„Ma már látszik – írta A mennyezetről lezuhant csillár című esszéjében Csoóri Sándor –, hogy Trianon volt az első nagy hatású »atombomba«, amely a következményeivel vált igazán azzá: húsz év múlva miatta robbant ki az újabb világháború”. Ha e megállapításban van is némi – a lényeget kiemelni szándékozó – túlzás, a jeles költő teljes joggal utalt arra, hogy Közép-Európának az I. világháborút követő tragikus destabilizálása kulcstényezőnek bizonyult az újabb világháború előidézésében. S a versailles-i békerendszer számos méltánytalansága közül a legigazságtalanabb épp a minket sújtó trianoni békediktátum volt. Hogyan történhetett ez meg? Az alábbi írás arra vállalkozik, hogy a brit külpolitika szerepét és felelősségét vizsgálja meg a századik évfordulón.

A barátság tradíciója

„Ausztria oly hatalom, amelyet fel kellene találni, mint európai szükségességet, ha nem léteznék már” – indokolta Lord Palmerston brit külügyminiszter 1849 februárjában Pulszky Ferencnek, hogy miért nem nyújt London segítséget a bécsi uralom ellen vívott magyar szabadságharcnak. A brit külpolitikai doktrína évszázadokon át az európai erőegyensúly nélkülözhetetlen elemének tekintette Ausztria nagyhatalmi állását, ezért mindent ellenzett, ami ezt veszélyeztette. E hagyomány szilárdságát jól tükrözte, hogy az I. világháború kirobbanásakor Leopold von Berchtold közös osztrák-magyar külügyminiszter e szavakkal búcsúztatta a britek utolsó bécsi nagykövetét: „Abszurd dolog, hogy két olyan jó barát, mint Anglia és Ausztria, hadiállapotba kerüljön egymással.”

A The New Europe szerepe

A Monarchia szétrombolása nem is szerepelt az eredeti brit hadicélok között, ám a londoni Külügyminisztérium berkeiben mégis kialakult egy olyan kör, amely kifejezetten ellenséges érzéseket táplált a dunai birodalommal szemben. Ennek két vezető képviselője a történész Robert Seton-Watson és Wickham Steed, a The Times egykori bécsi tudósítója volt. A skót Seton-Watson 1905-ben érkezett Bécsbe, és igen gyorsan a Ferenc Ferdinánd trónörökös köréhez tartozó, leplezetlenül magyarellenes nemzetiségi politikusok befolyása alá került. Értesüléseit a továbbiakban szinte kizárólag tőlük szerezte, „kedvenceivé” a csehek váltak. Steed, aki a Monarchiában a „szláv népek börtönét” látta, 1914 decemberében már egyenesen azt állította lapja vezércikkében, hogy a világháború oka az ausztriai és magyarországi nemzetiségi kérdés.  Ők alapították meg 1916 októberében, emigráns cseh politikusok, elsősorban Tomáš Garrigue Masaryk  közreműködésével a The New Europe című külügyi hetilapot. E csoport elképzelései jelentek meg abban a tervezetben, amelyet William Tyrrell és Ralph Paget készített Herbert Henry Asquith miniszterelnök megbízásából 1916 augusztusában: ebben a Monarchia teljes feldarabolását javasolták. Tegyük hozzá: magyar részről sajnos még csak meg sem próbálták  a The New Europe széles körű hatását ellensúlyozni, nem ismerve fel, milyen szerepe van a rólunk külföldön kialakult képnek.


I Robert Seton-Watson-emlékmű Rózsahegyen Fotó: wikimedia commons/

A brit külpolitikai gondolkodásban azonban élt egy másik, a hagyományokra építő irányzat is, amely számolt az új nacionalista kisállamok teremtéséből fakadó veszélyekkel, és ezért kiállt a Habsburg-államkeret fenntartása – és föderációvá alakítása – mellett. A háború két első évében Seton-Watson és Steed híveinek sikerült a Foreign Office berkeiben kulcspozíciókat szerezniük, de 1916 végétől jelentős módosulás következett be London elképzeléseiben. Ennek egyik oka az volt, hogy decemberben David Llyod-George-ot nevezték ki kormányfővé, aki semmilyen módon sem kötelezte el magát a New Europe-kör koncepciója mellett. A másik pedig az, hogy Ferenc József novemberi halálát követően, a poroszellenes IV. Károly trónra lépésével Bécs egy új, békepárti, Berlin harcias irányvonalától elforduló orientációt kezdett követni. Lloyd George felkarolta a Monarchiával kötendő különbéke ötletét, s ezért pozitívan fogadta IV. Károly puhatolózási kísérleteit, amelyeket felesége, Zita öccsének, Sixtus hercegnek a közvetítésével indított el 1917 februárjától. A brit kormányfő személyesen is többször találkozott a herceggel, de a tárgyalások áprilisban eredménytelenül végződtek, részben a franciák elzárkózó-halogató stratégiája, részben pedig amiatt, hogy a fiatal császár merész terveit Bécsben is kevesen támogatták.  

