/Olvassa  el Benke Attila írásának első részét, Magyar sasok és budapesti tavaszok címmel!/

A Trianon 100 MTA – Lendület Kutatócsoport felmérése szerint a válaszadók jelentős többségét érdekli a magyar történelem: főképp Trianon, 1956 és a II. világháború. Azonban kérdés, hogy a Kádár-rendszerben készült, az 1941-es hadba lépés és az 1945 áprilisa közötti időszakot bemutató magyar nagyjátékfilmek mennyire hitelesek, illetve a rendszerváltást követően a háború elhallgatott traumái foglalkoztatták-e a magyar filmalkotókat.


/Latinovits Zoltán Az ötödik pecsét című filmben 1976/

Az 1945 utáni magyar nagyjátékfilmek, kevés kivételtől eltekintve, a világháború utolsó két évében játszódnak, katona vagy civil főszereplőik túlélésért folytatott küzdelméről szólnak, és ezzel összefüggésben tárgyalják a bűnösség, a felelősség kérdését. A puha diktatúra cenzúrája nagyobb mozgásteret biztosított a magyar filmrendezőknek. A zsidóüldözés többször kerül a középpontba a dokumentum- (Nádasy László: Éva A 5116, 1964) és a nagyjátékfilmekben (Szabó István: Apa, 1966; Tűzoltó utca 25., 1973; Gyöngyössy Imre – Kabay Barna: Jób lázadása, 1983). Készültek az 50-es évek első felét idéző filmek, amelyekben a szovjet katonák túlzóan pozitív karakterek a nácikhoz képest (Jancsó Miklós: A harangok Rómába mentek, 1958; Szemes Mihály: Alba Regia, 1961; Keleti Márton: A tizedes meg a többiek, 1965). De gyakrabban tűnik fel a valóság, például az aktív vagy passzív kollaboráció (Fábri Zoltán: Két félidő a pokolban, 1961; Magyarok, 1978; Radványi Géza: Circus maximus, 1980; Bacsó Péter: Hány az óra, Vekker úr?, 1985) és a túlélés érdekében elkövetett bűnök kérdése (Kósa Ferenc: Hószakadás, 1974; A másik ember, 1988; Sándor Pál: Szabadíts meg a gonosztól, 1979; Szabó István: Bizalom, 1980). Jancsó Miklós az Így jöttem (1965) című filmjében kifejezetten veszélyes terepre lépett. Barátság szövődik a fogságba esett magyar és egy szovjet katona között, ám amikor az utóbbi megbetegedik, a főhős szovjet katonai egyenruhát ölt, és oroszul, géppuskával kényszeríti a magyar orvost, hogy segítsen. Az orvos társai felismerik a menekülő hőst, és az oroszokkal kollaboráló árulót helyben hagyják. Vagyis a magyar lakosság nem feltétlenül látott a Vörös Hadsereg katonáiban felszabadítót. Nem véletlen, hogy Jancsó filmjét majdnem betiltották.

A korszak kiemelkedő darabja az 1942. januári újvidéki vérengzést feldolgozó Hideg napok (1966). Kovács András műve nemcsak a szégyenteljes, elhallgatott eseményt eleveníti fel, hanem évekkel Nemeskürty István könyve (Requiem egy hadseregért, 1972) és Sára Sándor televízióban bemutatott, majd betiltott dokumentumfilm-sorozata, a Krónika (1982) előtt hangot és drámai karaktert ad a Magyar Királyi Honvédség katonáinak. A négy hősnek különböző a viszonya a hivatalos ideológiához, de valamilyen módon mindannyian érintettek a népirtásban, amiért 1946-ban a népbíróság elé kell állniuk. Kovács filmjében a magyar katonák megszállók, de nem egyértelműen és egyformán bűnösök. Egyikük mindvégig hiszi, hogy partizánakciókat toroltak meg, a másik szemet hunyt a feljebbvalói bűnei felett, akad, aki a civileket kímélve próbálta felkutatni a partizánokat, a negyedik csak belesodródott az eseményekbe. A rendező az 1944. október 15-ei kiugrási kísérletet is összetetten mutatja be az Októberi vasárnapban (1979): a Horthyhoz lojális katonatisztek a pozitív hősök.

