article_budapesti_tavasz_002.jpg

Magyarország – a náci Németország szövetségeseként – elveszítette a II. világháborút. Ezért a témában készült hazai nagyjátékfilmek nem a hősiességre, hanem az átélt szenvedésre és a felelősség kérdésére összpontosítanak.

Magyarország II. világháborús részvétele ma is „forró” téma: számos vita és mítosz övezi. Illetőleg vannak olyan epizódjai, amelyekről nem szívesen beszélünk.

1990 előtt a kollektív emlékezetet formáló mozifilmek is megszűrték a világháború valóságát, mert bizonyos témákról (például a megszálló szovjet hadsereg brutalitásáról) az alkotóknak a cenzúra miatt hallgatniuk kellett. Ezért az a fő kérdés, hogy az 1941-es hadba lépés és 1945 áprilisa közötti időszakot a magyar nagyjátékfilmek mennyire ábrázolják hitelesen.

A filmgyártás 1944. októberi leállásáig folyamatosan készültek a Horthy-korszak népszerű műfaját, a melodrámát felhasználó mozik, amelyekben a háború árnyéka vetül a szerelemre és a családi kapcsolatokra. Már a népszerű Karády-melodrámák (Rodriguez Endre: Alkalom, 1942; Kalmár László: Egy szív megáll; 1942, Oláh Gusztáv – Zilahy Lajos: Valamit visz a víz, 1943) is értelmezhetők a háborús közérzet allegóriáiként. Bár ezekben nem kerül szóba a világégés, de hangulatukban megidézik azt: a szorongásokkal teli szerelem a végzetes „háború”, amelyben a férfiakat a féltékenység gyötri, a boldogság illékony és sokszor halált hoz. Akár az elvett magyar területek visszacsatolása, amelyért háborúval fizet az ország.

A hadba lépés előtt bemutatott, háborúellenes kémfilmnek és társadalmi filmnek is tekinthető Európa nem válaszol (Radványi Géza, 1941) az elsők között reagált a korabeli világpolitikai eseményekre. A Lengyelország lerohanásának előestéjén játszódó történet kémhősnője a béke megőrzéséért küzd a háborúpárti ellenséges kémekkel: iratokat kell kézbesítenie az Amerikából Európába tartó hajón, amelynek utasai másképpen vélekednek a küszöbön álló fordulatról. Az idősebbeknek eszébe jut a korábbi világégés: van, aki lelkesen várja a következő háborút, mások félnek, de a többség cinikus. A film végén, a kikötést követő búcsúzáskor az utasok aggodalommal mondják egymásnak különböző nyelveken, hogy „viszlát”, ezzel nyomatékosítva Radványi üzenetét: az újabb háborúnak ismét katasztrófa lehet a vége, így a viszontlátás bizonytalan.

 

A hadba lépés után a cenzúra betiltotta a háborúellenes filmeket (Sipos László: Fehér vonat, 1943), de néhány ilyen üzenetű alkotás átjutott a rostán. Daróczy József Késő (1943) és Jeney Imre És a vakok látnak (1944) című filmjében a háború válságba sodorja a családokat, a férfi főhős a harcok során megvakul, és magatehetetlenné. Persze főképp propagandisztikus filmek készültek. A didaktikusan antikommunista Negyedíziglen (Farkas Zoltán, 1942) egy, a Tanácsköztársaság bukása után a Szovjetunióba emigrált család háború alatti tragédiáját tagjainak baloldaliságából vezeti le. Az első és máig egyetlen magyar repülős film, a Magyar sasok (László István, 1944) támogatói között a Horthy Miklós Nemzeti Repülőalap és a Magyar Királyi Légierő szerepel. A film a kormányzó fiának, a frontszolgálat közben vadászgépével lezuhant Horthy Istvánnak állít emléket, akire a főhőst játszó Perényi László még hasonlít is. A film a repülés szépsége mellett a légierőt és a magyar hadsereget ünnepli. Látványos és jól koreografált légi felvételei ritkaságszámba mennek a magyar filmtörténetben, üdítően hatnak a korszak jellemzően műteremben készült darabjai mellett. Ám a Magyar sasok patrióta-heroikus derűlátása, a dicsőséges győzelmet váró lezárása már hamisan cseng az 1944. május 25-ei bemutató idején. A márciusi német megszállást követően Magyarország már nem szuverén állam, tömegessé válik a zsidó lakosság deportálása, rendszeresek a bombázások, és a Vörös Hadsereg is vészesen közeledik.

