Néhány hónappal ezelőtt a címben foglalt kérdést tettem fel az egyik alsó tagozatos általános iskolai osztályban. A következő válaszok érkeztek: „Beethovené, Mozarté, az énekeseké, a hangszerjátékosoké, a tanár úré, az államelnöké.” Hogy provokáljam a beszélgetést, így kérdeztem tovább: Mit tennél, ha a tied lenne a zene? Válaszok: „Semmit, eladnám egy hegedűművésznek, én csak fütyülni tudok, nem járnék több zongoraórára.”

A megmosolyogtató válaszok hallatán előtört belőlem a lehangoló bűntudat, hiszen a – „Legyen a zene mindenkié!” – híres kodályi mondásban foglalt célkitűzés megvalósítása elsősorban az énekoktatás feladata lenne.

Hosszú hetekig töprengtem azon, hogy a Százéves terv óta vajon hol eshetett hiba a számításban, ugyanis egy dolog világos: ma a zene korántsem mindenkié, sőt – a jelenlegi helyzet alakulását tekintve –, egyre inkább egy elit kisebbség ügye. Természetesen ez annyiban igaz, amennyiben a zene fogalmát a komolyzenére szűkítjük. (Talán időszerű lenne újrafogalmazni a különböző műfajokról alkotott – egyébként sok tekintetben nem helytálló – fogalmainkat, így a meglehetősen súlyosan hangzó komolyzene szavunkat is. Már csak azért is, mert a magyar nyelv a zene művelésére elsődlegesen a játék szót használja.)


/Szabó Dénes Kossuth-díjas karnagy, az együttes alapítója megadja a hangot egy zongorával a negyven évvel ezelőtt megalakult nyíregyházi Cantemus Kórus Pro Musica Leánykarának próbáján a nyíregyházi Kodály Zoltán Általános Iskolában 2015. július 29-én. A négy évtized alatt számos zenei díjat és elismerést begyűjtött kóruscsalád gyermekkórusként, a korábbi 4-es számú általános iskola falai között alakult meg az akkor még fiatal énektanárként dolgozó Szabó Dénes vezetésével 1975-ben. Fotó: Balázs Attila/MTI/

Aligha lehet megnyugtató, hogy világszerte még mindig igen nagy népszerűségnek örvend a komolyzene. Az elmúlt évszázadban a közönség és a műzene viszonya gyökeresen megváltozott. Elég összehasonlítani a Mozart korabeli közönséget és a mai koncerttermek formális csendjében ülő, jól nevelt publikumot. Ez utóbbi számára a zene látszólag egy indok, hogy kellemes estét tölthessen régi, pompás koncerttermekben, és az előadás végén – olykor véleményétől teljesen függetlenül – vastapssal jutalmazhassa a méltán híres előadókat. Ehhez képest az osztálytermekben zajló ének-zene órákon a legtöbb klasszikus zenei szemelvény – nem meglepő módon – igen eltérő fogadtatásban részesül. Az iskolai hallgatóság korántsem passzív, sőt – természetét tekintve – inkább a Mozart korabeli közönséget idézi: utóbbi, nemtetszését kifejezendő, előszeretettel használta például a füttyöt. De mit tehetnénk, hogy ezek a gyerekek felnőttként is érdeklődjenek a klasszikus zene iránt, és őszintén kifejezzék a hozzá fűződő érzelmeiket? 

Alapvetően kétfajta zene létezik: az egyik közérthető, kifejező eszközeit tekintve rendkívül egyszerű, fülbemászó, a másik összetett, többnyire elvontabb esztétikai és intellektuális igényeket kielégítő zene. Hiba lenne az egyikre vagy a másikra azt mondani, hogy jó vagy rossz. Nyilvánvaló, hogy – műfaján belül – a közérthető (populáris) zene is lehet jó, és a magasabb művelődési igényű (komoly) zene is lehet rossz. A legfontosabb különbség a kettő között, hogy míg az egyik – egyszerűségének köszönhetően – különösebb erőfeszítések nélkül a közé lesz, addig a másik megértéséhez zenei képzettségre van szükség. Természetesen ennek hiányában is tetszhet (vagy nem tetszhet) az adott zene, de a lényegi megismerés kulcsa a szakmai beavatottság. Ez persze nem azt jelenti, hogy a komolyzene átélésének öröme a kiváltságosok privilégiuma lenne – legalábbis Kodály ezt szerette volna elkerülni, amikor a zenei írás-olvasás készségét az alapműveltséghez sorolta. Csakhogy közben kiderült, hogy nem feltétlenül célravezető, ha a tanulók első kapcsolata a komolyzenével a skála vagy a szolmizáció. Ezért jelentős feladat hárul az énektanárra, akinek az ilyen szakmai labirintusokból kell nap mint nap kitalálnia.

