Szeretem őket. Nemzeti megújulásunk nekik köszönhető. Kimondatlanul egyeztetni próbálták a haza és a nagyvilág, a nép, a nemzet és az emberiség eszményét. Igaz, sokféleképpen tették, olykor heves vitába szállva egymással és a világgal, amikor kiléptek a páholyból. Ha a felvilágosodás vallás, a páholy ennek temploma, ahonnan igazi misszionáriusként léphettek elő. A legnagyobb a homeopátia atyja: Hahnemann, aki két évig Nagyszebenben élt, és ott a Szent András-páholyt látogatta. Ő „új aerát alkotott” – mint Széchenyi István írta, és aztán – Döblingben, az Önismeret című művében – klasszikus érvénnyel ki is fejtette:

„Legnagyobb érdeme abban áll, hogy ő az egész orvosi kart gondolkozásra, kételkedésre és megfontolásra gerjeszté, és azon apáról fiúra átmenő slendriánnak, mely az egész orvosi rendszert oknélküli, felszínes, sőt hibás empíriába bilincselé, diadalosan nyakát szegte. Nagy érdeme tovább az, hogy az orvosi receptekből kiírtá azon tarka-barkaságú sokféleséget, mely nem a beteg, de egyedül csak a patikás hasznára és egészségére szolgált, és hogy ezen túlcsapongás helyébe az egyszerűek használatát hozta divatba. Legnagyobb érdeme elvégre az, hogy az egészségi helyreállításnak sikerét szorosan és kérlelhetlenül bizonyos életmódhoz köté, sőt láncolá, melyből minden felingerlő eledel és ital ki van tiltva, s melynek követésében egyedül a nagy természetnek mindenben nyilvánított törvénye szolgálhat vezércsillagul.”

Ami pedig ama bizonyos labdacsokat illeti, az anti-homeopaták szerint placebo, sőt szélhámoskodás. Még jó, hogy kutyáim nem értik a badar beszédet, inkább meggyógyulnak a labdacsoktól, sőt, olykor én is. Hahnemann valójában csak azt tette, amit vallásunk tanít: mértékletességet hirdetett. De tudjuk, akit Isten el akar veszejteni, annak eszét veszi.

Istentelenek voltak-e a szabadkőművesek? Akadtak olyanok is. De a libertinus ateisták már a szabadkőművesség előtt jóval színre léptek. A szabadkőművesség a tételes vallást a maga módján integrálni próbálta, és a Természetet szakralizálta, Istent pedig aritmetizálta, de csak egy határig, hiszen Voltaire is arra intett, hogy ne fürkésszük a Teremtő titkait. Más szóval: nem kell istent játszani! Természetes, hogy a szabadkőművesség kihívta Róma haragját, hiszen egyetlen dogmákra épülő szervezet sem szereti az eretnekséget, és ami az ő tanításától eltér, csak eretnekség lehet. Voltak papok, kik ennek föléje tudtak emelkedni. Hogy Nagyszebenben maradjunk, Eder abbé a páholyban természetvallást hirdetett, a szószéken az erkölcsi tanítást hittételekben adta elő. Nacionalizmusokon felülemelkedő patriotizmust vallott, ezért támadta a történeti tévtanokra hivatkozó román nemzeti programot, miközben a román nép keserű sorsát keményen szóvá tette. Személyesen is hálás vagyok neki azért, mert Bruckenthal Mihály 1789–90-es babonagyűjteményét Széchényi Ferencnek adta el, és így – bő kétszáz év múltával – bepillantást nyerhetünk a néphiedelmek világába. Valljuk meg, ezek érdekesebbek, mint azok a babonaellenes nóták, amelyeket a páholyban énekeltek. De a Varázsfuvola még érdekesebb. Sarastro az erdélyi származású Born Ignác, aki a magyar nemzeti jellemet sokra becsülte. Tamino Müller Ferenc, aki a Bánságban, majd Erdélyben is bányatisztként fedezett fel új kohászati eljárásokat. Kétségtelen szerettek kotyvasztani. A mi Báróczy Sándorunk szintén a bölcsek kövét kereste, és nem találta. De ki is találhatná meg?

