A gyökereihez visszataláló, ellengyelesedett kisnemesek által felkarolt önállósodás olyan orosz ortodox közegben bontakozott ki, amelytől alig különbözött. E nemzeti törekvés legsikeresebb évei a szovjet korszakra estek, amikor a belorusz nyelv majdnem kiveszett, sokak szemében puszta folklórjeggyé vált. A folyamat ma olyan politikus nyomán éri el tetőpontját, aki – legalábbis szóban – az elejétől fogva az orosz világhoz akarta igazítani az általa vezetett országot.

Belarusz jellegzetes peremvidék, határai folyton módosultak. A belorusz, avagy a korábbi szóhasználatban fehérorosz nemzeti ideológiának emiatt tisztáznia kellett a lengyelek, oroszok, ukránok és részben a balti litvánok közötti helyét. Az önálló belorusz nemzet gondolata csak a hosszú XIX. században született meg, ami nem jelenti azt, hogy akkor kezdődött a belorusz történelem. A többi keleti szlávhoz hasonlóan a fehéroroszok is jelképesen visszavezethetik eredetüket azokhoz a kora középkori óorosz alakulatokhoz (Kijevi Rusz, Novgorod), amelyeknek hagyományait végül a Moszkvai Nagyfejedelemség tudta „kisajátítani” magának. A Rusz-hagyomány erejét jelzi a Rusz nevet tartalmazó számos középkori terület, köztük Belarusz   is (latinul Alba Ruthenia), amely a tatárjárás után beépült a Litván Nagyfejedelemségbe. Az államalapító litvánok még javában pogányok voltak, amikor a Fehér Rusz lakói már felvették a pravoszláv vallást, és komoly városi központokkal rendelkeztek. A Litván Nagyfejedelemségben egyfajta litván–fehérorosz szimbiózis valósult meg, amely megnyilvánult abban is, hogy a hivatali ügyvitel és írásbeliség az óorosz nyelv helyi változatát használta. Az összefonódás még a fejedelmek titulusaiban is meglátszott (Rex Lithoanorum et multorum Ruthenorum). A lengyelek és a litvánok a helyi szláv ortodox lakosságot többnyire orosznak vagy latinosan ruténnek, ruszinnak tekintették, de a forrásaikban előfordult „a görög hitvallású litván” vagy „az orosz származású litván” megjelölés is. A Litvánia és a litvánok szavak ugyanis a XIX. század előtt teljesen mást jelentettek, mint most.

Az 1568. évi lublini unió révén végleges formát kapott a lengyel–litván államszövetség, amelyben mindkét fél megőrizte nagyfokú autonómiáját. Az uralkodó hivatalos (rövid) címe pedig a „Lengyelország királya, Litvánia és Oroszország nagyfejedelme” lett. Oroszországon persze az államszövetség beloruszok és ukránok lakta területeit kellett érteni, nem pedig a távoli Moszkóviát. Ekkor kezdődött el a litván és a belorusz nemesség jogi és kulturális lengyelesedése és erőteljes a katolizálódása. A lengyel–litván államszövetség felosztása során a belorusz területek a cári Oroszországhoz kerültek, és elveszítették minden autonómiájukat. A lengyel–belorusz kötődések azonban nem szakadtak meg, és különösen a római és a görögkatolikus beloruszok, illetve a nagy létszámú kisnemesség körében maradtak erősek. A lengyelek oroszellenes szabadságharcai (1830/31, 1863/1864) a belorusz eliteket is megérintették, habár a nagy szegénységben élő népi rétegeket kevésbé mozgatták meg. A cári hatalom jó érzékkel éppen e felkelések miatt jobb feltételekkel szabadította fel a fehérorosz, mint a birodalom belsejében élő orosz jobbágyokat. Mi több, hallani sem akart a modern belorusz nemzeti ébredésről. A hivatalosan az ortodox beloruszokat az etnikai oroszokkal és ukránokkal együtt a nagy orosz nemzet részének, a Fehéroroszországot pedig Nyugat-Oroszországnak tekintette.

