági alapon a konzervatív érzésűek a haladó erők számára. Az SPD bal szárnyához tartozó tanító és korábbi (a „harmadik világgal” foglalkozó) miniszter politikai ellenfeleit elnevezte „szerkezeti konzervatívoknak”, a saját oldalán álló hagyományosan gondolkodó személyeket és áramlatokat pedig „értékkonzervatívoknak”. Ezzel igazolta, hogy a helyes értékőrzőknek igenis van joguk azokat az elmaradott szerkezeteket megváltoztatni, melyekhez az állítólag csupán látszatokat őrző kereszténydemokraták ragaszkodnak. Ezzel olyan kaput nyitott egy új szellemiség számára, amelyet a CDU és a CSU egy évtizeden keresztül nem tudott visszacsukni. Ezen léptek be a Zöldek a nyugatnémet politikába. A természetvédelem címén minden intézményes rendet megkérdőjeleztek. Állításuk szerint csak az elavultat akarták elsöpörni, hogy a valódi értékeket érvényre juttassák. Jellemző, hogy Eppler az evangélikus egyházakban fontos szerepet kapott, és nagy számban követték őt azok a katolikusok, akik a püspöki kart és „Rómát” maradinak tartották. Az éppolyan éles eszű, mint ravasz szociáldemokrata a későbbi NATO-ellenes „békemozgalomnak” is magasra emelt szentje lett. Eppler talán legnagyobb sikere, hogy ma a CDU is „értékkonzervatívnak” és nem csupán konzervatívnak nyilvánítja magát. Pedig Eppler különbségtétele csak trükk: minden szerkezet az azt megalapozó értékről tanúskodik, és egyetlen földi értéket sem lehet szerkezeti – azaz bármiféle – kézzelfoghatóság nélkül megvalósítani. Az értékkonzervativizmus enélkül puszta duma.

Az offenzívának a CDU részéről Kohl állt ellen. Schmidt kancellár megbukott, mert a pártja, bár az értékeket nagyra tartotta, semmiért sem akart felelősséget vállalni: sem a piacgazdaság reális folytatásáért, sem a szovjet fegyverkezéssel szembeni NATO-fegyverkezésért. Kohl a liberalizmus jegyében ápolta az FDP-t, és segítségével átvette a kancellárságot. Biztonságpolitikailag nagy sikert ért el, amikor túltette magát a „békemozgalmon”. A meghirdetett „szellemi és erkölcsi fordulat” viszont nemigen vette be a kanyart. A Zöldek bár 1983-ban bekerültek a szövetségi parlamentbe, de Kohl tizenöt éven át ellenzékbe tudta őket szorítani. 

/Ronald Reagen és Helmut Kohl a Brandenburgi kapunál 1987. június 12-én Forrás: A Fehér Ház fotógyűjteménye/

A „szellemi fordulaton” Kohl a baloldaltól való elfordulást értette, elsősorban azt, hogy a baloldali médiát személyesen semmibe vette, anélkül, hogy a nyomtatott sajtó dolgaiba vagy rendszerébe bele akart volna nyúlni. A „közjogi” tévének azonban konkurenciát teremtett, amennyiben törvényesítette a kereskedelmi rendszerű tévét. Ezzel levonta a következtetést abból, hogy már Adenauernek sem sikerült a közjogi tévé által terjesztett hangulatot megváltoztatni. De Kohl kísérletének politikai célja is meghiúsult: a zsurnaliszta társadalom – tehát a tévére és rádióra nézve magyarul elégtelenül fémjelzett „újságírók” – többségében és adottságában baloldali vagy liberális érzelmű, nem pedig konzervatív vagy jobboldali. A magyarázat: hogy minden a régiben vagy úgy maradjon, ahogyan éppen van, azért nem tűnik érdemesnek ebben a szakmában harminc munkaéven át küzdeni. Bár Kohl gazdasági támogatói elég tehetősek voltak, hogy tévéadókat szervezzenek, de ők is csak a szokásos zsurnalisztákat tudták a kamerák és mikrofonok elé ültetni – a nem várt, de várható következményekkel.

Az erkölcsi fordulat pedig Kohl szándéka szerint nem egy szigorított, köznyelven szólva kevésbé kicsapongó életmódra irányult, hanem nagyobb felelősségvállalásra mind az egyén, mind a közegek részéről is. Ez szembeszállt a Willy Brandt-féle „demokratizálással”, aminek következtében nemcsak a politika, hanem a társadalmi együttélés terén is sok döntés a pillanatnyi névtelen többség eredménye volt. Ez a fajta határozathozatal, mely személyes kibúvóként is szolgált, az óvodáktól az iskolákon és egyetemeken át a szervezetekre, de a szomszédsági viszonyokra is elterjedt, sőt, különböző fokú népszavazásokként hatott. Kohl a személyes és látható állásfoglalásokra és döntéshozatalra buzdított. Ebben talán katolikus mivolta nyilvánult meg, anélkül, hogy a cselekvés, a mulasztás, a bűn és az egyéni feloldás teológiáját nyilvánosan emlegette volna. 

