A magyar futball számos legendája közül az egyik legtöbbet idézett Picassóhoz kötődik, aki megvendégelte a szakszervezeti túrán részt vevő Vasas-játékosokat. A spanyol mester adott ajándékot, meg nem is, és kerámiavázája azóta hiánycikk lett.

Kerámiák és múzsák

Ritka kincs egy Picasso-tányér. A Kieselbach Galéria Gorka Géza-kiállítására sikerült kölcsönkérni egy műgyűjtőtől. Négyszínű, a fekete máztól csillogó dísztál, rajta egy lehunyt szemmel mosolygó arc szemtelenül nyers rajzolata – mint egy art brut stílusban készült szmájli. A zöld zománcfolt felszínén szinte még bugyognak a hólyagok, anyagba zárják az égetőkemence hőfokát. Ékkő egy divatos „mid-Century Modern” dizájnú enteriőrben. Annak a tízrészes, fekete tányérsorozatnak (Service visage noir, 1948) a darabja, amelyen a rajzolat a faágon éneklő madarakból lépésről lépésre alakul át emberi arccá. Hátoldalán olvasható Picasso neve és a vallaurisi Madoura műhely jelzései. A tányér elkészülte előtt néhány évvel a katalán mester itt kezdett el dolgozni a keramika megújításán. Ebből jött létre a negyedszázados együttműködés, több mint hatszáz modellel. Picasso rajongói mindig vették a Madourával közösen készített munkáit, de igazán népszerűvé a 80-as évek japán vásárlói tették. Az őrület az ezredforduló után tört ki, többek között az ázsiai – főleg kínai – rajongóknak köszönhetően. A gyűjtők annyira keresik, hogy ma már a legnagyobb aukciós házak külön tematikus árverést rendeznek Picasso kerámiáinak, folyamatosan emelkedő leütési árakkal.

Francoise Gilot azt írja az intim részletet is kiteregető, bosszúszomjas visszaemlékezésében (magyarul Életem Picassóval címmel jelent meg 1978-ban), hogy Pablo – miközben megújította a kerámiaművészetet – valahogy nem boldogult az agyaggal. Így idézi a mestert: „Úgy érzem, maga az anyag nem bírja el a rápazarolt alkotóerő súlyát.” Talán el is hinnénk Gilot szavait, ha nem lenne feltűnő, hogy könyvében milyen zsigeri ellenszenvvel nyilatkozik a kerámiákról. Ha fellapozunk Picasso múzsanévsorát, mindez érthetővé válik: Gilot után az a Jacqueline Roque következett, aki a vallaurisi Madoura kerámiaműhely dolgozójaként találkozott élete nagy szerelmével, és a következő évtizedekben hű társa volt Picassónak. Roque fazekas nagynénjét, a „kerítőnőt” játszó Suzanne Ramiét pedig mindig epés szavakkal ostorozta Gilot.

De ahhoz mélyebbre kell ásnunk a kultúrtörténetben, hogy megértsük, miért hajigálták ki a Picassótól kapott kerámiavázáikat a Vasas focistái a vonatablakon, és miért nyilatkozott a XX. századi magyar kerámia nagymestere, Gorka Géza olyan kritikusan a katalán zseniről.

A nagy „de”

Picasso a II. világháború utáni nyugati művészetben vált világsztárrá. A megszálló németek által folyamatosan zaklatott festőt ünnepelni kezdték, és a modern művészet első számú ikonjává vált. Gilot azt írja visszaemlékezéseiben, Picasso már nem magánszemély, hanem „köztulajdon”.

Ő lett a franciák Nyugat és Kelet felé is forgalmazható kulturális áruja, egyik legkelendőbb exportcikke.

Amikor Körner Éva 1959-es Picasso-monográfiája megjelent, a Képzőművészeti Kiadó szerkesztői ezzel az óvatos mondattal indították a művészt magasztaló fülszöveget: „Korunk legnépszerűbb, egyben legtöbb problémát felvető művésze.” Valóban: Picasso az Aczél György-féle kultúrpolitika egyik nagy feladványa volt. A formalista avantgárd iránt megenyhült a Keleti Blokk, így Picasso újra az a kommunista francia művész lehetett, aki megfestette a Békegalambot, és tiltakozott az imperialisták háborúi ellen. De a Nyugat sztárjaként imádták, ezért a vonalas művészettörténészeknek mindig oda kellett vetni egy nagy „de”-t a szocialista-modernista szobrászat és grafika egyik legfontosabb ihletadója neve mellé.

