A hőség lebontja a józan értelmet. Képtelennek tűnik, ami addig a földhöz tapadt. A fogakból kihullanak a tömések, a fény szikraképeket rajzol az úttestre és a levegőbe, sárgás-émelyítőn remeg a gázolaj a levegőben, megrepednek a napszítta függönyök, az ember meg – az ember izzadt alázattal, kíméletlen alázattal liheg a létezésben. Mi mást tehetne? Péntek délután, a 2-es villamos csikorogva kanyarodik a város belső része felé (Belváros, elegancia, dizsi, havaj, nápolyi, napszemüveg), még távolabb motoszkál-botorkál a fémforró síneken, elhagyott raktárépületek mellett, világvárost építünk, hirdeti a böhömnagy reklámtábla, Hajós könyökével a villamosfülke ablakpárkányára támaszkodik, nézi izzadt-lesújtottan a táblát, nyilván ottfelejtették valamikor, félig leáztatta az eső, töredezett a naptól (olyan, mint az ember, gondolta Hajós, mert az is hol ázott, máskor megtöretett, ó, ha valahova elmenekülhetne, most, mondjuk az irodalomba, de erre semmi reménye), „világvárost építenek, a rosseb ott egye meg, miért nem ezt a nyomorult várost”, a villamos máris odébb dülöngél, a villamoson az ablakkönyöklő ragacsos, odatapad a bőr, az üveg koszos, hozzányomódik a világos színű trikó, Hajós melléről elindul egy nyirkos gyík, az izzadságcsepp lesurran egészen a köldökéig, nem áztatja át trikóját, éppen eléggé átázott már a nap folyamán, a kicsapódott só otthagyta nyomát; amikor belépett az első hivatalba, némi röstelkedés kerítette hatalmába, ejnye, no, így odaállítani az ügyintéző elé, de amikor harmadszor is azt hallotta: „nem”, pedig én kérem, csak azt szeretném… tördelte magát apróra, ekkor már nem érdekelte az izzadás, hátán is folyt a víz, minden nem újabb kifacsart remény, „de hiszen nem kérek semmi rendkívülit, csak annyit, amennyi mindenkinek kijár, vagy legalább az embernek…” „Ezt bárki mondhatja…”, dörrent a faarcú válasz, és lecsapott rá a tekintet: mire vár még?

Merthogy a jogszabályok… „a rosseb ott egye meg a jogszabályokat”, dünnyögte, ennyire futotta lázadása, leért az alsó lépcsőfokhoz, amikor rádöbbent: minden elveszett.

A villamos fékez, megáll. Figyelmét megdöglesztette a hőség és az ügyintézéssel teli nap, egy légy téved oda, nem is légy, dongó vagy inkább bögöly, motorzümmögés, sebesség, hirtelen fordulat a levegőben, ilyen mutatványra semmilyen technikai eszköz nem képes. Ekkora tömeg, kisujjkörömnyi, hogyan képes erre? Cikázik, villámlik, meghazudtolja a tömeghatás fizikai törvényét, a tehetetlenségi erő tovább kellene hogy vigye, de nem, hány kilométeres sebességgel száguld, aztán egyetlen pillanat (annak törtrésze), s máris ellentétes irányba repül, ugyanolyan sebességgel. Lehet, hogy rá másféle törvények érvényesek, mint ránk, emberekre? – bámulja Hajós a szerencsétlen, mégis bosszantó legyet, bent rekedt az utastérben, a légy műveltsége nem terjed ki az üvegesmesterségig, nekirepül a semminek (ő így gondolja), pedig nem semmi az, hanem üveg, majd újra próbálkozik: neki a semminek (megint így gondolja), pedig ismét csak az üveg. Ekkora ütközésbe az ember belehalna, ereszkedik egyre inkább alá a ragacsos hőségben Hajós, gallérral ellátott trikóján (adjunk valamit a polgári minimumra) több helyütt kiütött a só, petyhüdt alakja tapadt benne (nem is a teste, a lelke volt inkább petyhüdt), a villamos áll, a légy (dongó vagy inkább bögöly) zümmögő-riadt, hasztalan menekülési kísérlete, balra elöl, két épület között, az elhanyagolt folyópart mögött megcsillan a víz! Igen, a folyó!