Kohl sikere ezzel a magatartással függ össze. Németország egyesítését belpolitikailag könnyű volt keresztülvinni, de sokkal nehezebb és belpolitikailag hálátlanabb volt az európai integrációt előrenyomni és annak visszafordíthatatlansága érdekében még a német márkát is odaadni az euró bevezetéséért. Mindkét döntéskörre megállapítható, hogy Kohl vezette a pártját, és nem a pártja vezette őt. De az is indokoltan feltételezhető, hogy Kohl, bár fiatalkora óta meggyőződésből kötötte a páyáját a CDU-hoz, ha valamilyen más pártban emelkedett volna fel, akkor azt a pártot is e két döntésre vitte volna magával, akár mi is lett volna a tagság és a program célkitűzése.

Kohl választási veresége és pártfinanszírozási botránya után a CDU a kereszténydemokrata, liberális és konzervatív szellemében meghasonlott. A kétségbeesés alól csak olyasvalaki menthette fel, aki magát az új időt személyesítette meg. A „keletnémet” Angela Merkel feleannyi idő alatt jutott a párt élére, mint amennyi Kohlnak kellett saját útja megtételére. Tizenöt éves párttagság után pedig 2005-ben a kancellári székbe ülhetett – ahogy azt a Frankfurter Allgemeine Zeitung már 1992-ben megjövendölte, amikor Merkel csupán két éve volt a CDU tagja.

A hivatalosan tizennyolc évig tartó pártelnöksége és  tizenöt éve tartó kancellársága alatt újból bebizonyosodott az a régi államtudományi vád, hogy a CDU nem valódi demokratikusan szerveződő és magát irányító párt, hanem „Kanzlerwahlverein”, tehát a kancellári szék elnyerésére törekedő érdekegyesület. Merkel mellett mindenki más viszonylag gyenge politikai tényező, bár rendszerint van területi vagy tartományi, illetve szakmai fontossága, de nincs átfogó bel- és külpolitikai súlya vagy akárcsak megjelenése. Merkel ezt fizikai törvényszerűséggel bizonyítani szokta. Tárgyi kérdésekben is irányadó vagy irányváltoztató döntéseket hoz nagyobb pártbeli viták és határozat-előkészítés nélkül. 
A tagság mindehhez igenlően vagy idegenkedve bólogat. Ha Merkel indokoltnak találja, akkor saját korábbi döntéseit is megváltoztatja. A legkirívóbb példák az atomenergia-használat leállítása, a katonakötelezettség felfüggesztése, a nemi különbségtől független házasságok jóváhagyása, és persze a 2015-ös menekültügyi nyitás.
 
Mindezt és sok mást mérlegelve a CDU kereszténydemokrata, liberális és „értékkonzervatív” jellege elmosódik – vagy pedig igen modernizált bizonyításokra szorul. A menekülteket tárt karokkal fogadni keresztény magatartásra vall, de nem okvetlenül kereszténydemokrata politikára, mert akkor a párt negyven éven át tévúton járt volna. A nemektől független házasság ellentmond mindenfajta konzervatív és hagyományos keresztény felfogásnak, még a liberalizmusnak sem tartozott évtizedes programjához. De mint egyfajta – nyugati – világjelenség most még a CDU számára sem volt elkerülhető, és talán fontos is más politikai rendszerekkel szemben az egyéni szabadságot így felértékelni. Zárójelben azonban megjegyzendő, hogy nem Merkel okozta az AfD nevű új párt sikerét vagy akárcsak alapítását – ez inkább európai, semmint németországi kortünet.

A CDU új elnök választására és új program elkészítésére készül. Az elnök személyétől függ valószínűleg, hogy Merkel meddig hajlandó az új pártvezető „alatt” kancellár maradni – vagy hogy a párt mennyire tekinti megválasztott vezérét már kancellárfajsúlyúnak. Az SPD-nek mint kormányzati partnernek is van hozzászólása ehhez – vagy pedig még a parlamenti választás előtt koalíciós cserére kerülhet sor. Nem kevésbé bonyolult a feladat az új programot fogalmazó társaság számára. Tíz oldalon felsorolták azokat a jövőt elemző vagy meghatározó kérdéseket, melyekre a programnak kell választ adni.

A koronavírus-járvány viszont igen nagy hévvel vetett fel egy kérdést, amely a múlt évben még nem volt jelen. 

Milyen választói alapja, korszellemi indoka és demokratikus kilátása van egy kereszténydemokrata pártnak olyan országban és időszakban, amikor a polgárok nagy számban elhagyják az egyházakat, és mint adófizetők is megszakítják e kötődésüket?
Válaszra vár azonban egy régi kérdés is, melyet nemcsak a CDU-nak, hanem mindenkinek meg kell válaszolni, aki kereszténydemokrata pártot vezet vagy hirdet: mennyire állhat közel vagy távol egy keresztény párt a keresztény egyházaktól, azok tanításától, de szervezeti képviselőitől is? És hogy tudja egy párt vagy pártvezér ezt az ország-, de főleg Európa-szerte egyházak sokasága és sokfélesége mellett egy nevezőre hozni? Kohl egyszer kikérte magának a német püspökök politikaízű pásztorleveleit. Ez inkább demokratikus, semmint keresztény megnyilatkozás volt a részéről – vagy mindkettőn túltette magát kancellári öntudattal.

/Indulókép: Angela Merkel kancellár G8-as munkavacsorán Camp Davidben, Barack Obama, David Cameron, Dmitrij Medvegyev, Herman Van Rompuy, Jose Manuel Barroso, Noda Josihiko, Mario Monti, Stephen Harper, És FRancois Hollande társaságában Forrs: wikimedia commons/