Veszélyesebb bölcsnek lenni, mint bölcsködni. Példa erre Pászthory Sándor, kancelláriai tanácsos. II. József még elnézte, hogy ostoba birodalomépítő törekvésével szembeszállt. II. Lipót viszont eltávolította, elküldte Fiuméba kormányzónak. És okkal. Hiszen amikor tombolt az 1790–91-es diétán a közte és az udvar között a kilátástalan magyar nyelvvita, akkor a magyar nyelv érdekében elért engedményeket azzal a javaslatával mentette meg, hogy a törvénybe iktassák be azt a kis kitételt: „egyelőre még” a latin a hivatalos nyelv. Még nagyobb bűne, hogy ő szövegezte meg azt a törvényt, amely kimondta Magyarország „függetlenségét”, mármint azt, hogy bár a Habsburg-ház tartományainak egy és ugyanazon az uralkodója, de hazánk „saját állami léttel és alkotmánnyal bír”. Viszont olyan értekezést írt a magyar alkotmányról, hogy ha napvilágra került volna, „zsírosszájú nemeseink” felhorkantak volna. Demokratikus kultúránk az 1790-es években csak néhány évre léphetett a nyilvánosság terére, miután a páholymodell naiv összeesküvés terére tévedt, és a kevésbé naiv állami összeesküvés a Vérmezőn kijelölte a határait, tovább élt a magántársaság – család, baráti kör, kevéssé ellenőrzött iskola, színház – tereiben, és az irodalmi művek sorai között. Nem véletlen, hogy a nyilvánosságra törő magyar reformmozgalom a konspirációnak még a látszatát is kerülte. Az apák kitanították a fiúkat. Reformkori nagyjaink többsége szabadkőműves családból került ki.

/Margit körút (Mártírok útja) - Kapás utca sarok, az egykori szabadköműves Galilei-páholy páholyházzal egybeépített bérháza. Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU_BFL_XV_19_c_11/

1867-ben született újra a hazai szabadkőművesség a semmiből. Az 1790-es években ötszáz–ezer szabadkőműves tevékenykedhetett, az 1900-as évek elején mintegy hatezer-ötszáz, köztük sok „játszó testvér”, aki unaloműzésből járt „vakolni”. A szabadkőművesség fekete irodalma gyorsabban terjed, mint a fehér. Igaz, korszerű monográfiája nem készült. Marad a fel-felhorkanás, ez is vitakultúránk része. Maradjon is az. Ha megmozgatja az elmét. És miért ne tenné? Még túlzásokra is ragadhat.