Hajós felhörög: a menedék. Szájában töredezett a nyálkahártya, légcsöve sivatag. Remegés, forróság, por. Ó, ha belevethetné magát, a csobbanás édes gyönyörével, teste kifeszül a vízben, siklik, igen, siklik! Talán ezzel, talán így megmenekülhetne.

Korántsem nevezhető online fiúnak. „Menjetek a fenébe az online tudásotokkal”, morcsolta (mormogta és ócsárolta), ha valaki elé állt a pillanat ismeretének fontosságával. „Most, ebben a percben tudni, az életnek csak így van értelme!” Mit jelen ez? Hogy más sincs, csak a pillanat, és éppen ez a pillanat?

Hülyeség, de türtőztette magát, régebben kitört, széles gesztusokkal magyarázott (összenéztek, nevettek rajta), később lehiggadt, s már azzal vált furcsa kakadu-figurává, hogy minduntalan azt ismételgette: jól van, jól van… Nem kapott valamit az üzletben: jól van…, lábára tapostak: jól van – de ezen a napon nem mondta, hogy jól van. A pillanat kábszerélvezőinek nem hivatkozott Kirkegaard-ra: az életet csak visszafelé lehet megérteni, de a jövőben kell élni.

Az online, az online. A jól értesültek már tudják, a Wildwest bevásárlóközpont tetőteraszáról elszabadul a kötélen tartott léggömb, kosarában tizenkét fizető utassal (minden jelen időben történik). „Vásároljon, aztán tekintse meg a magasból a várost. Az élet önért van!”

A tartókötél hanyag eleganciával hullik alá, a léggömb pedig a benne lévő vásárszatyrokkal és dobozokkal emelkedik. („Jó lesz, drágám, ha magunkkal visszük, így a biztos”, szorítják hónuk alá a vásárfiát – ugyan honnan kerül oda ez az ódivatú kifejezés – online élni, apuskám, online!, és nem izzadnak, a bevásárlóközpontban légkondicionálás, a mélygarázsban a dzsip is légkondicionált). Emelkedik a léggömb tizenkét plázázóval (korszerűtlen kifejezéssel: emberrel), ők még nem tudják, nem látják, hogy elszabadul, vásárolnak: tele szatyor, tele has, még egy kis ráadás, anyukám! Fölemelkedünk! Nekünk áll a világ!

Nem tudják, nem látják, hogy a kötél elszakadt. Ettől kezdve a képlet (mármint a fizikai képlet) egyszerű: a léggömb viszi őket, egyre csak viszi, föl, föl, a magasba, ilyen szféra, olyan szféra (a szférák zenéje nélkül), troposzféra, sztratoszféra – pukk. No, nem a Szentivánéji álom Puckja, hanem a léggömb pukkja: nyomáskülönbség, szétdurran, és a magassági mámortól megrészegült utasok aláhullanak; vagy még mielőtt ez bekövetkezne, egyszerűen megfulladnak. De most még nevetgélés, integetés, élvezet.

Hajós innivaló után kap. Gondolatban. Iszik valamit, a hűvös, szénsavas lé lefolyik a torkán. („Mit tetszik kérni? Vicét? Hát az meg mi?” – „Ja, kérem, a mai világ… Viceházmester: két deci bor, három deci szóda.”) Ha lefolyik a torkán (nagyot nyel szárazságtól repedezett agyag-torkában), ennie is kell valamit hozzá. Ruszlit. Talán ruszlit? Nem, azt végképp nem. Nagyapja olykor-napján ruszlit kért a feleségétől: „Anyi, kérem, ha hozna ruszlit.” Befőttesüveg, hideg-lila tekergődző halféle, ecetes, hagymás lé.