Változó prioritások

1917 októberének orosz forradalma és a cári birodalom összeomlása ismét felértékelte a Monarchia lehetséges szerepét, s ez tükröződött abban, hogy Arthur Balfour külügyminiszter titkára, Eric Drummond decemberben egy olyan tervezetet készített a dunai birodalom jövőjéről, amely már nem a feldarabolással számolt, mint az 1916-os Tyrrell-Paget memorandum.  Csehország, Ausztria, Magyarország és egy délszláv államalakulat mellett egy lengyel terület is része lett volna az immár öt tagállamból álló s ezáltal megerősödő konföderációnak.  Lord Lansdowne tory exkülügyminiszter 1917 novemberében a Daily Telegraph-ban közzétett cikkében kijelentette, hogy London egyáltalán nem készül a közép-európai határok átrendezésére – s ezt Lloyd George is megerősítette 1918 január 5-én a szakszervezetek előtt mondott beszédében, kiemelve, hogy a britek nem Ausztria-Magyarország szétzúzásáért harcolnak.

E fordulat természetesen nem maradt válasz nélkül a Monarchia megdöntését célul tűző New Europe-kör részéről, s Clemenceau francia miniszterelnöknek az a példátlan diplomáciai indiszkréciója, hogy 1918 áprilisában nyilvánosságra hozta az előző évben Bécs által kezdeményezett titkos tárgyalásokat, előnyös politikai helyzetet eredményezett az emigráns cseh politikusok és brit szövetségeseik számára. 1918 nyarától Seton-Watson és Steed minden erőfeszítése a Csehszlovák Nemzeti Tanács elismertetésére, vagyis egy új, a birodalmat szétrobbantó állam létrehozására irányult. A háború végére a Monarchia ellenségei kerekedtek felül, s a Foreign Office zömmel német-és magyarellenes tisztviselői gyakorlatilag szabad kezet kaptak a közép-európai politika alakításában.  Augusztus 9-én Franciaország példáját követve Nagy-Britannia is hivatalosan elismerte a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot.

Ezzel együtt a dunai birodalom megsemmisítésének és megőrzésének a hívei között 1918 novembere, azaz a fegyverszünet után sem szűnt meg a küzdelem. Eközben az is nyilvánvalóvá vált, hogy a brit külpolitikát valójában igen kevéssé érdekli Közép-Európa sorsa: ezt a térséget kimondatlanul is francia érdekszférának tekintették, amiért viszont komoly kompenzációt kértek a Közel-Keleten. A Monarchia sorsa megpecsételtetett, és e fejlemény a magyar határok szempontjából is a legrosszabbakat vetítette előre…

1918 októberében még felcsillant némi remény, amelyre a félig magyar származású Leopold Amery, Lloyd George egyik bizalmasa által készített rendezési terv adott alapot. Abból indulva ki, hogy Közép-Európában nem lehet kizárólag a nemzeti elvre támaszkodni, s ezért a történelmi és gazdasági szempontokat is figyelembe kell venni, Amery azt indítványozta, hogy az egykori birodalom területén négy önálló államot hozzanak létre, Csehországot, Szlovákia nélkül, Német-Ausztriát, Jugoszláviát Szerbiával és Horvátországgal együtt, és Magyarországot, „úgy, ahogy most van, leszámítva Szlavóniát és Horvátországot”. Ezeknek aztán valamiféle „dunai konföderációba” kellene tömörülniük, Romániával együtt, mert szerinte külön-külön életképtelenek lennének. A memorandumot a Külügyminisztérium megbízásából a cseh emigráns politikusokkal szoros kapcsolatot ápoló Lewis Namier véleményezte, s ő határozottan el is utasította.

Seton-Watson és Steed szelleme

1919 januárban úgy nyílt meg a párizsi békekonferencia , hogy a győztesek még saját céljaikat sem tisztázták pontosan. A franciákat a fanatikus bosszúvágy vezette, a britek esetében ilyen világos motívumot sem találni. Meglehetősen népes delegációjukat Lloyd George vezette, ám operatív szempontból minden visszaemlékezés szerint a leglényegesebb szerepet Sir Eyre Crowe külügyi államtitkár játszotta, akinek a németek iránti gyűlöletével csak magyarellenessége vetekedett. Tulajdonképpen a helyszín kiválasztása is elhibázott volt: Párizs akkori atmoszférájában, amelyet a később világhírűvé vált közgazdász, John Maynard Keynes „lidércnyomáshoz” hasonlított, a vesztesek bűnösségét eleve bizonyított ténynek vették. A hazánkat érő szerencsétlenségek sorába illeszkedik, hogy a határjavaslatok konkrét kidolgozásában a brit küldöttség velünk szemben ellenséges érzelmű tagjai vettek részt, Crowe mellett a szlávoknak elkötelezett Harold Nicolson és a „románok igazságáról” már 1917-ben pamfletet író Allen Leeper. Magyarországot egyikük sem ismerte. 

