Arról az ágról kéne írni,

amit Tandori temetésén

letört a szél.

Élőlény volt, tárgy,

fogalom, vagy személy?

Nem az ág húzott valakit,

hanem valami az ágat húzta,

ami azóta hull-hull,

Az eredmény nulla-nulla,

vagy null-null.

A kis sírdombot és keresztet nézve

arra gondoltam, hogy… vége.

Meg arra, hogy pont olyan,

mint az a kis sírhant, amit

Tandori a monogramjaként

rajzolt – még élve.

Most meg halott, és ez a temetése.

A végén részvétet

nyilvánítottunk Tandori Ágnesnek,

és hozzátettem, hogy „Dezső nagy író volt”,

vagy ilyesmi…

De ilyen helyzetben minden túl kevésnek

érződik, vagy túl soknak.

Körülöttünk élők s halottak.

Egyébként nem sokan mertek odamenni

hozzá, mert Ágnesnek az volt a kérése,

hogy a részvétnyilvánítást mellőzzük.

(Nem mellőztem, Dezső…

Mert nem volt mellőzhető.

Minden háznak kell tető.

Azt mondták, elmentél, hogy nem

vagy ottan, és nem vagy itten,

pedig ott vagy az égben,

és itt vagy a rímeimben.)

Hosszú idő után

akkor láttam Ágnest újra,

és utoljára.

Alig változott.

Ez lett a végleges változat.

Egy év múlva ő is elindult a nagy útra.

Miután elpusztult a kutyája,

követte Tandorit.

Túl sok volt neki a nem-vagy-itt,

a szekrényben az üres vállfa,

amiket nem vehetett félvállra,

a hiány plusz áfa.

De még látta,

Johannát, a lányomat,

aki a babahordozóban ott volt velünk,

mint jobbik felünk.

Talán meg is simogatta,

emlékezetemben, mintha

mozdulna a karja,

lassított inga.

Mögöttünk terült el

a lóversenypálya,

de tudtuk, hogy a földben

már a lovas,

az ég szeles volt,

de derült,

lézengtünk egy darabig,

keveses-sokas.

Arról az ágról kéne írni,

amit letört a szél.

Ami azóta halott,

azóta él.