1958. szeptember 14. Konrad Adenauer német kancellár behajt Colombey-les-Deux-Églises kúriája, a La Boisserie elé. Az ajtóban Charles de Gaulle francia miniszterelnök várja – az ő családi házáról van szó. A negyedik köztársaság utolsó miniszterelnöke, az ötödik első elnöke először és utoljára fogad külföldi vendéget vidéki otthonában. A kétnapos beszélgetés, ma már tudjuk, történelmi jelentőséggel bírt a német–francia megbékélés, az elhíresült európai tandem kialakulása szempontjából. 1963. január 22-én e vidéki, családias találkozó résztvevői aláírják az Élysée-szerződést, a két ország kapcsolatait meghatározó okmányt. Ezt váltotta fel 2019. január 22-én utódaik, Angela Merkel és Emmanuel Macron aacheni megállapodása.

/Angela Merkel és Emmanuel Macron Párizsban 2019 decemberében Fotó: Wikimedia Commons/

A két ország kibékülését és együttműködését csak a pőre érdek vetítette előre. Amikor De Gaulle és Adenauer a közös érdekeket felismerve együtt léptek fel, ősellenségek fogtak össze  (amit megrendítő kézfogással erősített meg 1984-ben François Mitterrand és Helmut Kohl Douaumont temetőjében, az I. világháború tragédiájára emlékezve). 

A gyanakvásra, érzelmi ellenállásra minden oka megvolt a feleknek. Két világháborúban is szemben álltak, s a XIX. században is bőven volt hagyománya az ellenségeskedésnek. Nemhiába mondták a németek Erbfeindnek (ős/örökös ellenség) a franciákat. Az 1871-ben elcsatolt, az I. világháború után Franciaországhoz tartozó Elzász-Lotaringia státusza hasonló érzelmeket szított, mint a trianoni elszakított magyar területek sorsa (a történész Ernest Renan Mi a nemzet? című előadása mutatja a befektetett intellektuális erőfeszítést, e politikai szövegnek köszönhetjük a kulturális és államnemzet gyakran emlegetett szembeállítását). A felek személyes múltja sem arra predesztinálta őket, hogy otthonaikban kvaterkázzanak. Különösen nem de Gaulle-é, aki az I. világháború jó részét német hadifogságban, a húszas-harmincas éveket a németekkel szembeni újabb háborúra készülve töltötte, 1940. június 18. után pedig tette, amit tett. A német–francia történelmi megbékélés tehát komoly önmegtagadáson, gesztusokon és a közös érdekek felismerésén keresztül vezetett. De az sem volt utolsó szempont, hogy konzervatív, sőt – de Gaulle esetében – nacionalista politikusok végezték el a feladatot. Nem véletlen: tőlük egy nacionalista-patrióta szavazóbázis is inkább elfogadja a nemzeti érdekre való hivatkozást. Ha de Gaulle mondja, hogy Franciaországnak barátkoznia kell a németekkel, akkor abban csak lehet valami! Többnemzedéknyi francia s német vette komolyan, s kereste egymás személyes barátságát.

Nagyon máshogy gondolkodunk

Amikor a trianoni döntés 100. évfordulójára emlékezünk, érdemes feltennünk a kérdést, hogy miként áll a gesztusok és a közös érdekek terén Franciaország és Magyarország. Bár a magyar történettudomány az elmúlt évtizedekben komoly munkát végzett a nemzeti csapás okainak feltárásában, megismertetésében, cáfolva a „Clemenceau menyével”, „a szabadkőműves összeesküvéssel” és„a francia aknamunkával” kapcsolatos tévképzeteket, világos, hogy a két nép barátsága felett a mai napig ott lebeg Trianon árnyéka. Persze a francia tudatban kevésbé. Abban könnyebben ugrik be a sokkoló hatású 56, a rendszerváltás, no és Orbán Viktor kormányzása mint magyar élmény. Annál is inkább, mert a Párizs környéki békék egészen más fókusszal vannak jelen a francia történelmi tudatban (beszédes, amikor francia Erasmus-hallgatóim rákérdeznek, tartunk-e órát november 11-én, jeleznem kell: velük ellentétben a nagy háborút Magyarország elvesztette, így ünneplésére nincs oka). Természetesen a francia politika eljutott odáig, hogy a trianoni döntés igazságtalan volt. Kering a legenda Csoóri Sándor beszámolója nyomán arról az Illyés Gyulával való beszélgetésről (1982), amikor François Mitterrand mocskos ügynek nevezte Trianont, de nyilvánosan is érzékeny és fájdalmas dolognak mondta a kérdést egy budapesti sajtótájékoztatón 1990. január 19-én. Sőt, a maastrichti szerződésről szóló beszédében is úgy vélekedett, Trianont is nevesítve, hogy a győztesek által diktált béke nem béke, hanem újabb háború magja volt (1992. június 5.). Mitterrand az európai együttműködés összefüggésében beszélt erről. Európa tehát az, ami a történelmi ellenségeskedéseket feloldhatja, a háború veszélyét elháríthatja, és a közös érdekekre helyezheti a hangsúlyt. 

