A magyar gengszterfilm ritka, mint a fehér holló. Ennek legfőbb oka, hogy mind a Horthy-korszak, mind a Rákosi- és a Kádár-rendszer cenzúrája egyaránt gyanakvással tekintett a bűnügyi történetekre, a bűnelkövetés témája pedig tabunak számított. Néhány kivételtől eltekintve (Illatos út a semmibe, Dögkeselyű, Nyom nélkül) gengszterfilm alig készült A Viszkisig, de azóta sem bővelkedünk bűnöző hősöket felvonultató történetekben. Így a két kortárs gengsztersorozat, az HBO-s Aranyélet (2015–2018) és az RTL klubos Alvilág (2019) alkotóinak abból a szempontból nehéz dolga volt, hogy a műfaj magyar változatát erős filmtörténeti hagyomány híján nekik kellett (újra) megteremteniük. Igaz, mindkét széria egy-egy külföldön már bizonyított sorozat – előbbi a finn Könnyű élet, utóbbi a holland Fű és fehér por – feldolgozása.
Látszólag az Aranyélet készítői voltak a merészebbek, mert nemcsak nagyban eltértek az eredetitől, de közvetlenül foglalkoztak aktuális társadalmi-politikai kérdésekkel (például a fiatalok külföldre utazásával vagy a hazai munkavállalás nehézségeivel) is. Az Alvilág inkább hű remake, ami a felszínen sokkal kevesebb magyar motívummal dolgozik, és a társadalmi-politikai kommentár helyett a lélektani ábrázolásra helyezi a hangsúlyt. Mégis ez utóbbi a művészi értelemben sikeresebb alkotás, ha a gyenge nézettségi statisztikák miatt abbahagyták a forgatását egy évad után – szemben a három évadot megért Aranyélettel.
Mindkét sorozatot zsánerfilmekhez értő profi forgatókönyvírók és rendezők készítették: az Aranyéletet mások mellett Tasnádi István (Terápia, Egy másik életben) írta, Dyga Zsombor (Köntörfalak) és Mátyássy Áron (Víkend) rendezte, az Alvilágot pedig Köbli Norbert (Örök tél, Apró mesék) és Bodzsár Márk (Isteni műszak, Drakulics elvtárs) forgatókönyvírók, valamint Ujj Mészáros Károly (Liza, a rókatündér, X – A rendszerből törölve) rendező jegyzi. Emellett mindegyikben remek színészek játszanak: Thuróczy Szabolcs, Anger Zsolt és Ónodi Eszter (Aranyélet), illetve Balsai Móni, Fekete Ernő és Bezerédi Zoltán (Alvilág).
Abban is erős mindkét sorozat, hogy remek, összetett emberi karaktereket kezdenek el felépíteni, akik kedvelhetők, átélhetők, bár bőven vannak súlyos bűneik. Az Aranyéletben a Miklósi család feje, Attila és egykori barátja és „főnöke”, a maffiózó Hollósi Endre sem pusztán bűnözők, hanem a rendszerváltást követő vadkapitalista „magyar álom” áldozatai. Azaz a „csináld meg a szerencséd a káoszban” hívószóra már fiatalon, illegális ügyletekbe keveredve megalapozták felemelkedésüket, és éltek a lehetőségekkel, ami egyúttal a vesztük felé terelte őket, akárcsak az „amerikai álom” mámorától megrészegült klasszikus gengsztereket. Az ebbe a létbe belefásult Attila hiába szeretne öregkorára tisztességesen és nyugodtan élni, az újgazdag életmódhoz foggal-körömmel ragaszkodó felesége, Janka, a gengszterlétet csodáló fia, a féktelen Márk és a jó útra térést, illetve az ártatlanságot szimbolizáló lánya, Mira között őrlődik. Túl késő már számára, és csak két út áll előtte, de ő már semmiképp sem járhat jól: ha gengszter marad, akkor az a családja széteséséhez, sőt megsemmisüléséhez vezethet, ha viszont kilép, akkor talán még megmentheti gyermekeit, de ő, felesége és egykori barátja, Hollósi bukni fognak.
Az Alvilág hasonló, de még ennél is izgalmasabb alapszituációt vázol fel az első évadban, ami abból következik, hogy ebben a sorozatban a Mirának megfeleltethető kívülálló, Nóra a főhős, akinek nézőpontjával a befogadó azonosul. Ahogy Mira, úgy Nóra sem tud a családfő, itt Ádám piszkos ügyleteiről. Sőt, a férj már a nyitójelenetben rendre utasítja feleségét, amikor az megregulázná egymással verekedő fiait, mivel a férfi szerint csak az ököl jogán válhatnak gyermekeiből igazi férfiak.
Az Alvilágot az apa, vagyis a patriarchális rendet fenntartó családfő halála változtatja izgalmas történetté, mivel Nórára szakadnak a tradicionális családfői feladatok, és feltárul előtte a bűn világa, amelyből férje egész közös életükben kizárta őt. Azaz az Aranyélet hőseivel szemben Nórának kényszerből kell női gengszterré válnia, eleinte azért, hogy kimentse családját a mocsárból, amelybe Ádám beletaszította őt és gyerekeit. Ám később, ahogy saját, szintén kétes ügyleteket folytató édesapja, András és verőlegénye támogatásával egyre inkább alászáll az alvilágba, már maga is megérzi a könnyű pénz és a hatalom ízét.