Gorka Géza, az ünnepelt, modern kerámiaművész is nagy „de”-t mondott, amikor Picassóról kérdezték. 1959-ben küldöttséggel ellátogatott Vallaurisba kiállítani, és a mesterrel is találkozott. A hazai sajtó sokszor faggatta erről, egy 1964-es rádióinterjúban így válaszolt: „Picasso tudvalevőleg kerámiákat is készít, és miután nekünk akkor volt kiállításunk, amikor neki, felvetődött, hogy vajon mi az, amit ő csinál. Megkérdeztek, és azt feleltem: az ő kerámiája festői élmény csupán. Keramikai élmény akkor lesz belőle, ha megtanulja azt, ami a keramikust a festőtől megkülönbözteti. Ő nem szólt semmit.” Közben az is kiderül, hogy Gorka nógrádverőcei otthonában őrzött egy Picassót. Hogy ez hová lett az elmúlt fél évszázadban, senki nem tudja, mert Magyarországon már nem található Picasso-kerámia. Az a kevés, ami ide jutott, eltűnt, összetört, vagy külföldre vitték. Ugyanakkor Picasso rendkívüli hatással volt a modern keramikára: a vázák a „retró” enteriőrök részévé váltak. Gorka Géza vagy akár Gádor István – közvetve – nagyon sokat köszönhetett neki.

Cseréptörő barbárok

A kerámiák tragikus végzete a törés. Nincs ez másképp a Picasso-művek esetében sem. A leghíresebb történet a sporthoz kötődik. Régóta kering egy anekdota az 50-es évek focistáinak műveletlenségéről. A Vasas játékosai franciaországi vendégszereplésük után, 1954-ben ellátogattak a francia Riviérára, Vallaurisba, ahol neves vendéglátójuk akadt. Az esetet Végh Antal írta meg az 1974-es Miért beteg a magyar futball? című riportkönyvében: a Nizzában játszó csapat tagjait vacsorára hívták egy bizonyos Pablo Picassóhoz. A művésztől vázákat kaptak, de az ajándékoknak szomorú vége lett: „Másnap, vonaton utazva, azzal szórakoztak, hogy betettek egy sapkába tíz frankot, és aki a vonat ablakán – átmenve egy hídon – úgy tudta a vázát beledobni a folyóba, hogy az nem tört össze a híd korlátján, azé lett a dohány.” Egyedül a Vasas jobbszélsője, Raduly József őrizte meg a vázáját. A Picasso név különösen kínossá tette a történetet, hiszen az 1960–70-es években már minden újságolvasó jól ismerte a Vallaurisban készült Picasso-kerámiákat.


/A szerző felvétele/

Az anekdota – a focikönyv megjelenése után – bekerült a köztudatba. Amikor a BBC pár évvel később műsort forgatott Magyarországról, a riporter ezzel a cseréptörő, barbár történettel jellemezte a magyarokat. 1976-ban a Kádár-kor vonalas közírója, Boldizsár Iván felháborodott publicisztikában kérte számon a BBC-n a józan észt és a sötét országképet a Népszabadság hasábjain, Milyenek is vagyunk? címmel: „De akkor már felháborodtam, amikor riporterünk feltette önmagának a kérdést: milyenek is a magyarok? Azzal válaszolt, hogy erről számos történet és példázat kering, de ő a legtalálóbbnak a következőt tartja. És ezzel elmesélte a nagy port felvert focikönyvből a »Picasso-anekdotát«. Készpénznek vette, hogy a világtól elzárkózott Picasso éppen a magyar labdarúgókat fogadta, és ráadásul tízezer dollárt érő kerámiáival ajándékozta meg őket. S ezeket azután a derék magyarok, »igazi magyar módra« kihajigálták a vonat ablakán.” Még azt is megkérdőjelezi Boldizsár, hogy jártak-e a focisták Vallaurisban, és ha igen, akkor is inkább öt frankos vázát vettek a bazárban.