Hármójuk február 8-ára elkészített tervezete a Párizsban Steeddel közös lakást bérlő Seton-Watson memorandumából indult ki, amelyet a történész még 1918 decemberében dolgozott ki. Ez már nagyjából a későbbi határainkat körvonalazta, de – s ezt is jegyezzük meg –, egy fokkal még mindig méltányosabb volt annál, amit végül Trianonban kaptunk. Ő északon a Csallóközt, keleten pedig Szatmárnémetit és Nagyváradot magyar kézen hagyta volna, akárcsak délen a Drávaközt.  A Crowe, Nicolson és Leeper által készített tervezet azonban sajnálatos módon még tovább rontott az esélyeinken. Az utódállamoknak szánta ugyanis azokat a magyarlakta határ menti övezeteket is, melyeket Seton-Watson még pontosabban megosztandó „szürke zónákként” jelölt.

A továbbiakban a vita az úgynevezett területi bizottságokban folytatódott. A Csehszlovák Bizottság üléseit megelőzően Edvard Beneš, aki Masaryk mellett a cseh emigráció másik vezetője volt, háromórás beszédben érvelt igen ravaszul amellett, hogy a szláv népek feletti német uralom szorosan összekapcsolódik a magyarokkal. Sőt, bejelentette azon igényét is, hogy Csehszlovákiát és a délszláv államot egy „folyosóval” kössék össze, amelyet „a németek és a magyarok határterületeiből” kellene kialakítani. (Ez valahol a mai osztrák határ és a Balaton között húzódott volna.) Lloyd George többször is firtatta az etnikai viszonyokat, Beneš azonban válasz helyett az igényelt területek szétválaszthatatlanságáról beszélt. A bizottságot vezető francia Jules Cambon harciasan kiállt a cseh igények mellett – a legtárgyilagosabbak az amerikaiak voltak, a briteket képviselő Nicolson pedig valahol a két álláspont között ingadozott, de inkább a franciákéhoz közelítve. E bizottsági szakaszban a Csallóközt is elveszítettük, de legalább a „szláv folyosó” elutasításában a két angolszász hatalom egyetértett. Akárcsak az olyan végképp abszurd cseh követelések elvetésében, mint a Börzsöny vagy Miskolc.

A Román Bizottságban a franciák (és az olaszok) készek lettek volna a románoknak a Tisza vonaláig terjedő, a titkos 1916-os bukaresti szerződésre hivatkozó igényét felkarolni, de ezt nemcsak az amerikaiak, hanem még a britek is elutasították. Erdély elcsatolása viszont itt sem vált mérlegelés tárgyává, a viták „csak” arról zajlottak, hogy hol is húzódjanak a határai, s mi legyen a Partiummal. E bizottságban a Foreign Office-t Crowe és Leeper képviselte, a románok iránti leplezetlen részrehajlással, az utóbbiak így minden észak-déli irányú vasútvonalat is megkaptak, a Nagykároly-Mátészalka-Csap, illetve a Kötegyán-Békéscsaba-Lökösháza vonal kivételével. Bukarest nevében Ion Brătianu  még e két érintett határszakasz „elveszítését” is tajtékozva vette tudomásul.

Déli határainkról is a Román Bizottság döntött – és itt is a mi rovásunkra. 1919 januárjában még a magyarbarátsággal nem jellemezhető Seton-Watson is a Bácska kettéosztása mellett állt ki, ám a bizottság áprilisban a határt végül északabbra tolta, Horgos-Kelebia vonalára. Júliusban a szerb kormánynak még utólag sikerült elintéznie a baranyai háromszög átcsatolását is, a Villányra és Mohácsra vonatkozó igényeit viszont elutasították; ezt még Leeper is túlzásnak tartotta.

