Hálaadási pulyka?

Az euróról mindig is szélsőséges szakmai és politikai vita zajlott és zajlik. A szakmai érvek akörül forognak, hogy lehet-e közös valuta hosszú távon közös fiskális, azaz költségvetési politika nélkül. A politikai vita részben a szakmai vitát képezi le: kívánatos-e a közös fiskális politika, avagy tágabban a centralizáció vagy a decentralizáció jobb-e?

Akik nem nagyon foglalkoznak az euró kérdésével, azok számára talán meglepő, hogy ilyen vita egyáltalán folyik, hiszen az euró létezik, és sikeresnek is tűnik. Ám ha nem Ronald Reagan szellemes megjegyzéséből indulunk ki, miszerint: „a közgazdászok azok, akik azon törik a fejüket, hogy ha valami a gyakorlatban működik, az vajon az elméletben is működni fog”, akkor a vita nagyon is releváns és valóságos. A gazdaságpolitika ugyanis ultramaratoni versenyszám, mert az, hogy valami a megfigyelt időszakban esetleg sikeres volt, egyáltalán nem jelenti azt, hogy örökké az is marad, és ez természetesen nem csak az euró kérdésére vonatkozik.

A szakmai vita mind a két oldalon a legkomolyabb tudósok részvételével folyik – már csak ezért sem tekinthető ezoterikusnak. Mint látható, a közös valuta rövid távon létezhet közös fiskális politika nélkül. Az elvi vita lényege a kis valószínűséggel bekövetkező, előre nem látható, de nagy hatású eseményekről szól. Ez mit jelent? Ezt a hálaadási pulyka példáján tudnám elmagyarázni. A derék baromfi azt gondolja, hogy a gazdája csak a javát akarja, hisz mindennap eteti-gondozza, és ebbéli meggyőződésében napról napra erősödik, míg utoljára ki nem derül: levágják. A kérdés tehát a következő: az eurózónatagok pulykák-e, akik nem látják, hogy mi történik velük? Persze, ha biztosak lennénk benne, hogy az euró nem marad fenn, akkor sem triviális, hogy mi az optimális magyar politika, hiszen a két alternatív pálya jóléti hatását kellene összevetnünk, és azt is meg kell mondanunk, mi történik az euró után, illetve az egyes országok miként alkalmazkodnak. Ausztria például 1976 júliusától a márkához kötötte magát, ezt sose bánta meg, és aligha szakadna el a német monetáris politikától, ha úgy alakulna, hogy az euró megszűnne, de vannak olyan országok, amelyekre ez nem áll. Az a paradox helyzet, hogy ha hiszünk az optimális valutaövezetekről szóló elmélet jóslataiban, talán még akkor is megérné belépnünk az eurózónába, ha rossznak gondoljuk a belső mechanizmusait, sőt, ha tudjuk, hogy az euróövezet valamikor szétesik. Nem mindegy ugyanis, hogy ez miként következik be: a gyengék vagy az erősek robbantják-e szét az eurót? 

A fentiekből következően az euróról szóló vitát nem helyettesítik az olyan kijelentések, hogy az euró eleve az ördögtől való, vagy hogy nagyon rosszul vezénylik – ami számomra rokonszenves vélemény – stb., mivel még ilyen esetben is megérheti a csatlakozás, ami egy pragmatikus, nem pedig ideológiai kérdés.

A praktikus közgazdasági vita kiinduló megfigyelése az, hogy az eurózóna sokkal jobban megszenvedte a 2008-as válságot, holott az nem onnan indult ki. A politikai vita részben követi a szakmai vitát, a közös fiskális politika, a centralizáció vagy decentralizáció kívánatosságát boncolgatva alapvetően a szuverenitásról és a politikai mozgástérről folyik, amit mindenki a maga ízlése szerint értékelhet világlátása keretein belül.

Ami világos, a szakmai vitában nincs és valószínűleg nem is lehet konszenzus, a politikai vita természete, hogy mindig mindenkinek igaza van.