S valóban, a francia–német tapasztalat éppen ezt tanúsítja.

Tény ugyanakkor, a franciák kevésbé észlelik Trianon ma is létező érzelmi töltetét: a szovjet megszállás a nemzeti kérdést is elnyomta Közép-Európában. Emiatt az állami gyámkodáshoz ragaszkodó magyar szavazóbázisok inkább kulturális és nemzeti kérdéseken perlekednek egymással. A bal- és jobboldal gazdasági meghatározottságához szokott franciák viszont nemigen értik, hogy a kortárs Magyarországot és az Orbán-jelenséget a nemzeti kérdés s annak szimbóluma, Trianon is magyarázza. Nem érzékelik, hogy a Trianon-kérdés érzelmileg milyen súllyal nehezedik a politikára, a határon túl élő magyarok mindennapjaira s ezzel a mindenféle kétoldalú kapcsolatokra. Ráadásul a francia elképzelés a köztársaságról állampolgári alapú, színvak, hagyományosan nem közösségi-kisebbségi jogokban gondolkodik. Az egyetlen legitim közösségnek az állampolgárokét (a politikai nemzetet) tekinti. Nem véletlen, hogy Franciaország a mai napig nem ratifikálta a regionális és kisebbségi nyelvek európai chartáját, bár az alkotmány 75-1. cikkelye nemzeti örökségként nevesíti a regionális nyelveket. A köztársaság értékeivel ugyanakkor alapvetően szembenáll a gondolat, hogy részcsoportok többletjogokat, illetve -kötelezettségeket kapjanak.

Közép-Európából nézve a közösségi jogok ilyen tagadása inkább tűnik jogfosztásnak, mint értéknek, de a francia gondolkodás ebben a törvény előtti és politikai egyenlőség megőrzését látja. A közösségelvűség, a kommunitarizmus szitokszónak számít a francia politikában, azokra használják, akik a nemzet alatti közösségeket külön kezelik – mostanság gyakran a muszlim bevándorlás kapcsán hangzik el. Vagyis amikor a kisebbségi ügyek európai megoldásáról beszélünk, a franciákban nincs fogadókészség ilyen törvényi szabályozás iránt.
A finn–svéd vagy a dél-tiroli jellegű megoldásokban nem látnak kivetnivalót, amíg azok kétoldalú megállapodások maradnak. Efféle kötelező európai szabályozás ugyanakkor nem fér össze a a francia republikanizmus értékeivel, ráadásul rögvest újból megnyitná a franciaországi őshonos kisebbségek évszázadok fáradságos munkájával s elnyomásával lezárt ügyét.

Részben az eltérő gondolkodás magyarázza a gyanakvást. Hányszor hallom Franciaországgal foglalkozó politológusként, hogy „nem szeretem a franciákat, mert Trianon” (tanultabb körökben: „mert politikai nemzet”, „mert román alkotmány”)! A Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport 2020 eleji közvélemény-kutatásának előzetes jelentéséből nemcsak az derül ki, hogy a Trianon-tragédia megítélése körül van egyfajta konszenzus, hanem az is, hogy a francia–magyar kapcsolatokban magyar részről igenis szerepet játszik a téma: „A Franciaországgal kapcsolatos vélemények azonban érdekesek: első olvasatra nem gondolhatunk mást, mint a trianoni békeszerződés létrejöttében játszott, vélt vagy valós szerepe okozhatja a két ország viszonyának ambivalens, de egy hajszálnyival inkább kedvezőtlenbe hajló értékelését.”