A belorusz nemzeteszmét a felkelések leverése miatt reménytelen helyzetbe került helyi lengyel és ellengyelesedett belorusz nemesi értelmiség karolta fel, elsőként kezdve használni a születőben lévő, egyébként minszki alapú belorusz irodalmi nyelvet. Az oroszországi tudományos közvélemény azonban csak a XX. század elején ismerte el az önálló belorusz nyelv létezését. A belorusz alapon politizáló értelmiségi csoportok gyenge lábon álltak, a bizonytalan identitású helyi paraszti lakosságot ugyanis inkább a földkérdés foglalkoztatta. Az 1917-es forradalom alatt megalakult Belorusz Szervezetek Központi Tanácsa (Rada) is csak széles körű autonómiát követelt a térségnek. 1918 márciusában az önálló belorusz államiság tradícióinak szempontjából kulcsfontosságú eseményre került sor: a térséget megszálló németek –a cári Oroszország felosztására irányuló terveikkel összhangban – megengedték a belorusz nemzetieknek, hogy kikiáltsák a Belorusz Népköztársaságot. Ekkor született meg az első belorusz állami szimbolika is: a piros csíkkal kettészelt fehér zászló és a Litván Nagyfejedelemség régi címeréből átvett „pagónia”, a vörös mezőben lóháton támadó lovag. A nemzeti tábor mai napig ezeket tekinti a belorusz nemzeti jelképeknek. Az első Belorusz Népköztársaság sorsát a központi hatalmak katonai veresége pecsételte meg. Utána a lengyelekben próbáltak megkapaszkodni, de nem sok sikerrel. Közben a Moszkvából irányított bolsevikok sem tétlenkedtek. Először Nyugati Kommuna néven próbálkoztak államszervezéssel, utána 1919 elején kikiáltották a Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaságot, majd néhány hónappal később a Litván–Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaságot (Litbel). Ez utóbbi azonban rosszötletnek bizonyult, még maguk a bolsevikok között is viszályt szított. A fehérorosz területek aztán végignézték Lengyelország és Szovjet-Oroszország küzdelmét. Utána azonban a két harcoló országot szétválasztó Curzon-vonal két évtizedre a beloruszok által lakott területeket is kettészakította. 

A szovjethatalom alá került területeken újjáéledt az immár második Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaság, és kezdetét vette a modern belorusz állam építése, a lenini nemzetiségi politika által ihletett belorusszifikáció.  A belorusz lett a hivatalos és az oktatási nyelv, a szovjet kormányzati szervek mellett 1928-ban megalakult a Belorusz Tudományos Akadémia, a Nemzeti Színház és a minszki pedagógiai főiskolából az állami egyetem. A sztálini fordulat után viszont a belorusz keretek formális megtartásával ismét elkezdődött az oroszosítás, ami nem annyira az orosz nacionalizmusból, hanem inkább az akkori gazdasági-társadalmi viszonyokból és a személyi kultuszból eredt.

A belorusz történelem talán legtragikusabb korszaka a náci támadás indította el 1941-ben. Azonnal megkezdődött a nagyszámú városi zsidó lakosság helyszíni likvidálása – csak keveseknek sikerült az erdőkbe menekülniük. Akkor már ott rejtőztek a szovjet hadsereg maradékai, s azok a helyi származású hadifoglyok, akiket a németek először hazaküldtek, majd ismét megpróbáltak összefogdosni: a németországi kényszermunka és az önkény elől menekülő fiatalok és parasztok. Ezzel a potenciállal a moszkvai stratégák is számoltak. A térségben komoly, csaknem négyszázezer főt számláló partizánmozgalom bontakozott ki. Akcióik viszont nagyon kemény megtorlásokat váltottak ki. A harcok, a zsidóüldözés, a német bosszúhadjáratok és a háborúval együtt járó betegségek, éhezések és egyéb tragédiák következtében minden negyedik fehérorosz lakos meghalt.

Retorzióképpen több száz falut semmisítettek meg a nácik. A háború előtt az egyesült belorusz tagállamban körülbelül 9,2 millió, 1945-ben pedig már csak 6,3 millió ember élt.

A náciellenes partizánmozgalom a belorusz nemzeti büszkeség meghatározó morális példájává vált. A hivatalos szovjet emlékezetpolitika is ráérzett erre, és piedesztálra emelte a beloruszokat. A nemzeti érzelmű belorusz értelmiségiek németekkel való kollaborálása annál inkább ártotta nem szovjet jellegű belorusz patriotizmusnak. Emiatt a belorusz emigráció meglehetősen erőtlen maradt. A II. világháború utáni Belarusz komoly fejlesztésekben részesült. A majdnem teljesen tönkrement országban elkezdődött a szovjet gépgyáróriások (BELAZ, MAZ stb.), majd az olajfinomítók építése, de idekerült a németektől zsákmányolt ipari létesítmények jelentős része is. Mindez rohamos urbanizálással járt együtt. A beloruszoknem tekintették magukat alávetett és gyarmatosított népnek, és megbízható képviselőik Moszkvában is fontos posztokhoz jutottak, például Andrej Gromiko, aki harminc éven át szolgált szovjet külügyminiszterként. A belorusz nyelv használata viszont ismét visszaszorult, bár belorusz identitását senkinek nem kellett megtagadnia. A belorusz folklór ápolása és a mindennapi orosznyelvűség jól megfért egymással, annál is inkább, mert a két nyelv hasonlít egymásra.