Antikommunista hősök

A történet makacsul tartja magát a köztudatban, bár sportlapok rendre próbálják cáfolni. Az 1995-ös Nemzeti Sportban Varga Béla eleveníti fel a történetet: a Vasas egykori játékosát, Raduly Józsefet kérdezi, miszerint „a máig élő pletyka szerint a vonat ablakán kidobáltátok a relikviákat. Ma tán százezreket érnének...” Az idős futballista az antikommunista szemléletmódhoz igazodva helyesbít: „Gyere el hozzám, megmutatom a Picasso-vázát. A történet nem pontos. Akkor még a francia honban élt az oroszok melletti szimpátia. Minket, mint a vörös blokk éppen ott tanyázó csapatát, meghívtak egy városi ünnepségre. Azt hiszem, Sztálinónak keresztelték át a város egyik kerületét. Kapóra jöttünk. Ott ültünk a színpadon, mit sem sejtve, mi is történik, miközben az egész gárdát megajándékozták. Ma is emlékszem, jó szívvel adták, ám nagyon otromba hamutartó volt. Nos, a fenti módon, ahogyan a bugyuta történet szerint Picasso ajándékával tettük, kidobtuk a hamutartókat a vonat ablakán. Volt némi szépérzékünk. A »tett« súlyát nem is éreztük. Pláne én. Élve a régi beidegződéssel, a sarló-kalapácsos hamutartót elcseréltem volna egy kiló krumplira. A Picasso-váza ma is ott van a »32 éves« Raduly-fiú vitrinjében. Ha kávézom, eszembe jut a Mester.”

Legutóbb – 2019-ben – a FourFourTwo focimagazin legendavadász oknyomozó újságírója (Veszprémi Linda álnéven) látogatott el Radulyhoz, és tett igazságot A magyar futball nagy vázaügye – az igazságtétel címmel. A szovjet fogságot is megjárt egykori jobbszélső büszkén mutatta a vitrinben őrzött kerámiát. Századszor is elmesélte a történetet, miként jártak szakszervezeti túrán a Vasas sportolói Franciaországban. „Valószínűleg Picasso is sokat hallott rólunk, vagy kedvelte a játékunkat, mert meghívott magához egy tengerparti városban található villájába. Igazából nem egy hatalmas vacsorára kell gondolni, ez inkább egy amolyan délutáni séta volt a kertjében, majd kaptunk uzsonnát, és volt ott kirakva nála rengeteg váza, kisebbek-nagyobbak, és azt mondta, hogy aki szeretne, az nyugodtan vigyen magával egyet. Vittünk annak is, aki nem jött el. Nekem egy kisebb váza jutott, széle-hossza körülbelül tizenkét centiméter. Tudtuk, hogy Picassónak hívják a vendéglátónkat, de azért olyan sokat nem tudtunk róla, csak annyit, hogy híres spanyol festő. De a lényeg: nem ezeket a vázákat dobálták ki a fiúk a vonat ablakából azon a hídon.”

A hamis bizonyíték

Raduly bizonyítékként megmutatta a vázácskát: gömbölyű hasán mázba karcolt virágminták, akvarellesen szétszaladó festékkel színezve. Oldalán Vallauris felirat. Csakhogy ennek a kerámiának semmi köze nincs Picasso műhelyéhez: olcsó tucatszuvenír. A Mester nyomán ugyanis fellendült a turistákat kiszolgáló ajándékipar.

Francoise Gilot is felidézi, amint az odasereglő francia fazekasok hozzák az elektromos kemencéket, a provins-i fehér agyagot, és elárasztják szörnyűségeikkel Vallauris-t, az „ízléstelenség fellegvára” téve azt. Igaz, a Raduly-féle váza formavilága nem idegen a várostól: Jerome Massier dolgozott hasonló, bár némiképp rusztikusabb stílusban, illetve játékosabban Marie-Christine Treinen. A hasonló, aranyozott szélű, bevett mintákat másoló, olcsó tucatkerámiák jellemzően a FASE (Faience Artistique du Sud-Est) műhelyben készültek a turisták számára. Tehát a magyar focisták a legkommerszebb városi ajándékkerámiákból kaptak, amit akár össze is törhettek volna.