Fábri Zoltán Az ötödik pecsét (1976) című filmje több témát taglal, a túlélés etikáját, a kollaboráció kérdését és a holokausztot. Civil hősei a zsarnoksággal – a nyilas rémuralommal – szembeni különböző magatartásformákat testesítenek meg. A film fő kérdése, hogy szabad-e feladni az elveket a túlélés érdekében. Fábri – Kovács Andráshoz hasonlóan – nem ad egyszerű választ. Gyuricza úr azért üti meg a nyilasok által kikötözött, haldokló kommunistát, vagyis látszólag azért működik együtt nyilasokkal, mert társaival ellentétben őt nagyobb felelősség terheli: a lakásán bujtatott zsidó gyerekek várják haza. Csak embersége feláldozásával maradhatott emberséges.

 

Az utóbbi harminc évben a magyar nagyjátékfilmek főként a holokauszttal foglalkoznak (Jeles András: Senkiföldje, 1993; Szabó István: A napfény íze, 1999; Koltai Lajos: Sorstalanság, 2005; Nemes Jeles László: Saul fia, 2015), a háború más eseménye ritkán tűnik fel. A magyarok és a nyugati szövetségesek kapcsolata a Hosszú vágta (Gábor Pál, 1983) után három évtizeddel, Miklauzic Bence tévéfilmjében, a Hőskeresőkben (2013) kerül elő újra. A magyar-szovjet viszonnyal is kevesen foglalkoztak: Sára Sándor Könyörtelen idők (1992) és A vád (1996), valamint Füle Zoltán Drága Elza! (2014) című filmje sorolható ide.

 

Sára filmjei a Vörös Hadsereg katonáit negatívan ábrázolják, hasonlóan egyoldalúak, mint az 1989 előtt készült, a szovjeteket idealizáló mozik. Az erőszaktevő szovjet katonák már a Könyörtelen idők végén megjelennek, és ez lesz az alapkonfliktusa A vádnak is, amely a Vörös Hadsereg bevonulása után egy vidéki család meghurcolásának igaz történetét meséli el. A film első fele árnyaltan mutatja be a megszállók és az elnyomottak konfliktusát. A család lány- és nőtagjainak megerőszakolását kivizsgáló szovjet tiszt agyonlövi az erőszakoskodó katonát, ám ezután belőle is eltűnik minden emberség. A továbbiakban a család kínvallatásának és a csoportos nemi erőszaknak a képei váltakoznak.

A szikárabb, visszafogottabb Könyörtelen idők nagy erénye, hogy a magyarok nem pusztán áldozatok vagy bűnösök. Több túlélési stratégiát vázolva teszi fel a kérdés: a bárkit becsapó főszereplő katonaszökevényeknek joga van-e ítélkezni a hozzá hasonló dezertőrök vagy a túlélés érdekében a nácikkal kollaboráló falusi nő felett. Sára különbséget tesz honvéd és nyilas között: az egyik jelenetben a katonák Kabos Gyula-vígjátékot néznek, amelyet a rájuk rontó nyilas károsnak tart a zsidó komikus miatt, a katonák vezetője viszont a háború borzalmait ellensúlyozó, életigenlő filmként ragaszkodik hozzá.

Füle Zoltán Drága Elzája nem csupán gyenge minőségű tévéfilm, hanem hatásvadász és rendkívül didaktikus is. A keleti fronton a honvéd főhőshöz csapódó öreg kommunista katona mondja ki a film üzenetét: az ellenségről szóló háborús propaganda nem tükrözi a valóságot. De a film végcélja nemes: megkísérli a fogságba esett magyar katonát és a Vörös Hadsereg tagjait embernek mutatni. A főhős belátja, nem igaz a szovjetellenes propaganda, de a gyásztól terhes háborús tapasztalat és a kölcsönös bizalmatlanság megakadályozza a „szovjet-magyar barátság” megszületését.

Sokoldalúan ábrázolja hőseit a háború utolsó éveiben játszódó másik két kortárs film is. A nagy füzet (Szász János, 2013) azt vizsgálja, hogyan hat a tomboló erőszak (a vidéki zsidó lakosság deportálása és a helyiek brutalitása) a gyermeki lélekre.

Nemes Jeles László Saul fia (2015) című Oscar-díjas alkotása a lágerfilmekben ritkán látott Sonderkommandó kapcsán az emberség megőrzésének és elvesztésének kérdését járja körül.

Remélhetőleg a jövő magyar filmjei többet foglalkoznak a II. világháború 1944–1945 előtti szakaszával. Összetett jellemábrázolással bizonyítják, hogy nem az „igazság bajnokai” álltak szemben a „barbár hordákkal”, hanem mindkét oldalon parancsot teljesítő, háborús propagandától megtévesztett, félelmekkel teli emberek küzdöttek a túlélésért.

/Indulókép: Részlet Szabó István: Apa című filmjéből (1966) /