Nemrégiben felmérést végeztünk a Csíki- és Gyergyói-medence iskoláiban: kiderült, hogy a fiatalabb tanárok körében – szakértői javaslatok híján – súlyos dilemmát jelent a zenetanítási repertoár összeállítása. Szinte minden alkalommal – felsőfokú tanulmányaikra hivatkozva – elmondták, hogy soha nem vették komolyan a populáris zenekultúra hatását, és csak az osztálytermekben tapasztalták meg, hogy valójában mekkora kihívást jelent ez számukra. Az így kialakult bizonytalanság sok esetben szélsőséges megoldásokhoz vezetett: vannak, akik tabuként kezelik a populáris zenét, mások szinte kizárólag ennek segítségével látják megvalósíthatónak az élményszerű zeneoktatást. Úgy hiszem, téves az a megállapítás, miszerint a jelen generáció képtelen a komolyzene befogadására. Az ellentétet ott látom, hogy miközben tudjuk, hogy a gyerekek természetükből adódóan érdeklődők, és nyitottak az új megismerések felé, addig az oktatási rendszer (talán inkább a tantestület) azt sugallja, hogy ezek a diákok alapvetően lusták és nem akarnak tanulni, ezért kényszeríteni kell rá őket (osztályzattal, fegyelmivel). Fel sem merül az, hogy talán a módszereink, az oktatásról alkotott elképzelésünk lehet az oka a lefokozott tanulási vágynak. Ahogy minden más területre, úgy igaz ez a zene tárgyra is. Amint azt az elmúlt évek eredményei is mutatják, ez utóbbi – nemcsak a zene, de egyik tantárgy esetében sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. 

Kodály gyakran hívta fel figyelmünket a beszélt nyelvünkkel szorosan összefüggő zenei anyanyelvünkre, amely alatt elsősorban a nép- és gyermekdalkincsünket értette. Ritkábban esik szó arról az általánosságban vett zenei nyelvről, amelyet mindannyian bátran használhatunk, és általa kifejezhetjük magunkat. Vajon érdemes kizárólag a már meglévő zeneművek fogyasztására és reprodukálására korlátozni a gyerekek zenei nevelését? Nem lenne-e észszerű bevonni az alkotás ösztönös adottságát, amellyel szinte minden gyerek rendelkezik? Nagyon sokan, különösen az akadémikus zenei közeg szakemberei úgy vélik, hogy az utolsó évszázadok európai műzenéjének kibontakozása már teljes mértékben kiölte az átlagemberből a „generatív zenélés” képességét. Tehát már csak a mások által megteremtett zeneművek fogyasztására vagyunk képesek. Nem azt állítom, hogy nem kell Mozartot, Beethovent, Brahmsot hallgatni énekórán. De azt igen: a rögtönzés közelebb viheti a gyerekeket ahhoz a felismeréshez, hogy a komolyzene olyasfajta boldogságot nyújthat, amelyet semmilyen más zene nem pótolhat.

Szakmai elfogultságnak tűnhet, de nem hiszem, hogy bármelyik tinédzsernek olyan örömet okoz a mai populáris könnyűzene, mint nekem Bartók. Hagyni kell őket alkotni és kibontakozni, hogy feloldódhassanak a zene elvont világában. Felnőttként talán még okulhatnánk is a gyermeki önfeledtségből.

Végül Benjamin Zander brit zongorista és karmester idevágó gondolatát idézem, amelyet a The Transformative Power of Classical Music című TED-előadásában fogalmazott meg a közelmúltban: „A klasszikus zene mindenkié. Mindenkié […] Tudják, az én hivatásom a zene. A zenei szakma nem így gondolkodik. Azt vallja, a népesség három százaléka szereti a klasszikus zenét, és ha ezt fel tudnánk valahogyan tornászni legalább négy százalékra, minden problémánk megoldódna. […] Hogyan járnánk, beszélnénk, éreznénk, ha azt gondolnánk: mindenki szereti a klasszikus zenét, csak még nem tud róla?”

Ha mától kezdve, énektanárként, minden alkalommal ezzel a gondolattal lépünk be az osztályterembe, akkor talán a kodályi vízió is közelebb kerülhet hétköznapjaink valóságához.
 

/Indulókép: Kotta a Magyar Rádió Gyermekkórusa közelmúltban megalakult leánykarának első próbáján a fővárosi Kodály Zoltán Ének-zenei ÁltalánosIskola, Gimnázium és Zenei Alapfokú Művészeti Iskolában 2016. szeptember 5-én. Fotó: Kovács Tamás/MTI/