A fentiek tükrében nem meglepő, hogy a Mihail Gorbacsov által 1985-ben elindított reformpolitika a tudatában erősen szovjetizált, gazdaságilag stabil, valamint a történelmi tapasztalatai miatt ösztönösen konzervatív Belaruszban jóval kisebb visszhangra talált, mint más tagállamokban. Annál súlyosabban érintette viszont a csernobili atomtragédia. Itt is megalakult a nemzeti függetlenséget követelő Belorusz Nemzeti Front, de az a fénykorában is csak a lakosság körülbelül egynegyedét tudta megszólítani. A többség kivárt, és egyáltalán nem kívánta a Szovjetunióból való kiválást. Az elszakadási folyamatot váratlanul felgyorsította az 1991. augusztusi államcsínykísérlet, amely éppen a Szovjetuniót volt hivatott megmenteni. A moszkvai eseményektől megijedve a kommunisták és hatalmi technokraták egyfajta politikai gyorsreakcióként megszavazták a belorusz függetlenséget. A parlament visszaállította az 1918-as nemzeti szimbólumokat, és az ellenzéki Stanislaŭ Šuškevičet választotta meg házelnöknek. Ő képviselte azután országát a Szovjetunió sorsát megpecsételő 1991. december 7–8-i orosz–ukrán–belorusz csúcstalálkozón.  Belarusz ekkor már hivatalosan független állam volt, de a lakosság ezt meglehetősen passzívan, sőt értetlenül szemlélte. A többség abban reménykedett, hogy a Szovjetunió megszűnése nem fog kárt okozni a gazdaságban és az életszínvonalban, de csalódnia kellett. Emiatt megerősödtek a reformellenes és oroszbarát érzelmek. Ezeket lovagolva meg nyerte meg az alig harminckilenc éves Alekszandr Lukasenka 1994-ben az első közvetlen államfőválasztást. A korábbi állami gazdasági elnök már az 1990-es választásokon be tudott jutni a belorusz törvényhozásba. Egyedüliként nemmel szavazott a Szovjetunió megszüntetésére és az említett orosz–ukrán–belorusz megállapodás ratifikálására. Korrupcióellenes harcosként is fellépett, amivel szintén komoly népszerűségre tett szert a középre húzó, óvatos és egalitárius belorusz lakosság körében. A beloruszok ugyanis tartottak az orosz és ukrán jellegű oligarchikus kapitalizmus társadalmi következményeitől.

Lukasenka megpróbált eleget tenni ezeknek a társadalmi elvárásoknak. Ezzel függött össze a lakosság többsége által mindennap használt orosz nyelv hivatalossá tétele, illetve a szovjet szimbólumokhoz némi módosítással való visszatérés is. A népszavazások segítségével viszonylag hamar saját képére formálta a 1994-ben elfogadott demokratikus alkotmányt, háttérbe szorítva a törvényhozást és az alkotmánybíróságot. A kormányzati rendszer központi szereplője, az elnök már jó ideje nem szorul a mandátumok számának a maximalizálására. A legtöbb elemző szerint az eddig masszívan támogatott elnök visszaélések nélkül is minden bizonnyal megnyerte volna a választásokat, legfeljebb kisebb előnnyel. Bár a belorusz pártok ideológiailag meglehetősen széles skálát képviselnek, csak korlátozott jelentőségük van. A szigorúan ellenőrzött és irányított választásokon a széttöredezett és egymással csak ritkán együttműködő ellenzéki pártok eddig nem tudtak a passzív és sokszor kiábrándult választópolgárok ötödénél többet megszólítani. Ugyanakkor a hatalom eddig nem akarta őket teljesen ellehetetleníteni, mert azok puszta létezésükkel is bizonyos mértékig legitimálják a fennálló rendszert. Az országban ugyanakkor gyakorlatilag nem létezik jól szervezett és egységes kormánypárt sem. A hatalmat támogató képviselők többsége pártonkívüli független. Ez a belorusz politikai modell egyik fontos sajátossága – ezzel szemben a jól szervezett Egységes Oroszország kormánypárt sorra nyeri meg a Duma-választásokat. Belaruszban  nincsenek oligarchák által támogatott ukrán típusú pártok sem, igaz, oligarchák is alig akadnak. Egyes elemzők a rendszert oligarchák nélküli tekintélyelvűségként írják le.  Kormánypárt híján a hivatali és politikai előmenetel az országban sokkal inkább az elnök iránti személyes lojalitáson, a hivatalos nézetazonosságon és az igazgatási-irányítási tapasztalaton múlik.