Az MNB Csajbók Attila és Csermely Ágnes vezetésével készítette el a kérdés első rendszeres gazdasági elemzését (Az euró hazai bevezetésének várható hasznai, költségei és időzítése) 2002-ben. Akkor így látszottak a számszerűsíthető eredmények:
A tanulmány üzenete az volt, hogy a számszerűsíthető tényezők alapján Magyarország számára előnyökkel járna az eurózóna-tagság, mivel ez növelné a várható növekedési ütemet a reálkamatok csökkenése és a külkereskedelmi integráció további elmélyülése révén. A nem számszerűsíthető hatások esetében az önálló monetáris politika megtartásából származó potenciális előnyöket kellett számba venni. Végtelenül leegyszerűsítve az mondhatjuk, hogy akkor az önálló monetáris politika valódi mozgástere a megelőző gazdaságpolitikák következtében előálló devizakitettségek miatt meglehetősen szűk volt. Sőt, úgy tűnt, a külső sokkok ezen a csatornán keresztül maguk ugyancsak súlyos válságokat idézhetnek elő, amit aztán meg is tapasztalhattunk a devizahitelezés kapcsán. Így akkor világos volt, hogy a nehezen számszerűsíthető szuverenitási előnyök nem nagyobbak a növekedési előnyöknél, így az euró bevezetése akkor kívánatosnak látszott jóléti alapon.

Azóta nem készült számszerű újrabecslés, de az MNB többször is feldolgozta az euró tapasztalatait. Ezek alapján alighanem megengedhetjük magunknak azt az állítást, hogy az euró potenciális előnyei vélhetően csekélyebbek a korábban gondoltaknál, habár még mindig pozitívak. Ez két forrásból adódik: az egyik az euró tényleges tapasztalatai alapján újrabecsült kisebb integrációs hatása, a másik pedig a kamatok jelentős csökkenése. A fizetési mérlegben bekövetkezett radikális javulás következtében mára a gazdaság devizakitettsége is jelentősen javult, így 2002-höz képest biztosan elmondhatjuk, a számszerűsíthető előnyök vélhetően kisebbek, az önálló monetáris politikából származó potenciális előnyök pedig sokkal nagyobbak. Így azt biztosan kijelenthetjük, hogy az euró magyar bevezetése melletti tisztán szakmai érvek ma gyengébbek, mint akkor voltak, de itt a mértékek a fontosak.

Lehet-e kiigazítani az euróövezeten belül?


Az euró bevezetéséről szóló mai szakmai vitának azt kell tisztáznia, hogy mennyire lényeges tényező az önálló monetáris politika, hiszen az potenciálisan ellensúlyozhatja a mérhető előnyöket, és így az euró tisztán szakmai alapon is elutasítható lenne. A fenti ábrák azt mutatják be, hogy a 2008-as visszaesés után miként lehetett válságot kezelni az euróövezeten belül és kívül. A bal oldali grafikon az eurózóna régi uniós tagjainak, a jobb oldali pedig néhány új uniós tagországnak a teljesítményét adja meg, itt a szaggatott vonal jelöli az euróhoz csatlakozottakat.

Mind a két diagramon az egy főre jutó GDP alakulását látjuk 2009-es bázison, amikor a legtöbb ország elérte a válság mélypontját, és azt vizsgálhatjuk, hogy innen miként alakult a kilábalás. 

A bal oldali a vastag barna vonallal az eurózóna átlagos növekedését mutatja, és üzenete az, hogy azonos monetáris politika mellett is szélsőségesen különböző növekedés valósulhat meg, az alkalmazott egyéb politikák függvényében. Jól látható, Németország a zóna átlagánál sokkal gyorsabban növekedett, ami önmagában nem meglepő, de az is jól látszik, hogy ennek nem monetáris okai voltak, hiszen Ausztria lényegesen lassabban növekedett, nem is haladta meg a zóna átlagát. Az eurózóna válságával érintett országok esetében akkor is szélsőséges különbségeket láthatunk, ha Írországot mint speciális esetet kihagyjuk az elemzésből. Görögország még 2018-ban is majd 20 százalékkal alacsonyabb szinten van, mint 2009-ben volt, miközben Spanyolország és Portugália Ausztriához hasonló növekedést produkált a sokkal nagyobb kezdeti válság ellenére. Olaszország viszont éppen csak visszatért a 2008-as szintre. Ezek a különbségek biztosan nem magyarázhatóak azzal, hogy az eurózónán belül nem lehet kiigazítani; az üzenet az, hogy a teljes gazdaságpolitikai csomag együttvéve számít, és a közös valuta láthatóan nem gördített ez elé áthághatatlan akadályt.