Ha Hatvany Lajos bárót szidják, mindig Windischgrätz herceg kijelentése jut eszembe, amely szerint az ember bárónál kezdődik, igaz, ezt revideálhatta, amikor Görgei hadvezetésből kioktatta. A magyar hadművészet fölényét még Miklós cár is elismerte, aki aztán hadvezéreink kivégzése miatt dührohamot kapott. Hatvany jótetteit pedig nemegyszer megbosszulták. Igazi irodalmi mecénás volt. Új polgárságunk – írja Szerb Antal – „a történelmi pillanatnál fogva, szabadgondolkozónak és materialistának született. A szabadgondolat, a vallási kételkedés és valami általános bizonytalan érzés, hogy semmi sincs rendjén úgy, ahogy van (a magányos ember állandó kísérője): ez az eszmei mondanivaló, amit az új polgárság magával hoz, ez különbözteti meg az úgynevezett történelmi osztályoktól. Ha statisztikát lehetne róla készíteni, bizonyára kiderülne, hogy ebben az időben is sokkal több volt a hívő, mint a hitetlen, de itt nem a számok a fontosak. A mozgékonyak, a hangadók, azok, akiket a »kor színvonalán« tudnak, mind szabadgondolkozók. A szabadkőművesség nagyhatalommá növekszik, azt lehetne mondani, ez az a társadalmi szervezet, melyben az új polgárság végre otthon érzi magát. A hírlap, a könyvkiadás, az egyházi jellegű orgánumokat nem számítva, a szabadgondolkozók kezében van.” A Nyugat is, s jelentősége – fejtegette Szerb Antal – „nem abból állt, hogy a magyar irodalom nyugatibb lett, hanem hogy mélyebben és szabadabban magyar lett”. A folyóirat mecénása, Hatvany is. Engem személy szerint  összeköt vele a közös tisztelet ükapám, Wesselényi Miklós iránt. Tudta róla, hogy nem egyszerűen „árvízi hajós” volt, hanem egyik nagy politikai gondolkónk is, nem is beszélve az ellenzéki stratégáról. Hatvany 1918 őszén el is ment Zsibóra, és el akarta kérni nagyapámtól Wesselényi naplóit kiadásra. Nagyapám nem adta, nekem a Securitatéhoz tartozó kolozsvári levéltár nem adta, amikor kellett volna. Közben Hatvany a kommün elől Bécsbe menekült, a honvágy hazahozta, „nemzetgyalázás” bűne miatt másfél évi börtönre ítélték, amiből kilenc hónapot leült. Fájt a gyomra, de nem a lelke. Ezt erősítette egy pozsonyi ügyvéd levele, aki jól megfeddte, mondván, odahagyta a zsidóságot, „fajtát” váltott, de visszavárják:
„…tudja Báró Úr, az anya elfelejt mindent, amikor fiát szenvedni látja. A zsidóság is elfelejtett mindent, amikor Önnek a bíróság előtti vergődését látta, és együttérzett Önnel a szenvedésben! A Zsidó Anya most így szól: »Saját anyádat Magadtól elrúgtad, a mostohán adoptáló pedig a legkisebb rosszalkodásra azt kiáltja feléd, hogy ’el tőlem, nem vagy az enyém!’« Ez a dupla tragikum fáj a zsidó anyának, aki soha nem tudja eltaszítani magától önnön vérét!”

Erre a válasz igaz hűségnyilatkozat:
„Író ember vagyok, csak a magyar életről tudok írni. […] A fogházban Kazinczy 21 kötet levelét olvasom, immár két hete folytonos szívet-dobogtató örömök és lelkesülések közt. Ez a Kazinczy bennem testvéri ragaszkodást kelt. Az ő ügye még ma is az én ügyem.” A bíróság előtt pedig Ady és Bartók magyarságát vallotta példának. Ezért a zeneköltőtől kapott is egy könyvet. A báró habogott is, hogy nem ért a zenéhez, mire a zeneköltő örömét fejezte ki, hogy végre valaki meg meri ezt vallani.

Én is megvallom, hogy Hatvany írta a legjobb magyar „irredenta” könyvet: Das Verwundete Land. Ez A sebzett ország a nemzeti önismeret alapkönyve lehetett volna, ha nagyon akarták volna, és nem tudom, miért maradt ki a Trianon-antológiákból. A szerző ajánlása mindent elmond. Először is az, hogy nem ajánlja Wilsonnak, aki elárulta békepolitikáját, nem Clemenceau-nak, a rossz szellemnek, nem Lloyd George-nak, a cinikus alkusznak, hanem Romain Rollandnak. Az immár divatjamúlt francia klasszikust azért ma is Európa lelkiismeretének tekinthetjük, igaz, egy időre felült Sztálinnak, aki a nagy világégésnek köszönhette azt, hogy az „emberiség tanítómestere” lett. (Nem véletlen, hogy amikor Pilinszky János bevonult katonának, és egy hátizsáknyi könyvet vitt magával, először Romain Rolland Dantonját dobta ki, és aztán a többit – a Biblia kivételével.)

Az origo malorum: az I. világháború. Vitatkozhatunk azon, hogy a dunai Monarchiát szétverték vagy összeomlott. Tény: 1918-ban a romokon kellett megosztozni. A károlyizmus – véli Hatvany – felhívás volt a nyugati demokráciákhoz, de ezekről hamar kiderült, hogy nem azok. A területi integritás védelmére maradt a kommunista világforradalom illúziója. Amíg el nem illant a délibáb, Benedek Elek is kommunistának vallotta magát, de nem azért, mert szabadkőműves volt, hanem azért, mert féltve hazáját, saját otthonában, Kisbaconban szeretett volna teljes jogú állampolgárként otthon maradni.