A lukasenkai államépítés következetesen kihasználja a szovjet nosztalgiát. Az nemcsak a hivatalos emlékezetpolitikában nyilvánul meg, hanem a hatalmi szervek elnevezésében (KGB, milícia) vagy egyéb külsőségekben (középületek, egyenruhák stb.) is. De ez az apróság csupán az otthonosság érzését kívánja kelteni a lakosság egy részében. Sokkal lényegesebb az Oroszországhoz való viszony. Lukasenka kezdettől fogva baráti, sőt testvéri gesztusokat tett az oroszok felé, gyakran jóleső érzéssel töltve el őket. Ráadásul szoros, szövetségi kapcsolatokat alakított ki velük. Cserébe a nyersanyagokban szegény ország már jó ideje olcsóbban kapja meg a legfontosabb energiahordozókat, és Oroszország a belorusz ipar fő felvevő piaca is. Eddig ez biztosította a viszonylagos gazdasági és társadalmi stabilitást, az állami szektorban foglalkoztatott többségnek a munkát, a viszonylag kiegyenlített jövedelmeket, az oligarchák nem látványos jelenlétét, az utazás lehetőségét, sőt az IT-szektor felfejlődését is.



/A minszki Kormánypalota, a Belorusz Nemzetgyűlés háza. 1934-ben épült. A nagy honvédő háború alatt a Gestapo hadszállása volt. Az előtte lévő Lenin-szobrot ledöntötték, majd a háború után helyreállították. Fotó: wikimedia commons/



Az oroszokhoz közeledés azonban főleg addig nem járt kockázatokkal, amíg maguk az orosz elitek féltek beengedni egy Lukasenka kaliberű politikust a közös vadászterületre. A putyini rendszer megszilárdulásával azonban az efféle aggályok megszűntek, és a belorusz elnöknek egyre több energiájába kerül úgy barátkozni az oroszokkal, úgy hozzájuk simulni, hogy közben semmit se veszítsen saját szuverenitásából. 2014-ben a kelet-ukrajnai események nemcsak a békére és erőszakmentességre vágyó, roppantul türelmes belorusz lakosságot ijesztették meg, hanem az elnököt is. Sokatmondó tény, hogy 2014 után a hatóságok nemcsak a túlzott „nemzetieskedést” vették rossz néven, hanem a túlzott oroszbarátságot is. Az állam ugyanakkor már jó ideje az oktatásban is erőlteti a „belorusz eszmét”, amely főleg a kelet-európaiságra és a szláv értékekre próbál támaszkodni. A tévében is egyre több a belorusz nyelvű műsor. A nemzetépítésnek azonban újra kell hangolnia a létező, de egymásnak ellentmondó narratívákat. Az ortodox lakosság egy része által vallott nyugatorosz azonosságtudatot ki kell békíteni a multietnikus Litván Nagyfejedelemség „ellenzéki” hagyományával, miközben a híd szerepét a félúton lévő, az önálló identitás kérdését nem firtató, a magát inkább „helyiként” meghatározó identitás nehezen tölti be.

1994 óta, a jelenleg regnáló rezsim fennállása alatt egy egész nemzedék felnőtt, tagjai a szüleikhez hasonlóan oroszul beszélnek, de már nem is ismernek mást, csak a jelen belorusz valóságot, rajonganak jégkorongsikereikért, angolul tanulnak, a világhálón csüggnek, és sokan dolgoznak az informatikai szektorban. Koruknál fogva sem sírhatják vissza a boldog szovjet időket. Úgy néz ki viszont, hogy most éppen ők mentek ki az utcákra, hogy beleszóljanak a belarusz állam- és nemzetépítés további dolgába.  
 

/Indulókép: Aljakszandr Rihoravics Lukasenka elnök a Függetlenség Napi díszszemlén, Minszk, 2019 Fotó: MIL.ru/