Lloyd George próbálkozásai

A brit külpolitika azonban még ekkortól sem vált egyöntetűvé, egy hangon szólóvá. A „szakértők” és a diplomaták zömével ellentétben a régi elit számos tagját nem győzte meg a New Europe-kör agresszív fellépése és az utóbbi eszméivel maga a miniszterelnök sem rokonszenvezett. Lloyd George 1919 március 25-én a nevezetessé vált fontainbleau-i memorandumában sokakat meglepő élességű kritikát fogalmazott meg a Versailles-ban melengetett béketervekről. Miután kifejtette, hogy a németek által lakott területek bosszúból történő elcsatolását súlyos hibának tartja, a tervbe vett magyar határokról is hasonló szellemben nyilatkozott. „Amit a németekről mondtam – jelentette ki – az ugyanúgy igaz a magyarokra is. Soha nem lesz béke Délkelet-Európában, ha a most létrejövő kis államok mindegyikének jelentős magyar lakossága lesz.” E meggyőződésével összhangban támogatta, hogy a Külügyminiszterek Tanácsa 1919 májusában újra tűzze napirendre a tisztán magyarlakta Csallóköz ügyét, amelyről Beneš úgy nyilatkozott, hogy gazdasági okokból nélkülözhetetlen az új csehszlovák állam számára. 

A britek hallgatása

Hiába került azonban erre sor, az utódállamokban megbízható szövetségeseket látó franciák a lehető legkeményebben visszautasították a területi bizottságok döntéseinek a módosítását, Balfour brit külügyminiszter pedig hallgatott. Mi sem tükrözte látványosabban a brit külpolitika ellentmondásos jellegét, mint hogy a kormányfővel szemben a Foreign Office rendre Párizs oldalára állt, kisiklatva a korrekciók lehetőségét. Nehezen érthetjük meg a ránk kényszerített, irracionálisan igazságtalan diktátumot, ha nem vesszük figyelembe azt, amire a brit levéltári anyag feltárásában úttörő szerepet játszó kutató, Arday Lajos hívta fel a figyelmet. Ez pedig a New Europe eszméivel átitatott fiatal brit diplomaták szélsőséges elfogultsága: az ő szemükben az új államok a menny, a legyőzöttek pedig a pokol fogalmához kapcsolódtak. 1933-ban megjelent emlékirataiban Nicolson azt állította, hogy 1919–1920-ban a kollégái valamennyien meg voltak győződve arról, hogy az „örök békét” készítik elő. Egyedül az amerikai külügyminiszter tette szóvá, hogy a határok meghúzásánál minden esetben a magyarok kárára döntöttek, de nem hallgattak rá. Így aztán semmi sem változott, s május közepén a Tízek Tanácsa is jóváhagyta a határainkra vonatkozó bizottsági elképzeléseket. Csekély vigasz, hogy 1933-ban már Nicolson is úgy vélte, a legjobb határokat az amerikai tervek alapján lehetett volna meghúzni… Ehelyett, ismerte el, „imperialista béke” született, „a wilsonizmus miseruhájába öltöztetve”.

1919 júniusában, a „négy nagy”, vagyis Nagy-Britannia, Franciaország, az Egyesült Államok és Olaszország vezetőinek közös ülésén Lloyd George azzal a javaslattal élt, hogy a vesztes Magyarország képviselőinek is szót kellene adni.  Mint ismeretes, Apponyi Albert gróf 1920. január 16-én tarthatta meg beszédét, s szavai a legmélyebb hatást a méltányosságra hajlamos brit miniszterelnökre tették. Ő február 25-én ismét felvetette – ezúttal az olasz kormányfő támogatását is maga mögött tudva – a magyar határok újragondolását.  A győztesek nem akarhatják a magyarokat örök ellenségekké tenni – érvelt. (Az európai ügyektől elforduló USA ekkorra már kivonult a békekonferenciáról.) Március 3-én Lloyd George még keményebben bírálta a tervezett határokat. Nem lesz Közép-Európában béke – hangsúlyozta –, ha utólag bebizonyosodik, hogy jogosak Magyarország igényei, és hogy egész magyar közösségeket oly módon adtak át az utódállamoknak, „mint egy-egy marhacsordát […], 2 és háromnegyed millió magyarról van szó” – emelte ki. 

Erőfeszítéseinek köszönhetően 1920 márciusára még egyszer a Külügyminiszterek Tanácsa elé utalták a magyar határok ügyét, de az utolsó esély is elszállt, amikor brit részről a magyarok régi ellensége, Leeper készítette el a „szakértői” referátumot. Egyebek között azzal érvelve, hogy a magyar népességű tömbök lakosai nem is magyarok, csak korábban nem merték a nemzetiségüket vállalni...  

Így aztán maradt az, amit joggal nevezett Herczeg Ferenc „a háborús düh legnyomorultabb torzszülöttjének”. Lloyd George aggályai két évtizeddel később beigazolódtak,­ ennél nagyobb tévedést ritkán követett el a saját hagyományaival is szembeforduló brit diplomácia.

/Indulókép: David Lloyd Gerge, a walesi származású brit miniszterelnök (1916-1922) szobra a londoni parlament előtt (Alkotó: Glynn Williams) Fotó: McKernan/wikimedia commons/