Az új uniós tagországok közül a leggyorsabban és a leglassabban fejlődők is az eurózónához tartoztak. Az előbbiek a baltiak, az utóbbi Szlovénia. A növekedési teljesítményt itt Németországhoz hasonlítjuk, hiszen az minden új tagállam legfontosabb partnere, ráadásul az eurózóna mint viszonyítási alap túl könnyű mérce lenne. Az ábra üzenete ugyanaz: az eurózóna-tagság lényegesen nemigen befolyásolta ezen országok teljesítményét, noha az átlagosnál nagyobb válság következményeivel, nem csupán szokásos ciklikus lassulással kellett megküzdeniük.

Azért is érdemes az új tagországokat külön vizsgálni, mert a meglévő konvergenciafolyamatok miatt itt a növekedési ütemek sokkal nagyobbak, mint a régi tagországok esetében. A konvergencia, már ha van, annál erősebb, minél fejletlenebb egy ország, így nem meglepő, hogy a két legfejlettebb ország, Csehország és Szlovénia nőtt a leglassabban a régióban. Észtország teljesítménye azért meglepő, mert az már 2009-ben is felülmúlta Magyarországét. Litvánia, Lettország és Lengyelország pedig alig járt akkor előbbre, mégis sokkal nagyobb fejlődést tudott produkálni – ezek közül a baltiak az eurózóna tagjai. Ezen országok teljesítményét nem magyarázza önmagában a konvergencia, és úgy tűnik, az euró nem akadályozta sem a válságkezelésüket, sem a felzárkózásukat. 

A szintén eurózónás Szlovákia gazdasági teljesítménye hasonlított a miénkhez, de már 2009-ben is lényegesen meghaladta azt, nekünk pedig az önálló monetáris politika ellenére sem sikerült igazán felzárkóznunk hozzájuk.

Árfolyampolitikai preferenciák a térségben

Az eddigi adatok alapján kijelenthetjük, hogy az eurózóna nem béklyó, válságot kezelni és felzárkózni is lehet mellette, ha azt egyéb politikák támogatják. Érdemes tehát a gazdaságpolitikában megnyilvánuló preferenciákra madártávlatból rátekinteni. Előbb azonban vessünk pillantást a cseh, lengyel és magyar hosszabb távú árfolyam-preferenciákra is, mert azok sokat elárulnak az euróhoz való gazdaság- és monetáris politikai hozzáállásról.

A lenti felső  ábra a három ország 1995 óta folytatott árfolyam-politikáját mutatja be, ahol az összehasonlíthatóság érdekében a 2008-as árfolyamot minden ország esetében száznak vettük. Keresve sem találhatnánk három ilyen eltérő árfolyam-politikát folytató országot. A magyar politika historikusan a forint szinte folyamatos leértékelésére alapult, a cseh a korona szinte folyamatos felértékelésére, míg a lengyel árfolyam alakulásának a nagy változékonyság mellett nem volt trendje. Mivel a gazdaság szempontjából nem a nominális, hanem a reálárfolyam számít, amelyet viszont hosszú távon nem a monetáris politika, hanem a termelékenység alakulása határoz meg, az eltérő árfolyam-politikák hosszú távon alapvetően a relatív árszintek eltérő alakulásában csapódnak le. Ezt mutatja az alsó oldali ábra, amely a három ország árszínvonalát viszonyítja egymáshoz. Jól látható, hogy a cseh árszínvonal stabil a 90-es évek közepe óta, a lengyel a 2000-es évek eleje óta, míg erről a magyar esetben csak a 2010-es évek eleje óta beszélhetünk. 

Az ábráról az is kitűnik, amit az euró magyar bevezetésének költségeinél már elmondtunk, nevezetesen az árfolyam-politika a folyamatos leértékelődés ellenére kevésbé volt alkalmas a ciklikus hatások enyhítésére. Jól látható, hogy a 2008-as válság után a lengyelek mekkorát lazítottak, míg ezt a magyar politika nem bírta megtenni. A csehek esetében az látszik, hogy sokkal aktívabb politikát folytattak a válság elmúltával az importált deflációs hatások elkerülése érdekében, majd azok után gyorsan váltottak. Tudjuk, hogy egyik ország sem tervezi bevezetni az eurót, a múltbeli politikájuk alapján kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a csehek azért nem, mert az eurózónán belül számukra az ízlésükhöz képest túl magas lenne az infláció, a magyarok azért, mert a mi ízlésünkhöz képest az infláció túl alacsony lenne, míg a lengyelek nem lennének képesek aktív anticiklikus árfolyam-politikát folytatni.