Az Alvilág azért tud többet nyújtani az Aranyéletnél, mert nemcsak más perspektívából mutatja be az újgazdag magyar gengszterek világát, hanem a külföldi gengszterfilmekben és sorozatokban is igen ritka női gengsztert teszi meg főszereplőjévé. A női gengszter már önmagában érdekes, hiszen a nagykutyák világa férfiközpontú, még ha léteztek és léteznek női bűnözők is. Itt nehezebb egy nőnek érvényesülnie, aki a tradicionális gengszterfilmekben általában egy a sok vagyontárgy és státuszszimbólum közül: A sebhelyesarcú-filmekben az antihős Tony számára a nő csak addig érdekes, amíg meg nem szerzi magának, vagy amíg drága vacsorákon mutogathatja. Nóra is ilyen Ádám számára, emiatt az asszony passzív, a férj halála után sokáig nem is találja önmagát. Nem tud mit kezdeni a rászakadt szabadsággal, mivel korábban nem volt önálló keresete és cselekedete, de még gondolata sem.
/AlvilágFotó: RTL Magyarország/Bielik István/
Az Alvilág nem pusztán klasszikus gengsztertörténet, hanem autentikus női felszabadulástörténet is, ami ráirányítja a figyelmet arra a problémára, amelyet a feminista kritikusok sokszor figyelmen kívül hagynak. Nóra nem pusztán a patriarchális társadalmi rendet képviselő férfi által elnyomott nő, hanem a kényelem és a családi béke érdekében maga is támogatja saját elnyomását. Ha van feminista, vagyis valóban nőpárti sorozat, akkor az Alvilág mindenképpen az, mivel komplex főhőse történetével felhívja a figyelmet arra, hogy nemcsak a családon belüli zsarnokot kell leleplezni, hanem azt is, aki támogatja a zsarnokságot. Nórának ezt kell felismernie, és rá kell jönnie, hogy például a macsót játszó rivális gengszterrel, Schneiderrel csak úgy tudja felvenni a küzdelmet, ha nem köt kompromisszumokat, azaz nem tűri el azokat a testi-lelki megaláztatásokat, amelyeket férjével szemben eltűrt. Főhősnője történetén keresztül pedig az Alvilág arra az általános kérdésre is ráirányítja a figyelmet, hogy lehet-e kompromisszumokat hozni a (relatív) jólét érdekében, el szabad-e tűrni a „gondoskodó elnyomást” – ami ismerős a magyarok számára a Kádár-rendszer legvidámabb barakkjából.
Az Ujj Mészáros Károly által rendezett gengszterszéria sokkal kreatívabban értekezik társadalmi-nemi és hatalmi kérdésekről, mint az olykor már vulgárisan direkt Aranyélet. Az Aranyélet második évadát különösen sokan ünnepelték amiatt, hogy szókimondó és politizál. Ám egy művészi alkotás – mint amilyen egy film vagy egy sorozat –, éppen attól jó, ha a nézőt rávezeti a kérdésekre, és nem erőlteti rá a válaszokat. A túl direkt fogalmazásmód pedig már csak azért is volt szerencsétlen lépés az Aranyélet alkotói részéről, mert ellőtték az összes puskaport, és a harmadik évadra gyakorlatilag kifulladt a széria. A népszerűség és a szálak elvarrása miatt folytatni kellett, ám egy társadalomtudatos gengsztertörténet helyett kaptunk egy rosszul megvalósított, melodrámai pszichothrillert, amelyben a karakterek a kierőszakolt műfajváltás következtében tőlük idegen módon viselkedtek. Ezért a széria lezárása nemhogy nem volt katartikus, de a következetlenségek, az egymásra halmozott, hatásvadász fordulatok csalódáskeltő konklúzió felé vezettek. A Miklósi família hatalmas bukása (lecsúszása) túlságosan is váratlan volt, nem következett logikusan a harmadik évad eseményeiből. Márpedig egy gengsztertörténetnél legalább olyan fontos, hogy az ok és az okozat rendben kövesse egymást, mint a krimi vagy detektívtörténetek esetében. Avagy mi lett volna, ha az 1983-as A sebhelyesarcúban Tony Montana sikeres üzletet köt Sosával, a bolíviai drogbáróval, békében elválnak, ám Sosa emberei mégis megjelennek Montana rezidenciáján, és kivégzik a főhőst? Valószínűleg Brian De Palma korában megbukott művét nem értékelte volna fel az utókor sem, és csak egy nagyon szűk réteg emlékezne rá csiszolatlan gyémántként Al Pacino meggyőző alakítása miatt.
/AlvilágFotó: RTL Magyarország/Bielik István/
Persze az Alvilág sem mentes a hibáktól. Például felróható neki, hogy túlságosan szolgai módon követi a holland eredeti cselekményét; az Aranyélettel ellentétben a gyerekkarakterekkel nem nagyon tud mit kezdeni, és a Fű és fehér porban egy-két fontosabb mellékszereplő (mint például a rendőrnyomozó figurája) itt elnagyolt. Azonban ennek ellenére művészi szempontból sokkal sikeresebben megvalósított széria, ami abból is következik, hogy a néző egy olyan hőssel azonosul, akinek nincs rálátása a dolgokra, így a befogadó vele együtt ismeri meg az elképesztő alvilági ügyleteket. Ezért az Alvilág sokkal feszültebb, mint az Aranyélet, és társadalmi üzenetét tekintve kifinomultabb, mértéktartóbb. Sajnos nem készülhet el a második évad, így nem tudjuk, hogy mennyire lett volna jobb vagy rosszabb a folytatás, mint az Aranyélet esetében. Mindenesetre az örömteli, hogy a szeptember első hétvégéjén megrendezett Veszprém-Balaton Filmpiknik keretében a nézők nagyvásznon láthatták ezt a mozifilm színvonalán megvalósított gengsztersorozatot. Ez némi elégtételt jelent Ujj Mészáros Károlynak és alkotótársainak, valamint az Alvilágban szereplő remek színészeknek.
/Indulókép: Aranyélet Fotó: HBO.hu/