De nem törték. A Vasas csapat másik, még életben lévő tagja, Berendi Pál szintén cáfolta a FourFourTwo-nak a történetet. Bizonyítékként felmutatta saját fekete vázáját és a kollégájától kapott hasonló darabot. Mindkettő a nagy múltú, fekete színéről ismert nádudvari fazekasok remeke. Vagyis nemhogy Picassóhoz, de Vallaurishoz sincs semmi közük.

A mozaikok a helyükre kerülnek

A FourFourTwo „oknyomozó” anyaga után ma már jobban érthető a hatvanöt éves legenda. A Vallauris aranyfeliratú váza a Vasas Fáy utcai stadionjának múzeumként szolgáló részlegébe került. A tárlók a 2019-ben átadott Illovszky Rudolf Stadion Vasas-mitológiát elmesélő, látogatók elől elzárt kiállítórészén találhatók. A Salát Zalán tervezte környezetben – a jellegzetes vörös panelek között – értékes kincsként ragyog a hasas, alig tíz centiméter magas vázácska. Gömbölyded test, rövid nyak, kihajló szájperem, oldalán körben karcolt ornamentika, ötszirmú virágokkal és levelekkel. Salát művészeti csapata nemcsak kiállította a vázát, de fel is tárta a múltját – lényege elolvasható a Fáy utcai stadion történetét feldolgozó, 2020-as, XIII., Fáy utca 58. című emlékkötetben. A vázácskát az egykori kapus, Kamarás Mihály hagyatékából kérték kölcsön a kiállításra. Ugyanis ezt és társait tényleg az 1954-es franciaországi vendégszereplésük alkalmából kapták ajándékba a focisták, ahová a népes sportoló csapat a helyi munkásszakszervezet, az FSGT hívására érkezett. Salát meglátogatta az idős futballistákat, akik bevallották, hogy akkoriban azt sem tudták, ki az a Picasso, csak évekkel később tudták meg, hol jártak vendégségben.

Ez nem meglepő, hiszen a Rákosi-korszakban nem eshetett szó Picassóról. Csak az 50-es évek végén bukkan fel a neve, majd a 60-as évek frankofon szellemi élete teszi ismertté. Ekkor már egymást követik a Vallaurisról és Picasso kerámiáról szóló cikkek a lapokban. Az első magyar művészküldöttség – Gorka Géza részvételével – 1959-ben jár a délfrancia kisvárosban. A helyi művészek két évvel később már a Műcsarnokban állítanak ki. A 60-as évek hazai sajtójában sorra jelennek meg a képes riportok a különleges hangulatú Vallaurisról, amelynek archaikus-népi művészetre nyitott, értelmiségieket hívogató turisztikai modellje követőre is talál itthon, előbb Szentendrén, majd a Káli-medencében. A favorizált parasztos-magyaros modernséget képviselő Vásárhely pedig termékeny kapcsolatot alakított ki Vallaurisszal, még testvérvárossá is váltak 1968-ban. Ellendrukkerek azért akadtak: Gilot azért nem szerette Picasso kerámiáit, mert szerelmére emlékeztették, Gorka Géza pedig csak a sztárfestő játszadozását látta bennük (de azért elhozott egy tányért). A sportolóknak adott szuvenírvázák és -hamutartók nem hiányoznak a magyarországi műtárgyanyagból, annál inkább a Gorkánál őrzött Picasso-tányér, aminek – talán örökre – nyoma veszett.

Közben Picasso lehunyt szemmel mosolyog. Mint azon a bizonyos fekete tányéron, amit egy magángyűjteménytől kértek kölcsön a Gorka-kiállításhoz. Archaikus-modern szmájliként nevet az egészen.

/Indulókép: Pablo Picasso: Fekete fejes tányér, 1948. Budapesti magángyűjtemény A szerző felvétele/