Az állampolgári attitűdök mellett magyarázatra szorul az is, hogy a mindenkori magyar külpolitika miért hanyagolja el szinte hagyo-mányosan a francia–magyar kapcsolatokat, legalábbis a német–magyar, amerikai–magyar, orosz–magyar viszonylathoz képest. Pedig Párizs nélkül éppúgy nem lehet stratégiai döntéseket hozni Európában, ahogy Berlin nélkül sem. Ráadásul Franciaország igyekezne kiterjeszteni a befolyását Közép-Európában, élve a Brexit és a német nehézségek adta lehetőséggel. Racionális magyarázat nincs, ezért feltételezhetjük – ugyancsak első olvasatra –, hogy az érzelmek, a történelmi hagyományok az elit gondolkodásában is szerepet játszanak.

Lehet-e közös francia–magyar érdek a gesztus?

A 2020-as nemzeti összetartozás éve mintha az érdekek és az érzelmek konfliktusát igyekezne oldani. Mintha a neheztelős, önsajnálós hangulatot tompítani akarná, amire, mint a fent idézett MTA-kutatásból is látjuk, közigény azért lenne. Beszédes illusztráció ehhez a megállapításhoz, hogy a rendszerint feketeöves identitáspolitikus szerepében fellépő Kövér László 2019-ben a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) ülésén azt a visszafogott kezdeményezést tette, hogy „a fórum kérje fel az Országgyűlést, valamint a magyar kormányt, hogy 2020-at nyilvánítsa a magyar nemzeti összetartozás évének, amikor nem pusztán emlékeznének a trianoni tragédiára és tisztelegnének száz év magyar nemzedékeinek nemzethűsége előtt, hanem a térség népei felé tett új együttműködési ajánlat révén a közép-európai jövőt is szolgálnák”.

Ez megadta az alaphangot. Sugallta, hogy nem a sérelmi narratíva irányítja majd a kormányzati megemlékezéseket 2020-ban. Ezt a gesztust, a belpolitikai kiaknázás elmaradását nyomban viszonozta Igor Matovič szlovák miniszterelnök nagy erejű megnyilatkozása, amely szlovák–magyar viszonylatban úgyszólván követte de Gaulle és Adenauer példáját. (Ukrajna geopolitikai, Románia pedig belpolitikai okokból nem tett hasonlóképpen.) A sérelmi politika nem is érdeke annak a magyar kormánynak, amely 2015 óta növelte súlyát a régióban és az Unióban – elég a Balkánra, különösen Szerbiára, a bővítési biztosi portfólió megszerzésére, illetve a szívélyesnek mondható V4-es viszonyokra gondolni –, ráadásul az uniós döntések befolyásolásához is szövetségesekre van szüksége. Ahogy Párizsnak is pőre érdeke fűződik a kétoldalú kapcsolatok javításához, úgy a magyar kormánynak is előnyére válik – a további uniós tekintélynövelés szempontjából is – a regionális kiegyezések elősegítése, illetve a francia kapcsolat egyre erőteljesebb ápolása. Nem véletlen, hogy amint elült az EP-választás zaja, a két adminisztráció egymásnak szóló kampányüzengetései is lekerültek a napirendről.

Úgy állunk tehát, ahogy álltak a németek és a franciák jó hatvan évvel ezelőtt? Magyar oldalon az ideológiai konfiguráció adott de Gaulle és Adenauer példáját követni: a konzervatív kormány mozgástere nagyobb a szimbolikus lépésre. Kérdés, hogy francia részről van-e készség ilyen gesztusra, amely növelhetné a francia befolyást hazánkban. Emmanuel Macron 2019-ben hosszan értekezett az uniós kétoldalú kapcsolatok fejlesztésének szükségességéről, a tanácsi befolyás növeléséről, érezvén erre a lehetőséget, az űrt. Kérdés, láthatja-e adminisztrációja úgy, hogy az érdekek érvényesülése, a múlt nehezteléseinek lezárása céljából gesztus is szükséges, akár a gyanakodva nézett Orbán-kormánnyal szemben? De milyen gesztus? Az együttérzés szimbolikus, nyilván nem megalázkodó kifejezése jöhetne szóba a francia elnök részéről. És vajon cserébe képes-e a magyar politika arra érzékeny része felülemelkedni „a franciák, Clemenceau menye és a szabadkőművesek” narratíváján? Van-e mai de Gaulle, mai Adenauer, aki képes a közös érdekek elsőbbségét elmagyarázni hazai bázisainak, ezzel is gyógyítva száz esztendő sebeit? Még van csaknem fél év 2020-ból, hogy választ kapjunk.

/Indulókép: De Gaulle és Adaenauer jözös misén Reimsben, 1962-ben Fotó: Wikimedia Commons/Bundesarchív, Steiner, Egon/