Gazdaságpolitikai preferenciák

Ez az ábra a régió országainak jelenlegi gazdaságpolitikai csomagjait mutatja be. A felső a fiskális politika hosszú és rövid távú irányultságát láttatjuk, két változó segítségével. A hosszabb távú irányultságot a 2009 óta bekövetkezett hiánycsökkenéssel mérjük, míg a rövid távú politikát a hiány 2018-as szintje jelzi. A monetáris politikai irányultságot a rövid távú pénzpiaci kamatok szintjével ábrázoljuk, hiszen ezt alapvetően a monetáris politika kontrollálja. Érdekességként az ábrán szerepelnek a hosszú távú kamatok is, amit már nem a monetáris politika, hanem a piaci várakozások határoznak meg.

A fiskális politikával kapcsolatban jól látható, hogy az egyik legkisebb kiigazítás hazánkban történt, de alapvetően azért, mert a 2008-as válságra nemcsak a monetáris, de a fiskális politika sem tudott igazán hatékonyan reagálni, mivel a gazdaság már a külső válság előtt is strukturálisan válságos állapotban volt. Az mindenesetre látszik, hogy további szigorításra azért még lett volna tér, hisz Románia kivételével a többi ország kiegyensúlyozotthoz közeli költségvetéssel működik, a csehek és a szlovénok pedig többletes költségvetést produkálnak.

A monetáris politikáról hasonló mondható el. Az eurózóna tagországaiban nincs önálló monetáris politika, a rövid kamatokat az EKB politikája határozza meg, így azok a zónán belül normális esetben azonosak. Nem így van ez a hosszú hozamokkal; ezek az eurózónán belül ma már jelentősen eltérhetnek az adott ország érzékelt kockázatosságának függvényében, ami jól látszik a görög és szlovák hosszú hozamok óriási különbségében. Az önálló monetáris politikát folytató térségbeli államok közül nálunk a leglazábbak a kamatok, míg másutt lényegesen magasabbak. Ennek ellenére a hosszú távú hozamok csak a románoknál magasabbak. Hipotetikusan felvethető, hogy ha a kamatok számítanának az MNB számára, ezek vélhetően lényegesen alacsonyabbak lehetnének az eurózónán belül.

„Az euróövezeti tagság nettó előnye jelentős mértékben függ a gazdaságpolitika tudatos hozzáállásától, azaz nem tekinthető a csatlakozó ország számára külsőleg adottnak.”

 

„A válság óta felhalmozott makrogazdasági tapasztalatok ugyanakkor arra utalnak, hogy az euró bevezetése komoly makrogazdasági kockázatokat is hordozhat, amelyek csak nagyon tudatos gazdaságpolitikával mérsékelhetőek.”

(MNB: Elemzés a konvergenciafolyamatokról, 2011. október.)

Magyarul: a jó kérdés nem az, hogy az euró jó-e, vagy nem, hanem az, hogy tudunk-e vagy akarunk-e ezzel kompatibilis módon gazdaságpolitikát csinálni. Ez azt jelenti, hogy az önálló monetáris politika válságkezelési előnye csak lehetőség, nem pedig szükségszerűség. Mint láttuk, a múltban a magyar fiskális és monetáris politika nem tudott hatékony, most pedig nem is kíván anticiklikus politikát folytatni, noha lenne rá lehetősége.

Az euróhoz való csatlakozás tehát nem tűnik észszerűnek a magyar gazdaságpolitikák kinyilvánított preferenciái alapján. Ezek egy demokratikus országban hosszú távon soha nem a gazdaságpolitikusok vagy politikusok egyéni, hanem az átlagos vagy többségi szavazók érzékelt preferenciáit képezik le. Ez jól látszik a magyar gazdaságpolitikák évtizedes, több kormányon és jegybankon átnyúló gyakorlatán, amely számos lényeges különbség ellenére feltűnő hasonlóságokat is mutat.

Az országnak – megítélésem szerint – jobb lenne az eurózónán belül, ha ehhez a gazdaságpolitika többi része alkalmazkodni tudna vagy akarna, de ez csak azt jelenti, hogy nem én vagyok, és nem is én voltam a medián szavazó, ami rendben van a részemről.