A győztes nyugati hatalmak rendet akartak, velük kellett együttműködni. Bethlen István ott folytatta, ahol Tisza István abbahagyta, és tette ezt okos kompromisszumokkal a kispolgári ellenforradalom ellenében is. Nem üldözte a szabadkőműveseket, bár a szabadkőművességet betiltották. Viszont megszületett az, amit Shvoy Kálmán altábornagy „fehér szabadkőművességnek” nevezett: az ellenforradalomban és aztán némileg az ország irányításában is szerepet játszó, főleg katonatisztekből álló titkos társaság. Az alvó szabadkőművesek is dolgozhattak – írhattak folyóiratukba, a Századunkba. Igaz, a szerzői kör bálványa, az immár emigráns Jászi Oszkár feketelistára került. Kemény dió. Ő elszáradt a fáján, amikor leesett a földre. Akad, aki már 1912-es szabadkőműves beszédéből szörnyű destrukciót olvas ki. Csakhogy világosan megmondta, hogy az ő szívügye nem az afrikai, hanem a magyar paraszt sorsa, mert „mindenkori hazánk érdekét kell szolgálnunk”. A visszatekintő gróf Batthyány Tivadar keserű jellemzése szerint akkori hazánk szociálpolitikai sivatag. Borbándi Gyula a népi mozgalom előfutárát látta Jásziban. Menczer Béla, miután áttért katolikusnak, úgy tekintett vissza az őszirózsás forradalomra, hogy „bár nem mentette meg Magyarországot, megmentette ifjú lelkeinket”. Károlyi – szerinte – ugyan amatőr volt, de Jászi európai hírű államférfi lehetett volna, és egész könyvet írhatna igazáról és tévedéseiről. Litván György írt is, de némileg kiábrándult Jásziból, Jászi pedig még nagyobb mértékben a történelemből. Jászi 1947-ben Budapesten – Benedek Marcell nagymester szerint – felejthetetlen beszédet tartott testvéreinek, aztán megírhatta nekik, hogy a mi csodált és szeretett Nyugatunk is orwelli jelleget öltött.

Szabadkőművességünk több évtizedes álomba szenderült. Újabban nagy bűnük Trianon. És okkal. Csakhogy nem azért, mert ők csinálták, hanem ellenkezőleg, azért, mert nem ők csinálták. Pontosabban azok a szabadkőművesek, akik a békediktátumot összehozták, elárulták a szabadkőműves eszményt. Ha elvhű szabadkőművesek csináltak volna békét, Magyarországot vagy svájciasították volna, vagy pedig népszavazással kötötték volna össze a területrendezést. Nem ez történt, hanem a geopolitikai spekulációk győztek. Hordozóik ma sem bírnak magukkal.

De mi is van ma? Bármennyire is szeretem a régi szabadkőművességet, a mairól fogalmam sincs. Azt látom, hogy egy-egy kiugrott francia testvér borzalmas dolgokat és titkokat fed fel, egyenesen sátánizmussal vádolja egykori mestereit. Szórakozásnak sem rossz. De a nagy kérdés számunkra az, hogy a törzsek és a globalizáló szuperelitek között hol található a demokrácia tere – itt a szuverenizmus és a mondializmus pólusainak erőterében. Más szóval: nemzetállam vagy birodalom? Kényes kérdés. De miért lenne titok? Vajon ha a régi szabadkőművesek feltámadnának, mit tennének? Valami Új Zrínyiászt produkálnának? Vagy visszamenekülnének a történelem elől a titok világába? Nyílt vitába szállnának a történelemmel? Ha ezt tennék, még jobban szeretném őket… Oh! Azok a szabadkőművesek!

/Indulókép: A Magyarországi Nagyoriens 10 évig használt páholyháza, amelyet a Magyarországi Jánosrendi Nagypáhollyal egyesülve létrehozott Magyarországi Symbolikus Nagypáholy is használt még 10 évig a Podmaniczky utcai páholyház felépítése előtt. Nagymező utca – Bajcsy-Zsilinszky út (Váci körút) sarok. Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára (jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.159)/