A Bajtársak (Pacséry Ágoston, 1943) propagandisztikus film, de vannak háborúellenes felhangjai. Pozitívuma, hogy a Magyar sasokhoz hasonlóan tartalmaz külső felvételeket, sőt, látványos csatajeleneteket is. Idealizálja a keleti fronton harcoló magyar hadsereget, míg a szovjetet hordaként ábrázolja, a történelmi tényeket pedig torzítja (Kassa bombázásáról a korabeli propagandát közvetíti). Ám Pacséry műve a katonák lelki világával is foglalkozik, az egyik orvos a „frontpszichózis” személyiségtorzító hatásáról beszél. Valóban: a katonák a hátországban, főleg a szerelemben nem találják a helyüket, és egyikük a film végén keserűen megjegyzi, „háború van”. A szomorúságot a zárás is hangsúlyozza: lassan elsötétül a kép és elcsendesedik a zene.

Az 1945 és 1948 közötti átmeneti időszakban készült a Magyar Kommunista Párt által támogatott filmklasszikus, a Valahol Európában (1947), amely egy elárvult gyerekekből álló rablóbanda és egy szabadelvű karmester kapcsolatát meséli el Sztehlo Gábor evangélikus lelkész és az általa alapított zugligeti Gaudiopolis igaz története alapján. (A „gyerekköztársaság” tagjai szerepelnek a filmben). Radványi Géza műve nem mentes a propagandaszólamoktól („A városban már elindult valami. Új emberek írnak új törvényt” – utal a karmester a kommunistákra), sőt, a nácik számlájára írja Vörös Hadsereg kegyetlenségeit is, például a szexuális erőszakot.

A kommunisták mégis elmarasztalták a Valahol Európábant, amiért kerülte a közvetlen propagandát, a karmester a Marseillaise-t és nem az Internacionálét tanítja a gyerekeknek. Radványi és írótársa, Balázs Béla a háború pusztító hatásának hiteles bemutatására törekedett az elárvult, a nevelés hiányában amorális, a túlélésért ölni is képes gyerekhősök történetében.

1948 és 1990 között a pártállam kultúrpolitikája a nácik rémtetteinek bemutatását, valamint a Vörös Hadsereg és a magyar antifasiszta ellenállás méltatását várta el a háborús filmektől és dokumentumfilmektől. Nem eshetett szó a „felszabadulásnak” hazudott szovjet megszállás pokláról, ahogy a Don-kanyart megjárt veteránok és a holokauszt túlélői sem nyilatkozhattak. Az 50-es években viszonylag kevés háborús tematikájú alkotás készült. A „felszabadulás” tizedik évfordulóját ünneplő, az antifasiszta ellenállást és a kommunistákat idealizáló Különös ismertetőjel (Várkonyi Zoltán, 1955) tipikus propagandafilm.

Jóval értékesebb a Fel a fejjel (Keleti Márton, 1954): a Latabár Kálmán által játszott bohóc nem frontharcos eszmékkel vagy fegyverekkel, hanem humorával és életigenlésével szegül szembe a nyilasoknak. Az 1945 után készült legjobb filmeket tömörítő toplistába, az 1968-as Budapesti tizenkettőbe is beválogatott Budapesti tavasz (Máriássy Félix, 1955) két katonaszökevény hőse közül csak az egyik csatlakozik meggyőződésből a partizánok fegyveres ellenállásához, a másik pacifista, szerelmével, a zsidó származású Jutkával csak a békére vágyik, és közös jövőjüket tervezi. Máriássy műve a háború vége után az első mozifilm, amely felidézte a magyar holokausztot. Legmegrázóbb jelenetében a tőle erőszakkal elszakított Jutkát kereső főhős a Duna-parton már csak a levetett cipőket találja, így ő és a néző is ráeszmél arra, mi történt.

Azonban a Budapesti tavasz csak a nyilasok kegyetlenségeit mutathatta be. Igaz, az egyik jelenet apró és burkolt utalást tesz a túlélők félelmeire: a katonazenekar azon tanakodik, mit játsszon a szovjet „felszabadítók” tiszteletére, az Internacionálét nem ismerik, a Himnuszt viszont nem merik, mert Isten neve szerepel benne. Nemzeti Himnuszunk megtagadása az üzeni: az országot ismét idegen és fenyegető hatalom szállta meg, és az élet a háború után sem térhet vissza régi medrébe.

(Folytatjuk)

/Indulókép: Részlet a Budapesti tavasz című filmből  rendező: Máriássy Félix, 1955/