Ez Hajós nagyapja. A ruszli első világháborús. No, nem az, amelyet Anyi elé helyezett kellő (tehát undorodó) teatralitással vacsoraidőben, a ruszli az Onyega és a Belaja folyó vidékéről származik. A hadifoglyokat kiadták munkára a parasztokhoz. Ott aztán nem volt más étel, csak a hatalmas hordókban pácolt ruszli. A földveremből fölsajdult az illata, ami persze amolyan elő-ázsiai illat volt, és nagyapa tuszkolta, egyre csak tuszkolta lefelé ezeket a nyers, ezüstöslila halféleségeket. Hogy aztán ötven évvel később miért ezt kért a feleségétől? Talán a realitás miatt. Nehogy azt gondolja, hogy az élet csupa ruszlimentes idő.

A villamos megmozdul, magával viszi a hőség-zsíros péntek délutánt. A kerületi hivatalnál („tanács, vagy hogy a fenébe hívják mostanában: önkormányzat, nekem akkor is tanács marad, mert csak azt ismerik: nem, nem, nem!”) megtagadják az igazolást Hajósnak arról, hogy mennyire szegény. „Kérem szépen, én nem kereskedni akarok ezzel, én csak az életet… és nem is a magamét, hanem a fiamét! Kérem szépen!”

Kilökődik az utcára. Nem kell sietnie, a nyugdíjas nem siet, „apuskám, maga már csak a temetőbe siessen, nehogy lemaradjon valami jó helyről”, a bank, igen, a bank. Rándul a gyomor, ha a trikója alá nézne (galléros trikó, ennyit azért adjunk a polgári minimumra), véres izzadságcseppet látna alágördülni, legalább kétezer esztendeje gördül, most az ő inge alatt is.

Megnyomja az ajtót a bankfiókban, hűtött terem, a proszektúrák ilyenek, halottfagyasztás, csak semmi botrány, hogy kiszivárogjon a rothadó-bomló bűz, a pénz bűze, „húzzon sorszámot”, igenis, kérem, „várjon, amíg szólítják”, igenis, kérem.

És előadja. Ajka remeg, megszorul szívében egy csavar, megszorul és megfordul, lélegzet eláll, sírna, sírna, mint egy taknyos kölyök, telesírná a világot, mit neki: az egész világot! „A fiam… tudja, kérem, a fiam… Persze, eladtam a lakásomat, hogy neki legyen. Az árát beleadtam a kicsi fiamnak… igen, de nem volt elég, kellett még a kölcsön… Nekem soha nem jutott, legalább neki… És most azt mondják, háromszor annyival tartozom, mint amennyi a kölcsön volt… és elviszik a házat, a kicsi fiam házát! Én odaadom a nyugdíjamat, én mindent odaadok, csak neki hagyják meg… Hogy nem elég?”

A bőgés vad dallammá rázta: „Nem elég? Nem elég!?”

A villamos, a 2-es villamos továbbhalad a Belváros felé. Hajós elkoszolódik az izzadástól, „Haller utcai megálló”, meg se hallja, csak viszi, viszi a villamos, a 2-es villamos, mindjárt ott a Belváros, dizsi, havaj, nápolyi, napszemüveg – „csak oda ne, csak oda ne”, nézi lihegve a folyót, talán az, talán, ha befogadná, és elnémítaná minden szenvedését, mert nem a halál, hanem a szenvedés…

A léggömb. Magasan a folyó fölött megpillantja a léggömböt, kosarában emberek, kihajolnak, integetnek, szétfeszíti őket a lendület. Kiabálnak is, de nem ér le a hangjuk. Hajós odabambul. A koszos villamosablakon orra turcsivá rövidül, és csak nézi, nézi a szálló embereket, a magasban szállongó embereket.

„Ott repül a boldogság!” A bankban elszáradt hangja egyszerre megszólal. „Ott repül a boldogság”, és mielőtt a villamos befutna a Petőfi hídi megállóba, Hajós fölkel a helyéről, nem zavarja, amint enyhe szürcsöléssel válik el ruházata a műanyag üléstől, megkeresi a legközelebbi nyitva lévő ablakot, könnyű lendületet vesz, kiúszik az ablakon, erős karmozdulatokkal hosszan előretolja a testét, belesimulni, siklani a levegőben, aztán tovább, föl a magasba, ahol a boldogságot gondolja.